Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 1. szám · / · FIGYELŐ

Pap Károly: THOMAS MANN: JÁKOB
Athenaeum-kiadás

Az író érzékenysége az esztétikai és erkölcsi érzékenység különös ötvözete, amelyben mindig több az esztétikai érzékenység, mint az erkölcsi. A kettő egyensúlya ritka: ez a remekmű. Az olvasó érzékenysége is ebből az ötvözetből áll. De nála mindig több az erkölcsi érzékenység, mint az esztétikai. Azért olvasó, s nem író.

Erkölcsi érzékenységünk mércéje: a sorsunk. Ebben benne van az őseink sorsa is, mint ahogy az ő sorsukban benne voltunk már mi magunk is. A sors: ez hajlékony valami, színes és nyilt, harcra ingerlő, s minden lehetséges benne. De ha a sors gyakorta ugyanúgy ismétlődik: akkor hajlékonysága megmerevedik, szinessége elsötétül, nyiltságából zárkózottság lesz, és félelmesen és könyörtelenül előttünk áll a végzet, amellyel szemben megszűnik a harc, csak vállalhatod a maga merevségében. S csak két utad van: vagy talpon tűröd, szembenézel vele, egész a vakságig, mint Ödipusz. Vagy térden és a porban fogadod, mint Jákob, s mented, ami mezítlen alázattal, türelemmel, emberi furfanggal, hamissággal, pettyegtetett fűzfavesszőkkel menthető.

Ha a sors megmerevedik, akkor végzet lesz. De erre a merevségre való hajlam benne van minden sorsban. A nemismétlődőben is. Csak jobban derül ki, ha az egyes az egészben, az egész a sok egyesben ismétlődik, úgy amint az Jákob utódaiban van: Izráelben.

Thomas Mann ezt a végzetet egyelőre s néha alvilágnak nevezi. Máskor azonban kimondja nyiltabban is: a végzet az állatinak örök, kitörölhetetlen ismétlődése. Isteneink, szimbólumaink mélyén ott leselkednek az egymást szétmarcangoló állatok, amelyek emberek voltak, majd istenekké lettek, de végül is állatok maradtak.

Ez minden sorsban, a leghajlékonyabban is: gerinc. A legszínesebben is ott lappang mint sötétség, a legnyiltabb sorsot is feneketlenné teszi, de ugyanakkor fenyegetően le is zárja. Látjuk az atyát, aki félelmében a rettenetes állatistenek előtt feláldozza egyetlen fiát, s látjuk a fiút, aki megöli az atyját, s királyság, tudomány: minden összedől.

*

Jákob másodszülöttnek jön a világra. Nem ő az apa kedvence, az apa a vörös, szőrös, nyers Ézsaut szereti, aki a khitteusok vad lányaival barátkozik. De annál jobban szereti Jákobot az anya: a csalafinta, okos, szívós, erkölcsös anya, mert a maga lelkét ösmerte meg benne.

Igaza van Thomas Mann-nak a bibliával szemben. Az elsőszülöttséget megvenni nem lehetett. Eladni sem. De meg lehetett szerezni. Az anya szeretete révén: csalással. S Jákob megszerezte. Most már nemcsak az anya lelke: az apáé is az övé lett. Nyitva állt az út a tökéletesség felé. Mert a két áldás együtt: ezt jelentette. A tökéletességet. S itt hibázik Thomas Mann a könyvben először, a legnagyobbat és ez a hiba bosszulja meg magát végig az egész könyvön. Thomas Mann nem tudta az atyai áldásnak megadni az ő igazi, benső jelentőségét. Az áldás, ez maga a lélek volt. Az apa az áldással valósággal belélehelte a maga lelkét elsőszülött fiába, nemcsak a méltóságát, vagyonát adta át ezzel neki, de valamennyi apaős lelkét, fel egészen az Istenig. S abban a pillanatban, ahogy ezt átadta, megszűnt az ő méltósága, megszűnt az ő akarata. Most már, ha még élt is, sajátmaga előtt is halottnak számított. És itt nem számított az, hogy kinek adta az áldást, Ézsaunak-e, vagy Jákobnak, csak az az erő, az a bensőség számított, amellyel a gyermekébe úgy kell tekinteni ez után, ahogy az apa kimondta, mint valami teljesen függetlent tőle és attól is, akibe belélehelte. Független ez az áldás, ennek az áldásnak megvan a maga külön élete és az ő élete mellett el kell hogy törpüljön annak az élete, akire rálehelték.

Mióta tehát Jákob kicsalta az áldást: nem tud szabadulni tőle, foglyává, szolgájává lesz. S az áldás zsarnoka lesz Jákobnak. De ezt az áldástól való megszállottságot nem tudja Thomas Mann a maga teljességében szimbolikussá tenni. Ő egy Jákobot rajzol, aki bízik az áldásban, aki természetesnek vesz minden gyarapodást, akiben egy csöppnyi igazi megszállottság, de még csak meghasonlás sincs, mikor pedig olyasmit kapott az áldásban, amiről nemrégen álmodni sem merészelt volna. Ez a Jákob nem érzi a terhét az áldásnak, amit jogtalanul magára vett. Hogy a jogtalanságot nem érzi, ez még hagyján. De a terhét sem érzi. S még akkor sem érzi, mikor ez már kezd az ő teljes nagyságában megmutatkozni. S ez az, hogy az áldás átokká változik.

A végzetet nem lehet megcsalni. A vak atyát lehetett, az otromba, jóhiszemű Ézsaut is lehetett. De a végzet visszadobja Jákobot. Jákob nem lehet az atya, az ősök, az Isten kedvence. Mert a juhok gyarapodásával, a jó üzletekkel szemben ott áll a meghasonlás; testvérével, Ézsauval, ott a kedves Rákhel elveszítése és a legkedvesebbjének, Józsefnek eladatása. Igen, a legkedvesebb az egyiptomiak undokságát fogja szolgálni s az ő révén lesznek majd rabszolgákká Jákob utódai, s újra kezdődik a harc az áldásért: hogy áldás legyen az áldásból, s nem átok. S lassan-lassan, évszázadokon át ez a küzdelem átlényegül, befelé fordul. Megérik benne és általa az erkölcsi átalakulás szüksége, s Jákobbal, a végzetet megcsalni akaró ősatyával szemben ott állanak a végzettel szemben roppant belső erkölcsi küzdelmükkel a zsidó próféták, egészen a Názárethiig, aki ezt a küzdelmet az áldásért a test, a népiség a világ teljes átszellemüléséig folytatja.

De azóta sincs nép, amely ezt a fenséges küzdelmet követné. Jákob népe sem követte. A kicsalt áldásból nem tud igazi áldás lenni, s mint átok nyomja tovább Izráelt, hogy szimbóluma legyen az egész emberiségnek, amely hiába akarja az ésszel megszerezni Isten szeretetét.

*

Thomas Mann csak egy Jákobot rajzolt, egyet a sok közül. Jákobot, s nem az Izráelt. Thomas Mann nem tudta magát egy idegen nép lelkébe beleélni annyira, amennyire kellett volna, túlságosan megkötötték a biblia kinálkozó epikai szimbólumai s a saját kritikus, irónikus fölénye. Jákob olvasása közben gyakran járt eszemben egy vers, a Cigánydal; ebben a versben érezni vélem Hágár lelkét, aki a monda szerint a cigányok ősanyja. De Thomas Mann könyvében nem érzem az Izráel lelkét.

Sárközi György fordítása csiszolt, alázatosan hű munka.