Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 17-18. szám

NAGY ZOLTÁN: ROZI

Két csendőr ment az országúton a falu felé. Egyforma katonás lépésekkel mentek, egyformán libbent a zöldesfényű kakastolluk a kalapjuk mellett, egyformán csillogott a szuronyuk hegye a nyári napfényben. A fiatalabb maga elé nézett az útra, látszott rajta, hogy unatkozik. Próbacsendőr volt, most tanulta a szolgálatot az őrmester mellett. Az őrmester nem nézett az útra, hol jobbra, hol balra tekintett, a mezőre, a fákra, a tanyák felé, komoly érdeklődéssel. Minden talpalattnyi helyet ismert ezen a környéken, tudta, kié a lucernás itt balról, kinek a földje kezdődik amott az ákácfasornál, kinek a kútgémje látszik a messze dombtető felett. Néha oldalt sandított a fiatalabb társára, aki unatkozva nézte az utat: Ebből sem lesz csendőr, gondolta magában, aztán elnézett a falu felé. Az első házak már idefehérlettek egy facsoport mögül.

Beértek a faluba.

Csendes kis falu volt, széles akácos nagyutcával, melyből csak egy-két mellékutca indult a mezők felé. Nyári dologidő volt, mindenki kint dolgozott a mezőn, az utcán egy lélek se járt. Szótlanul mentek a községháza előtti emelkedésig, ott megálltak és néztek lefelé az utca másik vége felé. Négy-öt házzal odébb egy ember ült a ház előtt a padon. Előtte egy asszony állt, beszélgettek. A két csendőr csak nézett arrafelé.

- Minden rendben, - mondta a fiatalabb, akinek már mehetnékje volt.

Az öreg ránézett oldalt, aztán csak annyit mondott:

- Na, menjünk csak oda hozzájuk!

A fiatalabb bosszúsan indult. Mit akar már megint az öreg? Már azt hitte, hogy fordulnak vissza. Úgyis elég nagy az út hazáig.

- Milyen nap van ma? - kérdezte menetközben az őrmester.

- Szerda - felelte a fiatalabb.

- Milyen ruhában van ott az az asszony?

A fiatalabb nézte, aztán lassan mondta:

- Ünneplőben.

- Ünneplőben - ismételte az őrmester. - Szerdán. Az az özvegy bíróné Rozija. Olyan neveltleány-féle. Ott lakik már vagy tíz esztendeje. Az özvegy bíróné gazdag asszony, negyven hold földje, szőllője van, felibe, harmadába munkálják. Csak ketten laknak a nagy házban, evvel a Rozival.

Odaértek a beszélgetőkhöz.

- Adjon isten, Andris bácsi - köszönt az őrmester, és megállott. Az asszonyra rá se nézett. - Hát itthon van?

- Fáj a lábam - mutatta az ember a bekötött lábát - , de holnap már kimegyek.

Az őrmester most az asszonyra nézett. Alacsony, vézna teremtés volt, petyhüdt öreges arccal, bár alig lehetett több mint harminc. A két szúrós fekete szeme nyugtalanul ugrált ide-oda. Teljes vasárnapi ünneplőbe volt öltözve, csizma volt a lábán, a kiugró szoknyája alatt látszott a csikos harisnyája. A nyakában ott volt az ezüst kereszt is. Az őrmester nézte.

- Hát, Rozi, mi újság a faluban? - kérdezte.

- Mi volna? Egy ilyen rongyos faluban! Nincs itt soha semmi újság! És ha volna is, hogy tudjam éppen én? Hát járok én valahova? Hát engednek engem valahova?

Gyorsan hadarva beszélt, egyre indulatosabb hangon

- Azért ne veszekedj - mondta az őrmester. - Hova készülsz, hogy így kiöltöztél?

- Hova készülnék - perelt tovább az asszony. - Csak kijöttem a házból. Sétálni. Nem szabad nekem kijönni? Hát én nem olyan emberfia vagyok, mint akárki? Nem szabad nekem felvenni az ünneplőmet? Az enyém, hát felvehetem!

- Fel hát, mért ne vehetnéd?

Figyelmesen nézte az asszonyt és nem szólott egy szót se. Senki se szólt. Az asszony szeme ide-oda ugrált a csöndben, mint a szöcske. Egyszerre csak megszólalt hadarón:

- Nincs itthon Julis néném. Nincs itthon. Elment a szőllőbe. Holnap se lesz itthon, mert permeteznek. Elment megnézni, hogy permeteznek.

- Nincs itthon? - kérdezte az őrmester elgondolkozva.

- Nincs, elment már korán reggel, nem is jön haza, mondta, kint hál a hónaposoknál.

- Pedig nekem beszédem van vele. Hátha hazajött? Na gyere, nézzük meg hátha mégis hazajött?

- Nem megyek én, miért mennék? - pattogta az asszony. - Eleget vagyok én ott! Most kijöttem a faluba.

- De csak gyere, ha mondom, mert nekem ott dolgom van. Na, ne okoskodj, tudod, hogy csendőrrel nem lehet ellenkezni.

- Nem ellenkezek én, miért ellenkeznék? Nekem lehet százszor csendőr! Az is csak ember fia! Megyek én akárhova, mér ne mennék? Nincs nekem mitől félni! Még az volna a szép!

Elindultak. Az őrmester nézelődött és beszélgetett Rozival.

- Elkelt már a Kis-Kovács háza? - kérdezte.

- El. Ötezerért. Az a rongyos viskó! Az a bitang Kis-Kovács becsapná a saját szülőanyját is, be az! Zsidó lehetett annak az apja, vagy cigánykupec. A félszemű Istók vette meg, az a habókos. Hallottunk már ilyet? Még ház kell neki, annak a sehonnai csavargónak!

- Ház kell, mert megházasodott.

- Meg ám! Hogy még ilyen is kap feleséget! Énnekem nem kellett volna, ha talpig aranyból lett volna is! De hát Szabó Trézsi, az a híres, nem bánta már, akárki, csak vigyék! Végigpróbált az minden legénnyel a faluban. Egy ilyen rongy! Még házasemberekkel is kikezdett. A szajha! Na, megtalálja zsák a foltját! Jó lesz annak a részeges tolvajnak ő is!

Odaértek az özvegy bíróné portájához. Az utcaajtó tárva volt, beléptek. Elől az őrmester, utána Rozi, hátul a fiatalabb csendőr. Az őrmester szétnézett az udvaron. A hosszú ház előtt tyúkok kapargáltak. A ház ajtaja tárva, lejjebb a kamraajtó tárva, az udvar végén az istálló, annak az ajtaja is tárva. A másik oldalon, a házzal szemben, volt a borospince, annak az ajtaja be volt téve kilincsre.

- Nincs itthon - mondta az őrmester.

- Nincs, nincs - hadarta Rozi. - Elment a szőllőbe. Odamarad az néha három napig is! Nem jön az haza!

- Innék egy pohár vizet, Rozi, ha adnál - mondta az őrmester.

- Adok én, hogyne adnék? - Szaladva ment a konyha felé, beleütközött az ajtófélfába, aztán eltünt.

Az őrmester odaszólt halkan a másiknak:

- Tartsd szemmel, ha visszajön. Egy tapodtat se tágíts mellőle!

Jött már Rozi a pohár vízzel. Reszketett a kezében a pohár, félig elöntötte. Az őrmester elvette tőle, ivott, közben nézett fel az égre.

- Egészségére - suttogta Rozi.

- Üljetek le csak - mondta az őrmester -, nekem egy kis dolgom van.

Kiment az udvar közepére, nézegetett, aztán elindult egyenesen a borospince felé. Kinyitotta az ajtót és lement. Jó öt perc múlva jött visszafelé, betette az ajtót. Aztán megállott Rozi előtt:

- Hát itthon van! - mondta csendesen.

- Itthon? - kérdezte Rozi és nyitva maradt a szája.

- Itthon. Ott fekszik a pincegádorban. El van vágva a nyaka. Meghalt.

- Meghalt - suttogta Rozi és leült a padra.

- Megölték - mondta az őrmester.

- Megölték - suttogta Rozi. A szeme tétován járt ide-oda. Aztán hadarni kezdte:

- Megölték... Jaj Istenem! Rablóvilág van itt! A pénzéért!

- Hol tartotta a pénzét?

- A komótban. Az alsó fiókban, a cihák alatt.

- Mennyi volt?

- Ötvenhárom pengő.

Az őrmester bement a házba, kisvártatva kijött.

- Itt van a pénz - mondta. - Ötvenhárom pengő. Semmi se hiányzik. A szobában minden rendben. Nem rablók voltak.

- Nem rablók voltak... - ismételte Rozi gépiesen.

- Vajjon ki tehette? - kérdezte az őrmester és csak nézett Rozira.

Rozi mereven nézett a porba, a melle zihált. Aztán lihegve hadarta:

- Míg odavoltam! Valaki bejött, míg odavoltam! Az tehette! Láttam is egy embert. Mikor elmentem, láttam. Jött a kert felől. Úrféle volt, olyan zsidóféle. Cilinderkalap volt a fején, kezében hosszú kés, ilyen ni! - mutatta a két kezével, hogy milyen hosszú.

Az őrmester csak nézett rá, úgy mondta lassan:

- Úrféle. Cilinder a fején, méteres kés a kezében. Úgy jött a kert felől. No majd megkeressük.

Odaszólt a fiatalabb csendőrnek:

- Járd végig az udvart, mindent nézzél meg. Az ajtókat zárd be, a kulcsokat vedd magadhoz.

Egyedül maradt Rozival. Leült mellé a padra, dohányt, cigaretta-papírt vett elő, elkezdett cigarettát sodorni, lassan, mint aki ráér. Nem nézett Rozira, az ujjait nézte, ahogy a cigarettát sodorta. Lassan szólott, mintha csak beszélgetne:

- Mióta lakol itt, Rozi?

- Tíz éve. Tíz év az életemből, tíz év az életemből! - A kezeit tördelte.

- Aztán volt-e szeretőd?

Rozi felpattant, mereven nézett az őrmester arcába, a hangja rikácsolt:

- Szeretőm? Nekem? Ki meri azt mondani? Én tisztességes lány vagyok! Ide nem tehette be férfi a lábát! És ha betette volna? Talán én kellettem volna neki? A koldus? Mikor itt volt a gazdag bíróné, a negyven hold földdel, meg a házzal! Meg avval a sunyi pofájával, a vén piszkafa! Meg a bandzsi szemével! Még éppen ő kellett volna valakinek! Pedig pislogott ám a legények után! Mindig mehetnékje volt, mindig annak! Hol a szőllőbe kellett menni, hol tengerit dézsmálni! Mert ott mindig férfiakkal volt dolga! Mintha én nem tudtam volna elvégezni! De azt nem! Én csak üljek mindig itthon! Várjam, amíg bebotlik valaki! És ha bebotlott volna? Hát nem elvette volna tőlem? A negyven holdjával!

A végét már szinte sikoltotta.

- Járt utánad valaki? - kérdezte csendesen az őrmester.

- Nem járt - suttogta kimerülten Rozi.

- Akkor nem is vett el tőled senkit.

A Rozi két ugráló szeme megakadt a levegőben.

- Nem vett? - rikácsolta. - De ha lett volna, elvette volna!

Visszahanyatlott a padra és kimerülten behúnyta a szemét.

Az őrmester rágyujtott a cigarettára, aztán megszólalt csendes, nyugodt hangon:

- Hát ezért tetted?

- Ezért tettem - suttogta Rozi.

A fiatal csendőr jött vissza az istálló felől.

- Mindent bezártam - jelentette feszesen.

Az őrmester Rozi felé intett a fejével:

- Bilincseld meg, aztán gyerünk.