Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 20. szám

TÖRÖK SOPHIE: EGY KEDVES ELTÁVOZOTTRÓL...

A halál hírét telefonból tudtam meg. Még csak a hangot hallottam, s valami keserű és dacos felkészültséggel szinte előre éreztem már, milyen szörnyű szavak fognak következni. A hang, mint álmodott hang jött felém, feltartóztathatatlan és mégis ködös távolból, anyagtalanul, mint beteljesült képzelődés.

Később az utcán, álomszerű bódulatomból felriasztott egy pillanatra az önvád - milyen borzasztó, hogy igazán már fájdalmat sem tudok érezni! Hiszen annyit szenvedtem, annyi baj ért - védekeztem szívemben, - hosszú hónapok óta csak aggodalomban éltem, s a félelem szorosabban tapad reám, mint az árnyék. Nem tudok többet szenvedni! aki szenved, az rossz lesz és közönyös. Az ember komplikált szíve sem tud különbet az együgyű bogárnál: a fájdalom ellen az élettelenség páncéljával védekezni... Zsibbadt füleimben még kopogott a hír - egy drága barátot veszítettél! egy igaz embert! - de a szavak sem ütöttek meg, idegeim makacsul védekeztek az újabb fájdalom ellen. Mint félelmes álmát ravasz ötletekkel hazudja ártalmatlanná az álmodó, így próbálták szorongó gondolataim valószínűtlenné hazudni a valót. Oh, milyen valószínűtlen volt az a telefonhang! Talán csak álom volt, talán csak álom ez a délelőtt is, ez a valószínűtlen gonosz, hideg fény az utcán, s ez a rosszindulatú szúrós szél... Milyen ellenséges az egész világ, az egész élet! - gondoltam felkészülve minden rosszra, s elszántan vállalva már bajt és fájdalmat. A rossz nem fárad el! a baj nem fárad el! Istenem, könnyű vidám szívvel mikor jártam utoljára az utcán?

A virágüzlet előtt, ahová igyekeztem, rohanva érkező szél csavarta föl előttem táncoló tölcsérekbe a felbontott úttest repülő homokját. Már későn kaptam szememhez, a beléröpült éles homokszem, mint tüzes fulánk fúródott szemhéjjam alá. Vakon támolyogva léptem be a virágüzletbe, a fájdalomtól alig tudtam eldadogni, mit akarok.

Lám, most sírsz! - gondoltam gúnyosan, - fásult szívedet a sors így kényszeríti, hogy odaadd könnyeidet a halottnak! Ő biztosan sírt volna érted! Ő jó volt és nem féltette magát a fájdalomtól azokért, akiket szeretett! S neked még párás sem lett a szemed, pedig szeretted, s most már soha többé nem fogod látni őt... S ez a nevetséges kvarcszemecske a könny egész áradatát tudta feltépni benned.

Közben döntenem kellett, hogy fehér szegfű legyen-e, vagy rózsaszín? A virágárus két különböző színű csokrot tartott elém, zsebkendőm alól igyekeztem rápillantani, megrebbent pilláim mint kések vagdalkoztak fejemben. Rella arcát láttam, egész élénken, meleg, eleven mosolyával - rózsaszínt kérek! - mondtam, a rózsaszín sokkal lágyabb és színesebb, sokkal jobban illik az arcához, - gondoltam, mert a fájdalomtól rettegő ösztöneim óvatosan még mindig el akarták rejteni előlem a valóságot. Micsoda gyávaság! - szálltam szembe hazug gondolataimmal. Nem az arcához kell a virág! Hiszen meghalt! a koporsójára kell! - mondtam magamnak iszonyodva.

- A cím? mi a cím? - kérdezték tőlem. A cím? - ismételtem habozva, s az oszlopos sárga házra gondoltam a Naphegyen, a naptól aranyos lépcsőkre, a fiatal fák menyasszonyruhájára, ahogy legutóbb láttam, - nem, nem ez! Vak voltam, könnyes zsebkendők alatt, vakon topogtak gondolataim is, - a cím? Farkasréti temető a cím! S már megoldott görccsel rázott a zokogás - oh milyen iszonyat! Farkasréti temető a cím...

Azóta már elföldelték. Csak a testét! - szeretném mondani, hiszen lényéből minden szép és jó tovább él bennünk, akik ismertük és szerettük őt, amíg mi élünk...

De milyen kevesen vagyunk már! A Nyugat törzsökös emberei, alapítói, szerkesztői s munkatársai, valamikor nagy és népes család, sok veszteség után már mind kisebb körben ülik körül az ünnepi asztalt... Az új halott, akinek emlékét idézem, Fenyő Miksának, a Nyugat egyik alapítójának s legrégibb munkatársának felesége volt. Családtagja a lapnak, vér szerint és szíve szerint.

Ahogy most visszagondolok reá, halála úgy jött, mint alattomos orvtámadás. Annyi barátunkat féltettük, annyi gyenge életért aggódtunk! - de őt félteni talán senkinek sem jutott volna eszébe. Olyan derűs volt mindig, olyan erős, olyan nyugalmasan egészséges. Mindig ott volt, ahol a Nyugat barátai összejöttek, ahol közülünk valakin segíteni kellett, ahol az összetartozást mutatni kellett. Reá mindig biztosan lehetett számítani, sohsem volt beteg, vagy ideges, vagy rosszkedvű, sohsem volt ennél fontosabb dolga. Milyen jó volt ez a biztosság, ez az állandó szeretet és változatlan hűség, amikor minden pusztul és romlik és változik körülöttünk...

De sohasem tünt fel ez a ragaszkodó szeretet, olytan természetes volt, olyan magától értődő, mint ahogy a fény és meleg nagyon szükséges és jó, de természetes. Csak most eszmélünk rá, hogy ajándék volt és félteni való volt - mert elveszett.

Nem volt művész, feleség volt, valaki a láthatatlan és jeltelen munkások közül. Minden családon és társaságon belül vannak nyugtalan s kártékony elemek, akik szenvedéllyel kevernek viszályt, pusztuló barátságot segítenek pusztulni és romlani minden romlandót. Fenyő Miksáné szép és nemes példa volt, egy nemes asszony példája, aki életét biztatásra, békítésre és összetartásra használta. Egész életében ezt tette: egy diplomata finom ösztönével békítette meg a haragosokat, barátokká tette az egymáshoz valókat, veszendő ügyekért harcolt s kétségbeesett emberek kenyeréért. Mennyi erő van ily finom s láthatatlan munkában, mennyi minden függ tőle, bölcs és szerény és bátor jóságától! egy családban, egy országban, egy irodalomban...

Nem tudom, szenvedett-e valaha? haragudott-e valaha? csalódott-e barátban? Sokszor láttam őt, de sohsem volt sem szomorú, sem elkeseredett, sem panaszkodó, sohasem hallottam, hogy gyűlölne valakit. A sors legszebb ajándéka, a derű oly állandó volt körülötte, mint ami lényéhez szervesen hozzátartozik.

Pár éve autóbaleset érte, egész családjával kirepült a kocsiból, pár hétig feküdt utána egy külföldi kórházban. De amikor hazajött, oly vidáman beszélt a dologról, mintha egy mulatságos és ártalmatlan csinyben vett volna részt. Mosolygó nyilt szemeiben nem volt a félelem emlékének egyetlen pici fátyla sem. Biztosan szenvedett ő is, de egy erős lélek egyensúlyának csodálatos tudománya bölcs és derűs harmóniát adott életének. Felnőtt gyerekei közt úgy élt, mint jókedvű, okos pajtás. Egyik fiát, ki vagy egy fejjel nagyobb nála, egyszer tréfás anyai szigorral meg akarta ütni. - Csak üss, szeretem, ha megütsz, olyan jó puha kezed van! - mondta a fia. Nevető panaszkodással beszélte ezt nekem, kicsit büszkén és meghatottan...

Nem volt alkotó, de ha az Olvasó arcát akartuk elképzelni, akinek még fontos ügy és élmény a magyar írás, aki lelkesen figyel minden szóra, aki együtt örül és aggódik az íróval, s aki egy jobb kultúrából táplált finom ízléssel adta szeretetét vagy ellenszenvét az új műveknek, akkor a kevesek közt az ő arca biztosan feltünt előttünk. Ha az író elfulladva a csöndtől, ami mindjobban körülveszi, kétségbeesetten felkiáltott: kinek írok? minek írok? ki olvas? ki figyel még? - őt mindig ott találhattuk azok között, akiknek érdeklődésére és biztatására számítani lehetett; mindig megnyugodhattunk, hogy lelkes szemeibe felfogad bennünket... Mennyi erőt kaptam én is tőle, a céltalanság és hiábavalóság pusztító érzését hányszor oszlatta el szívemben erős, meleg szavaival!

Utolsó útjára nem kísértem el, úgy érzem ezt most, mint büntetést. Nem tagadhatom, gyáva voltam szembenézni az eleven fájdalommal! Meggyötört idegeim nem vállalhattak ennyit, itthon ültem, őrizve betegemet, struccként rejtőzve minden érzés elől, ami égetni, tépni és gyötörni tud.

Elszállt lelkéért mondott engesztelő misére, amit a szomszédos templomban mondattak érte, elindultam, s különöskép egészen elkésve érkeztem. A pszichológia úgy tudja, hogy csak onnan késik el az ember, ahová nem akar elmenni. Nehéz szívvel fogadtam e kegyetlen lehetőséget, - milyen erőtlen, gyáva emberré nyomorított engem ez az utolsó esztendő! Leverten álldogáltam az üres templomban, ahol csak néhány öregasszony imádkozott, patetikus pózokban elnyúlva a megostromolt szentek oltárai előtt. A bizarr betonból s üvegből rakott különös templom bátran lendülő íveivel s ragyogó merész színeivel valami egészséges nyugalmat árasztott, csak a nemrég elégett vastag gyertyák baljós szaga emlékeztetett még a gyászra. Szemeimmel alig tudtam elengedni a nagy üvegablak gyönyörű angyalait, primitív mozdulataik édes áhítatát nézve percekig szinte boldog voltam. Oh, mit tehetnék, hogy megengeszteljem? Lehajoltam kisgyermekemhez, ki mellettem állt, a nehéz csöndtől megilletődött tág szemeivel, - kicsim!