Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám

TÖRÖK SOPHIE: FOROG, FOROG AZ ÉLETED...

Kemény pilléreken állt lelkedben a rend.
Házadnak homlokzata előre nézett s tiszta ablakaid
mint szigorú őr híven figyeltek jóra és gonoszra.
Tornyaidban fényesen ült az igazság, megmérte lépteidet,
s irgalmatlan ítélt homályos szögletekben rejtező
vétkeid fölött. De most olyan vagy, mint megpörgetett orsó.
Nincs mélység, benned és nincsen magasság.
Elszédült lelked törmelékek közt kutat s a zúzott
salakban nem ismeri fel többé a jót. A rosszat sem
ismeri és önmagát sem! Nincs fény és árny. A fájdalom
szépet és alattomost, gyönyörűt és iszonyút
úgy elkevert benned, mint kegyes apácák keze keveri
egyetlen kondérba koldusok irgalom-eledelét:
paprikás húst, mézes tésztát és savanyú levest.
Arcod hű tükörként mutatott régen, most prizmákkal
szétromboltan sokfelé néz - s nem ismeri ennen tekintetét.
Néha hangosan nevetsz, örülsz az égi kéknek, a drága fénynek,
mely még reád is lesüt! ajkad, mint madár fiókáit,
úgy hivogatja lágyan az illanó gyönyört,
de szíved komoran ül, komédiás nevével illet,
s nyitott szemeidben zavar szövi homályos fátylait.
S már sírásod vad hangjait hallgatod közönnyel,
rideg falak közé zárt eszelős sikolyaidat hallgatod -
komédiás! komédiás! - valamelyik zúgodban gúnnyal nevetsz:
nyúzott állatok naiv üvöltése igazi hangod lehet-e?
Aztán fáradttá csöndesülve gondolod: boldog vagy mégis!
A világ tán azt hiszi: vak légyként ülsz fekete bánatodban,
pedig csargó-aranyfény paskol s mint kényes madár,
igazgatod kuszált tollaidat. Óh forog forog az életed!
Hiszen jól élsz! gonoszul s gondtalan! drága park
lakkos széke becéz s exkluziv rózsák díszítik
választott helyed. S már daccal vállalod a léha-léptű hölgyet,
de nem igaz, ez sem igaz! mig lélekzetet veszel:
elfordul életed, a kép elmozdul, s más vagy megint.
Drága kezeket melengetsz szorongó szíveden,
csuklójára tapadnak félelemmel hallgatódzó ujjaid,
így lesed fenyegetett szívének nehéz ütéseit
Szédül a föld alattad, valóság! óh valóság!
ugy érzed, lelked lebontja laza bilincseit
meggyötört testedből levetkezik
s aggódó szemeiden kilép.
Valóság? felborult benned a világ!
Karcsú tornyok émelyegnek lefeléfordult kereszttel,
s mint kerékbetört latornak nem láthatod formáit,
nem tudod: a pörgő húscsomóban hol a fej? hol a kéz?
Így nem ismerheted többé magadat sem.
Kaoszba merültek zsongó füleid, nem vagy már ember!
csak alaktalan csepp, vak csillagból kiszakadva.
Keringsz a dühös űrben, nincs formád és nincsen neved,
ellenséges erők ütései szorítják egybe
széthulló atomjaid.
Húnyd be sorsodat kutató szegény szemeidet.
Talán az Isten tudja,
mit akar veled?