Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám

HARSÁNYI GRÉTE: HÁZASOK

Ezer tervet főzött ki, fantasztikusabbnál fantasztikusabbakat, hogyan kerülhetne össze az asszonnyal. Utcán meglesni és valami ürügy alatt beszédbe elegyedni vele; kitudakolni, hol ül valamelyik színházban és megvenni a mellette való jegyet; felszállani a vonatra, ha utazik valahova; felhívni telefonon és úgy tenni, mintha tévedésből kapcsolták volna ezt a számot és bocsánatkérés közben megbarátkozni, (ezt meg is próbálta, de a szobalány jelentkezett); vagy odamenni ahol ruhát próbál és ott úgy intézni, hogy megismerkedjenek, - éjszakánkint, a lázas, rohanó, filmszerű gyorsasággal pergő képzelgések közben minden ilyen terv nemcsak gyönyörűen kivihetőnek, de nagyszerűnek, zseniálisnak, tökéletesnek tetszett ahhoz, hogy az ember nekiinduljon a dolognak. Csak egyszer nekiinduljon, a többi aztán úgyis megy magától.

A többi. A minden. Csak alkalom kell, csak elkezdeni nehéz, de ha egyszer megindult, a dolgok magukat viszik előre. Csak egyszer kell eljutni addig, hogy azt mondhatja az asszonynak: kérlek, szeretnék négyszemközt beszélni veled, szeretnék egy zavartalan félórát, - és öntudatos, fölényes, de kedves, közömbösen kedves mosollyal hozzátenni, - de az is lehet, hogy tíz pere is elég lesz arra, amit mondani akarok.

Lehet, csakugyan lehet, hogy tíz perc is elég lenne. Ha tényleg olyan értelmes nő, amilyennek mondják, akkor nagyon lehet, hogy tíz perc is elég lenne. Tíz perc alatt sok mindent el lehet mondani.

Elképzelhetetlen, hogy sokat okoskodjék az az asszony. Így messziről tart tőle az ember, mert mégis csak ő ül a nyeregben. De ha elmondódnak a dolgok, be fogja látni, hogy a leánynak van igaza, a húszévesnek, a szép, fiatal, bátor és erős teremtésnek s az asszonynak meg kell értenie, hogy hiába akadékoskodnék, a sorsot nem lehet megállítani, megtörtént dolgokat nem lehet meg nem történtekké tenni. Azt mondják, értelmes asszony, meg fogja érteni. Nincs mitől félni. Bele fog egyezni a válásba.

Bele fog egyezni. Mit csinálhat egyebet? Rá fog jönni, hogy ostobaság lenne makacskodnia, hiszen semmi célja tovább is együtt élnie valakivel, aki már nem szereti, - nem, nem szereti, - aki csak látszólag a férje, csak azért él még vele, mert ha már felesége ez az asszony, hát vele él; s mert eddig nem volt közvetlen oka a válásra, nem volt semmi, ami felrázta volna abból az álmos, rázkódtatásmentes, befőttes üvegbe elzárt gyümölcs lagymatag nyugalmához hasonló megszokottságból, abból az álderűs, unalmas, korai megöregedést kihívó, óraketyegés jellegű, meg-meg-megismétlődő egyforma napok (ha békés is, de) tompa, lankadt, ünnepietlen sorozatának abból a bűnös, igen, bűnös belenyugvásából, amit az ilyen viharmentes, józan házasélet bizonyos hangfogószerűséggel kényszerít rá még az olyan férfira is a derék feleség oldalán, mint ez a férfi.

Ez a férfi!

A leányon átremegett a varázslat izgalma, amikor szélesebb területeket átfogó gondolatai koncentrált erővel ugrottak a férfi fogalma köré, elhalványítva, távolabbra lökve minden mást; minden mást kicsivé, jelentéktelenül másodrendűvé idegenítve, hogy csakis a férfi idegzsongító, noha ugyanakkor képtelen idegizgalmakat keltő képzete uralkodjék el rajta, mámorítóan, boldogító félelmetességgel, a szerelem mániákusan kényúri önkényével igázva maga alá a leány egész testi és szellemi mivoltát, úgy, hogy testét megremegtesse, szellemiségét pedig szolgaian a maga bűvöletének hatalmi körébe kényszerítse.

Szerelmes vagyok, - fejezte ki magának a leány az «egészet», öntudatlan célzatossággal törekedve arra, hogy felfoghatóvá, megmagyarázottá változtassa önmaga előtt azt a majdnem irreális állapotot, amely kábultságát, nyugtalanítóan felfokozott agyműködéset, lázassághoz hasonló állandó izgatottságát okozza. Szerelmes vagyok, elöntött; túlnőtt rajtam ez a megérthetetlen hatalom, ez a deus ex machina, lerázhatatlan mámor, édes, kellemes, furcsán részeg kínlódás, misztikus bűbájosság, - szerelmes vagyok. És úgy érezte hogy bármi módon, de el kell jutnia a beteljesülésig, nem várhat tétlenül, amíg ez az érzés az önmaga hevétől lankad el, nem, itt nem lehet bölcsnek és józannak lenni, hogy ugyan minek erőlködjem, hiszen a szerelem akkor is kiéli önmagát, ha nem aktivan szerepli végig valaki, hanem az ember elvonul csak-magának az egész érzéssel és mialatt mohó önzéssel engedi át magát az elképzelésben végigélt szenvedélyek prédájának, hogy ez a varázslatosság, a szerelem, azt csináljon vele amit akar, himbálja, szédítse, látszólagos okok nélkül kacagtassa, vagy ríkassa, andalítsa, vagy keserítse, - igen, az ember azalatt valahol mélyen, az eldugott, be nem vallott, gonoszkodó kis öntudatosságok tárházában bizony ott rejtegeti azt az illetlen tudatocskát is, amely elő-előszeretne szemtelenkedni olykor és szeretné kimondatni velünk a többi alapösztön józanabbfajtájú bujtogatásai következtében az öncsúfolás hasznosságában bizakodó egyetlenegy, de meghazudtolhatatlan szót: elmúlik. Így, vagy úgy, de elmúlik.

Csakhogy éppen ez az, amit inkább szégyenkezve titkol a szerelmes, semhogy szembenézni akarjon vele. Az alkoholtól részeg ember is félti vidító, izgató mámorosságát a kijózanodottság felelősebb állapotától, még inni, még, még egy pohárral, csak gyerünk azzal a jó kis felelőtlenséggel, nem akarok a számonkérhetőség alanya lenni, nem akarok ura lenni magamnak, a vis major, igen, a mámor, vegyétek tekintetbe beszámíthatatlanságomat, részeg vagyok, vagy szerelmes vagyok, (mindegy) és ez az oka minden tettemnek, elvégre nem olyan egetrengető dolog, hogy szét akarok választani egy házaspárt, mert szerelmes vagyok a férjbe, volt már olyan is, aki gyilkolt szerelemből, miért kellene pont nekem lenni annak, aki lemond a szerelembe-esettek kilengési lehetőségeiről, a beleheccelt állapotok máskor elítélendő, de ilyenkor teljes érvénnyel mentegethető szokatlan lendületeiről, nem, eszemben sincsen lemondani jelen kiváltságos jogaimról, - olyasvalakibe szerettem bele, akinek felesége van, de viszont húsz éves vagyok, fiatal, szép, egészséges, megérni vágyó leány, minden izem ezt a férfit kívánja, követeli, más nem kell senki, csak ez az egy. De ez kell. Mindenáron kell. Ha felesége van, arról nem tehetek. El kell érnem, hogy ne legyen odakötve egy másik asszonyhoz, el fogom érni. Meg kell értetnem azzal az asszonnyal hogy nincs joga ahhoz a férfihez, el kell válnia, mert a szerelem több mint a törvény. Ami bennem van, az több, semhogy akadálya lehetne az a tény, hogy «felesége van». Dehát... mindez csak elmélet. Pedig a kivitel a fontos. Végig kell csinálni.

Bátorság! - mondta magának a leány és elhatározta, hogy egyszerűen felkeresi az asszonyt. Odamegy hozzá és elmond neki mindent. Holnap, vagy holnapután odamegy hozzá és csak azért nem most rögtön, mert okos akar lenni. Időt enged magának ahhoz, hogy alaposan átgondolja, mit mondjon majd az asszonynak, mivel kezdje, mit hangsúlyozzon és mit hallgasson el okosságból.

Elkezdte felépíteni az előrelátható jelenet dialógusát. Hogy ő mit mond, az egyszerű. De ha az asszony azt feleli, hogy... akkor más hangot kell megütni. Alkalmazkodni fog; ahogyan az asszony reagál, úgy hajlítja majd ő is a maga mondókáját. Ha esetleg sírni kezd, kiméletesnek kell lenni, de lassan, óvatosan, következetesen akkor is belátásra kell birni, - ha dühbe jönne, le kell csillapítani, meg kell várni a dühroham végét. Neki magának pedig, a leánynak, nem szabad indulatokra hallgatnia. Végig kell csinálni, mindenáron végig kell játszani a jelenetet, vasakarattal kell leküzdeni minden izgalmat, minden ingerült fellobbanás kísértését. A cél a fontos, nem a véghezvitel milyensége.

És legfontosabb, legnyomósabb érvnek ott van a vagyoni kérdés. Nézd, - fogja mondani az asszonynak, - nézd, biztosan tudod, hogy nekem elég tekintélyes vagyonom van; ez, úgy-e, manapság nem mellékes kérdés. Hallgass csak végig kérlek, nézd, legyünk józanok, legyünk okosak. Én azt gondoltam, felezzük el a pénzemet. A fele legyen a tied, a másik fele meg az enyém. De azt is megmondom, én neked odaadnám az egészet, mert ha velem élne az urad, majd tudnám én, hogyan igazgassam, hogy többet keressen... mellettem vagyonokat szerezne... Annak, aki politikus, nem így kell élni... nagy házat kell vinni, a legjobban szereplő embereket kell meghívnia, feltünést kell kelteni, akkor aztán jönnek a nagy üzletek is... Ó, én biztos vagyok benne, hogy rövidesen ő lenne a legemlegetettebb ember, ha én keverem körülötte a dolgokat... és ezért szeretném a fele vagyonomat magamnak tartani, hogy a kezdet se legyen nehéz... neki... Nézd, én tudom, mit jelent a pénz, hiszen annak köszönhetem, hogy így élek, ahogyan élek... én tudok számolni, nem vagyok aféle szentimentális, szerelmes fruska... Neked most csak az van, amit tőle kapsz, amit ő keres. Rendesen éltek, jó, de az még nem valami különös... Képviselői fizetésből élni?... a vagyon más... és így neked is lenne saját vagyonod... és kérlek, talán nem is kellene megjegyeznem, de... te is tudod nagyon jól, hogy azért beszélek ilyen nyugodtan erről a kérdésről, (bár ezt az elején is: lehetne mondani, talán ezzel kezdeni),... azért beszélek róla, mert természetesnek találom, hogy te is éppen úgy felülállsz ezeken a kérdéseken, mint én... a beállítás nem olyan, mintha vásárt kötnénk... ámbár, én abba is belemegyek, ha te talán így akarod felfogni... Kérlek, rendben van, akkor talán beszéljünk üzletiesebb nyelven, nézzük csak...

Minden attól függ, hogy melyik hangnemre rezonál az az asszony. Azt mondják, értelmes, Azt mondják, értelmes, - a leány ezt a kifejezést nagyon szerette. Ragaszkodott hozzá, eltolt magától minden más meghatározást, hogy okos, vagy eszes. Maga felől pedig? Maga felől hajszálnyi kétsége sem akadt. Ismerte és tudta értékelni saját eszességét, fölényesen bízott abban, hogy mai, modern, friss gondolkozásmódjával, előítéletek nélküli egyenességével, töretlenségével bármilyen helyzetben megállja a helyét és feltalálja magát. Okos vagyok, az átlagos értelmeseknél jóval okosabb, - mondta magában és némi gúny is vegyült mosolya harci készségébe, amikor a dolgok meggondolása után elhatározta hogy ma este, amikor találkozik a férfival, ügyesen ki fogja szedni belőle, vajjon mikor találja otthon az asszonyt egyedül.

Azt már nem magyarázgatta magának bővebben, hogy miért, de a férfi előtt el akarta titkolni elszánt tervét.

*

Aznap az asszony még fent volt, még olvasott, amikor este hazaérkezett a férje?

- Hol jártál? - kérdezte szívesen és letette a könyvet, nyilván megszokásból, mert tudta, hogy mielőtt aludni indulnak, elbeszélgetnek még kicsit az elmult nap eseményeiről; politikáról, pártügyekről. A férfi most nem ezekről beszélt. Elgondolkozott volt, messzire nézett.

- A kislánnyal sétáltam egy órát, aztán megvacsoráztam a klubban. Sándorék is ott voltak, Bella csókoltat. Azt üzeni, szeretne már látni, hívd fel holnap reggel és beszéljünk meg valami programot a jövő hét egyik napjára...

- Szívesen, - felelt az asszony, - éppen ma jutott eszembe nekem is, hogy érdeklődni kellene már egyszer irántuk... hanem - az a kislány! - és nevetve nézett az urára, - te! Vigyázz! Az a kislány még belédszeret: Meg te is őbele!... Az ilyen gyerekkel óvatosnak kell lenni... Kedves volt ma is?

- Aranyos. Én már bele is szerettem. Kedves gyerek.

- Nana! - és most is békésen nevetett a férfira.

A férfi is mosolygott, úgy mondta:

- Ma az egész séta alatt utánad érdeklődött.

- Ó, szegényke! Csak nem féltékeny reám?

- Az? Nem féltékeny az senkire! Éppen azt szeretem benne, azt a fiatalos, töretlen, mai, furcsa önbizalmat, azt az öntudatlan és akaratlan modernséget... furcsa és érdekes ezeket a mai húszéveseket figyelni... hidd el, nagyon érdekes, mennyire biztosak magukban, mennyire nem félnek, reálisak, nem holmi rendkívüli karriert, meg ilyesmit akarnak, mint mi akartunk; ezek biztosat akarnak, nem sokat... nyoma sincs bennük annak a kuszaságnak, annak a kamaszos káosznak, ami bennünk volt húszéves korunkban... És ezek ki merik mondani, ami bennük van...

Az asszony belemelegedve hallgatta, bólogatott, látszott élénk arcjátékán, hogy várja a pillanatot, amikor ő is megszólalhat. Most felemelte kezét:

- Sőt! Sőt be is merik vallani maguknak, nyiltan, amit mi még szégyenlősen letagadtunk volna, ha egyáltalán eszünkbe mer jutni... ha egyáltalán fel tud vergődni bennünk valami olyan gondolat, akár magunkról, akár másról, mely körül az egész atmoszféra «illetlennek» volt nyilvánitva, vagy mit tudom én...

- Persze, így van. De ezek már nem engedik olyanféleképpen illedelmesnek nevelni magukat, mint ahogyan mi hagytuk...

- Érdekel engem ez a kislány, - mondta rövid csend után az asszony, - határozottan érdekel engem is, mint típus, mint idegen, mint furcsaság... az ember lassan odajut, hogy nem az idősebbek után szeretne menni, hanem ezek után a jövőt reveláló, merőben idegen teremtések után... igaz?

- Igen. Különösek és vonzók.

Az asszony ebben a pillanatban, férje hangsúlya csengésének hatása alatt, szeretett volna lopva rápillantani az urára. De idejében alkalmazott önfegyelemmel nem tette hanem visszakényszerítette magát az előbbi modorba és úgy folytatta:

- Megvallom, elsősorban azért érdekel engem is ez a kislány, mert biztosan egészen, egészen más, mint én... Meg kellene hívnunk egyszer... Különben is, - nevetett újra, - nem ártana, ha néha én is mutatkoznék vele... nehogy pletykálni kezdjenek róla veled kapcsolatban... És nehogy azt higyje, hogy valami vasorrú bába vagyok, aki lakat alatt akar tartani téged...

- Igazad van, - helyeselt a férfi, aztán elgondolkozva tette hozzá, - de mindenképpen... annyira érdeklődik irántad, ma annyit faggatott, hogy már majdnem kimondtam, hát jöjjön el hozzád, ha annyira kíváncsi.

- Mért nem mondtad!

- Nem is tudom. Talán lustaságból. Vagy azt gondoltam, esetleg unalmas neked.

- Dehogy! De jobb is lesz ha én hívom meg. Az ilyen gyerek érzékenyebb, még azt hinné, hogy csak muszájból fogadom, ha te hívod... Nincs még nagyon késő? Legszívesebben most mindjárt telefonálnék neki.

A férfi megnézte, hány óra.

- Nem, még nincs késő. Ilyenkor még olvas és mellette áll a telefonkészülék, felhívhatod nyugodtan, - és megmondta a telefonszámot, kívülről tudta. Az asszony felkelt, hogy a telefonhoz menjen. Ahogy elfordult, olyan mosoly szaladt át az arcán, amelyben anyai kedvesség vegyült össze bizonyos aggodalommal, de ott bujkált az is, hogy titokban azt gondolja magában: ha a szemem előtt lesztek, ha együtt látlak benneteket, majd tudom én is, hogy mit kell tennem...

Felhívta a számot. A leány jelentkezett. Az asszony barátságosan beszélt hozzá. Hogy itt van az ura is, ő mondta, hogy ilyenkor még fel lehet hívni a leányt és azért teszi ezt meg ilyen ceremóniamentesen, mert amiket az ura elmesélt, azok után legegyszerűbbnek találja a megismerkedésnek ezt a módját. Minek komédiázni, nem igaz?

A leány kissé elfogult hangjára igyekezett még kedvesebb lenni.

- Nézd, - mondta a telefonba s a leányon furcsa villámlás futott végig erre a «nézd»-re, amely szóval és hangsúllyal annyiszor kezdett már gondolatban beszédet az asszonnyal, - «nézd», ne okoskodjunk sokat, én nagyon örülnék, ha eljönnél hozzánk. Igen? Van kedved?

- Köszönöm. Örömmel...

- Van időd holnap délután?

- Van.

A férfi közbeszólt: én csak estére jöhetek holnap haza, elég későn, csak kilenc tájban.

- Most mondja az uram, hogy holnap ő csak este kilenckor jöhet haza. Hát tudod mit? Mi azért önállósítsuk magunkat és gyere el mégis délután. Estig elbeszélgetünk, aztán itt maradsz vacsorára is, hogy az uram is örülhessen neked... rendben van?

- Rendben, köszönöm, hét óra tájban ott leszek. Viszontlátásra.

- Isten veled. Előre örülök. Viszontlátásra.

A leány egész éjjel nem aludt.

*

A leány egész éjjel nem aludt, készülni akart a holnapi beszélgetésre, de nem tudta olyan világos logikával építgetni az előrelátható dialógusokat, mint eddig. Ha ő azt mondja erre, hogy... akkor én azt mondom: nézd, legyünk őszinték, hallgass végig, nézd... És ilyenkor megállt a fontos mondanivalók fogalmazásában, mert idegesítően hangzott újra és újra fülébe az a «nézd», amit az asszony a telefonba mondott. Bosszantó valami volt ez. Olyasmi, mintha ezt a szót és jellegzetes hangsúlyát, ami csakis a leány tulajdona volt, az az asszony is magáénak érezte volna olyan magátólértetődő jogossággal, amin tehetetlenül nem lehetett segíteni. S a leányt nagyon zavarta ez a sejtelemszerű megállapítás, nem fejezte ki magának világosan, hogy mi bántja, de a szó és hangsúly visszacsengésére újból és újból elvesztette az elmondani szándékozott dikció fonalát. Közben, ha eszébe jutott, hogy holnap csakugyan, ténylegesen odamegy, idegesen felkacagott ő maga hivott oda! Ő maga! Annál jobb! Nekem csak kellemesebb, ha legális alapon megyek, nem úgy, ahogyan terveztem!

Vajjon mit beszélt róla a férfi az asszonynak?

Furcsa, hogy éppen most hívta meg az asszony, amikor úgyis odament volna. Éppen holnap délután. Hátha a férfi megmondta, mi van közte, meg a leány között? Hátha arról beszéltek, hogy a férfi beleszeretett a leányba, tehát el akar válni.

Mert a leány tudja, hogy a férfi igenis szerelmes belé. Mondta is. Látni is rajta. Sőt. A leány tévedhetetlen biztonsággal érzi, hogy a férfi maga sem tudja, mennyire átjárta már minden ízét ez a szerelem. Nem tudja felmérni, hogy házas volta bizonyos gátlással ül rajta, hogy ne legyen képes beleengedni magát abba, ami után vágyik, hogy szabadjára eressze magában az összes indulatokat, hogy fejest ugorjon, hogy elengedje maga alól a talajt, igen, tisztességes és valami megszokásbeli becsületességből nem rázta még le magáról a féket, a féket, amely visszatartja a nagy belemerüléstől és a most bizonyos irányban még öntudatlan szerelem teljesen nyilt beismerésétől, de nem baj, nem baj most már semmi, hiszen holnap, holnap a leány odamegy, odamegy és...

*

- Isten hozott, kicsikém, úgy örülök, úgy örülök neked! Az uram sokat mesélt rólad, igen, egészen ilyennek képzeltelek, egészen ilyennek, de tudod, így a valóságban, az élő mivoltoddal és ezzel a sugárzó, sugárzó, ragyogó, fiatalságoddal, így életben mégis ezerszer kedvesebb vagy, mint ahogyan elképzelni tud az ember valakit... ülj le, kérlek, ülj ide... és ne csudáld, ha nézlek, nincs értelme túlságosan formáskodnunk, hiszen tudom az uramtól, hogy te is túl vagy azon a szörnyű «vizit-tónuson» és nem kívánod, hogy holmi közhelyekkel traktáljalak...

- Nem, egyáltalán nem! Én is nézlek és figyellek, amint látod.

- Nagyszerű. Úgye, milyen furcsa az, ha az ember először találkozik valakivel, akit tulajdonképpen már ismert egy harmadikon keresztül; és ha azt hitte is, hogy ismeri, mégis. Mikor megelevenedik, élővé válik az a valaki, akkor válnak csak élővé az ember érzései is... te nem így vagy?

- Körülbelül. De téged én másnak... másfélének képzeltelek...

Az asszony nevetett. Hangosan, jólesően, hosszan.

- Aranyos vagy. Tudod, ezt holtbiztosra kedvességnek veszem tőled. El tudom képzelni, hogy valami szörnyen ellenszenveset, aféle «a felesége»-féle fogalmat alkottál magadnak rólam... igen, az ember ezzel feltétlenül így van, ez majdnem szabályszerű, ha annak a férfinak a felesége az ismeretlen, az úgynevezett vetélytárs, akibe szerelmes az ember... ez olyan ősi önámításféle valami, védekezés...

- Te tudod?... hogy én... hogy mi?...

- Bocsáss meg! Kicsikém! Csak nem bántottalak meg? Hidd el, hogy eszem ágában sem volt... - az asszony következetesen törekedett valami olyan tárgyilagosságra, amely közös platform legyen arra, hogy a leánnyal nyiltan beszélhessen a «dologról», - sajnálnám, ha bántana, hogy szóba hoztam... csak nem titok?... Ahogyan rádnézek, igazán nem olyannak látszol, mint aki ne látná meg rajtam is rögtön, hogy...

- Mit? - kérdezte ridegen a leány és érezte, hogy uralkodnia kell magán, olyan izgatott.

- Mit? Nehéz kifejezni, amit mondani szeretnék... szeretném, ha el tudnád képzelni, hogy nem vagyok ellenség, nem vagyok börtönőr, nem akarok félművelt hangon «számonkérni», nem, nem, nem akarok semmit! Az uram szeret téged, meg kell értened, hogy ez nekem tisztára garancia arra, hogy én is előlegezzek neked szimpátiát... Hogy aztán ő szerelmes is beléd? Istenem! az egészen más... Mert, remélem, tisztában vagy vele, hogy szerelmes beléd?...

A leány erősen küzdött magával. Milyen dühös vagyok, gondolta, milyen vad és elkeseredett vagyok, amiért nem én mondhattam ki ezt, hanem ő mondja ki nekem... megaláz... hülye ez az asszony, vagy okosabb nálam és átlát rajtam?... milyen kegyetlen ez a helyzet, milyen kegyetlen!... de nem maradhatok alul, nem... és jó!... ha ez a hangja, gyerünk! Gyerünk ezzel a hanggal.

- Nézd, kérlek, - mondta erőszakolt nyugalommal, - ez nem tréfa. Éppen erről akarok veled beszélni. Örülők, hogy szóbahoztad... és örülök, hogy ilyen nyugodtan fogod fel...

- Mit? - kérdezte most az asszony, utánozva a leány előbbi kérdésének hangját s a leányt megint megcsapta a «nézd» felizgató tónusa. De lefékezte ingerültségét és szándékosan dacos nekikeseredéssel felelt:

- Tudod, hogy mit. Az urad és a közöttem lévő dolgot. Erre mondtam, hogy nem tréfa. Erről akarok beszélni veled.

Az asszony nézte a leányt. Fürkésző tekintetében aggodalom is volt, de volt valami olyan erő is, amely biztonságot adott neki. Bólintott a leány felé:

- Beszélj csak, kérlek, mondj el mindent, amit akarsz... kérdezni akarsz valamit? vagy... de nézd, legjobb lesz, ha előre megállapodunk: teljes őszinteség mindkettőnk részéről, helyes?

- Helyest Én... - elakadt. A szavak, mondatok, amelyeket rendkívül alkalmasnak talált, amikor magában elkészítgette őket, most elmondhatatlanoknak, ide nem illőknek, szinte nevetségeseknek tetszettek. Ő ül a páholyban, gondolta az asszonyról tehetetlen síránkozással, ő ül a nyeregben, az én helyzetem valósággal ostoba. És mint valami mentőhorgon, úgy kapott rajta, hogy ezt kimondja, kínos nevetéssel akarva fölényt szerezni magának:

- Elakadtam... kicsit nehezebb, mint gondoltam... tudod, másfélének képzeltelek...

Az asszony tapintatosan próbált segíteni, de mindjárt mentegetni is akarta előnyösebb helyzetét:

- Nézd csak, kicsikém, én is zavarban vagyok. Lásd be, hogy az én szerepem egyenesen utálatos. Ha segítek neked, az roppant durván fölényes. Ha hallgatok, azt hiheted, hogy kihasználom a te zavarodat. Hát mit csináljunk? Tegyük túl magunkat, amin csak lehet. Talán próbáld meg mégis egyszerűen elmondani, amit akartál. Úgy, ahogyan eredetileg tervezted.

- Nem «terveztem» sehogy! Csak egyszerűen ki akarom jelenteni, hogy férjhez akarok menni a te uradhoz, mert szeretem és válj el tőle, mert ő is szeret engem, mert a ti viszonyotok már úgyis meghalt és én... meg az urad más alapon...

- Igen, bólintott fanyar mosollyal az asszony, - igen. Szóval, váljak el, igen... és biztosan meg is akarod ezt indokolni igaz?

- Nem elég indok az, hogy szeretjük egymást? Neked fogalmad sincs, hogy a férjed... nehogy azt hidd, hogy ez csak aféle kis flörtöcske... én nem tudom, hogy köztetek mi volt, amikor összeházasodtatok, de ez, ami az urad és közöttem van, ez több... ez minden másnál több... ez az a bizonyos igazi egymásra-találás... ez nem csak olyan... és ami köztetek lehetett valaha, az már meghalt... azt én nagyon jól látom... most már rajtad is látom, ha eddig csak az uradon láttam is...

- Látod, - mondta mosolyogva az asszony, - látod, hogy meghalt, ami «lehetett valaha«... igazad van. De látod-e azt is, ami most van közöttünk?

- Igen! Megszokás! Józan házasélet! Jaj, gyűlöletes, szörnyű, kétségbeejtő, ebben élni, gyűlöletes még elgondolni is! Megszokás!

- Mást nem látsz.

- Nem. És ezt nem kár abbahagyni! Neked biztosan nem jelent sokat... az urad pedig éli majd velem azt az életet, ami után vágyik... velem!

Az asszony nem felelt. Elgondolkozva ült, bosszankodva. Haragosan gondolt az urára, Így megbolondítani ezt a csirkét! Engedni, hogy így megbolonduljon egy ilyen taknyos, igazán lelkiismeretlenség, - gondolta mérgesen, - most mit kezdjek vele? Mi az Isten csudáját kezdjek vele, hogy el ne mérgesítsem a helyzetet! Nevetni szeretett volna, de nem mulatságból, hanem dühösen. A leányra bámult, tanácstalanul, de amint meglátta annak elszántan rajtanyugvó, kegyetlen tekintetét, amely a vad bizonytalanság szégyenét hencegő mosoly mögé igyekezett rejteni, az asszonyt szánalom fogta el a kislány iránt. Milyen gyerek, gondolta, milyen gyerek, ez csak szerelmes, ennek fogalma sincs még arról, mit jelentenek a továbbiak, mit jelent élni a férfival...

- Húszéves vagy, úgye? - kérdezte a leányt.

- Annyi. Az urad harminchat. Itt nincs hiba.

- Itt nincs. De mit mondjak én most neked? Mit tudjak mondani?

- Kérlek, - kezdte a leány, s most először tudta megütni azt a hangot, amit otthon elképzelt magának és úgy mondta, olyan folyékonyan, mint a jól megtanult leckét, - kérlek, még valamit mondok: biztosan tudod, hogy nekem elég tekintélyes vagyonom van... ez, úgye, manapság nem mellékes kérdés...

- Na? - szaladt ki az asszony száján, elbámulva, de érdeklődve. Mint aki valami nagyon érdekes pletyka iránt érdeklődik.

- Hallgass végig, kérlek. Nézd, legyünk józanok, legyünk okosak. Én úgy gondoltam, hogy... - és ledarálta ezt a szakaszt, hibátlanul, mint ahogyan elgondolta. Az asszony idegesen felkacagott a végén. Aztán összeszedte magát és befejező hangon beszélt a leányhoz:

- Hát hallgass ide, kisöreg. Belátod, úgye, hogy nem kaphatsz most tőlem végleges választ. Elvégre az urammal is meg kell beszélnem a dolgot...

- Ne! Kérlek! Ne! - tört ki a leány és maga is elszégyelte magát könyörgő hangja miatt. Zavartan tette hozzá: - Előbb mi ketten tisztázzunk mindent... nem akarom addig felizgatni őt is...

- Jó. Ha nem akarod, nem szólunk addig neki. Dehát hogyan, hogy ő nem tud még erről? Hát ezt te még nem beszélted meg vele? Csak úgy, a magad szakállára jössz nekem ezzel a... - elhallgatott, mert elfutotta a méreg, noha eddig is tisztában volt azzal, hogy az ura nem tud a leány kísérletéről. Hirtelen úgy érezte, hogy szeretné megverni ezt a fruskát, nem maga miatt, hanem a leány érdekében. Meg kellene aláznom, hogy elmenjen a kedve, gondolta dühösen és már nyitotta is a száját, hogy valami csúfolódást mondjon, de aztán eszébe jutott, hogy nem lesz jó. Nem lesz jó elvadítani. A leány mégis megérezte az ellenséges hangulatot, nem tudott már uralkodni magán és szemtelenül vágta oda:

- Igenis, a magam szakállára és a magam felelősségére. Mert az igazamban és a jogaimban biztos vagyok! És húszéves vagyok és szerelmes, és az urad engem szeret! Ezen, sajnállak, de nem segíthetek!

- Fejezzük be, fiacskám, - mondta az asszony ingerülten, - mielőtt ingerültek lennénk. A válaszom ez: ha mához egy évre ugyanezzel az ajánlattal jössz ide, ha akkor még mindig szeretni fogjátok egymást, akkor majd beszélünk a dologról. Rendben vagyunk?

A leány elhült erre a válaszra:

- Mához egy évre?... - dadogta, mintha nem értené.

- Sok? Hát nem bánom, mondjunk kevesebbet. Mondjunk tíz hónapot. De akkor, - tette hozzá gonoszul, - akkor az egész vagyonodra igényt tartok! Most pedig, gyere, megmutatom a könyveinket, vagy zongorázom neked valamit... ha el akarjuk titkolni az uram előtt ezt a dolgot, nem árt, ha lecsillapítjuk magunkat, mire hazajön...

*

Nézegették a könyveket, kottákat, közben társadalmi illendőséggel beszélgettek. Remegtek a felindultságtól, de mire a férj megjött, már tudták úgy viselni magukat, mintha semmi különös nem történt volna közöttük. A férfi kedvesen üdvözölte a leányt, mindkettőjüknek kezet csókolt, kérdezte, jól töltötték-e a délutánt, kedves volt hozzájuk, mindkettőjükhöz egyformán, szívből, nyugodtan kedves. A leányt nem érintette kellemesen ez az elfogulatlanság, amelyből világosan kitetszett, hogy a férfi elkényeztetettségéből származik. Látszott, hogy az asszony sok mindent «megenged» ennek a férfinak, aki tudattalan önzésében nem is gondol arra, hogy a leány fiatalos szilajsággal követelőző szerelme akkor lenne boldog, ha a férfi nem nyiltan, hanem lopva mutatja ki érdeklődését, ha «elárulja magát», - de az a mód, ahogyan a férfi az asszonyra nézett és nyugodt, békés derűvel kérdezte tőle: igazam volt? és a kettőjük közötti megértés, egybeolvadottság magátólértetődő titoktalansága nem is kívánta, hogy bővebben magyarázza meg a leányra vonatkozó kérdést, - ez a mód a leányt fellázította.

Még kapaszkodott a reménybe. Hogy talán sikerül mélyebbre látnia és ott talál valami alapot a maga elképzeléséhez. Még nem akarta elismerni, hogy kicsúszóban van lába alól az oly biztosnak remélt talaj. Pillantása villámgyorsan siklott az asszonyra, lesve, vajjon mit felel az ura kérdésére. S kényszeredetten nézte végig, hogy az asszony megértő, dícsérő, szinte gratuláló mosollyal bólint az ura felé, de ugyanakkor meghatározhatatlan, illetve szavakkal alig kifejezhető módon valami kis jelet is ad, valami kis intést rádióz az urának, amit a leány nem, de a férfi megérthetett. A leány csak következtetni tudta, hogy a téma megváltoztatása a cél, mert a férfiről azonnal eltünt dicsekvésnek is beillő magatartása és másról kezdett beszélni. S a leányon ostorként vágott végig valami szomorú megbizonyosodás reménytelen íze.

Később leültek vacsorázni, nevetgéltek beszéltek. A leány alig tudta visszatartani magát, hogy sírva ne fakadjon. Kimerültnek érezte magát, gyűlölettel telt el a férfi iránt, de vigyázott, hogy el ne áruljon semmit. Értelme most már ösztönszerű igyekezettel próbált hibákat keresni a férfin is, asszonyon is, a házon is, hogy gonoszkodva vígasztalhassa magát. A megterített ebédlőasztal ezüstjének értékét azonnal felmérte s a saját otthonának gazdagabbságára gondolva, bizonyos jólesően leereszkedő és elnéző arckifejezéssel vett kezébe egy villát, hogy megnézze rajta a monogrammot. Nem bánta volna, ha neveletlennek minősítik is, csak sérthessen. De senki sem reagált erre a mozdulatára. Később izgatott kiváncsisággal lesett a férfira, mert hirtelen támadt mohósággal azt szerette volna meglátni rajta, hogy elégedetlen a rendes, de távolról sem fényűző vacsorával s titkon a leány otthonában szokásos bőségre gondol. A férfi azonban egészséges jóétvággyal evett. Otthonosság s a környező viszonyokkal való békés megelégedettség sugárzott róla, ami a leányt idegessé tette. Hosszan és merőn nézte a férfi homlokát. Mögéje szerette volna szuggerálni, hogy amit a vagyon, a leány vagyona nyújthat, - a sok-sok szépség, a sok kényelem, a sok fölény-lehetőség, - hiányzik a férfinak. De az nem fogta fel a leányból áradó fluidumokat. Szívesen, hiánytalan jókedvben üldögélt, derűssége igényeinek teljes kielégítettségére mutatott. S a leánynak váratlanul, bosszantó világossággal jutott eszébe, hogyan nevetett fel az asszony, amikor ő a pénzkérdésről beszélt.

Mindezenközben kellemesen beszélgettek. Az látszott mindhármukon, hogy élénk, vacsorázott jóhangulatban kelnek fel az asztaltól. Átmentek a szalonba, az asszony feketekávét főzött. A férfi és a leány cigarettázva várták a kávét, hátradűltek a nagy székekben, pár pillanatig csendben voltak.

- Egy cukorral? Tejjel? - kérdezte az asszony a leányt és odanyújtotta neki a kávéscsészét. Aztán az uráét készítette el. Kérdezés nélkül, megszokottan, de bizonyos óvatos gondossággal. Kis asztalkát vitt az ura széke mellé, arra helyezte a kávét, cigarettát, hamutartót. A férfi gépiesen nyúlt a tárgyak után, közben lelkesen mesélt valamit, amin mindnyájan nagyokat kacagtak.

A leány értelme tisztán fogott fel mindent. Magában erősen küzdött, hogy úrrá ne váljon rajta fojtogató izgalma. Együtt vannak, - jajgatta magában, mialatt vidáman kacagott valamin, - együtt vannak... közösség van köztük... össze vannak forrva... ez több, több, erősebb benne, mint az irántam való szerelme... szerelmecskéje... Az csak olyan... olyan... játék neki, mint a gyereknek... tudja hogy nem bántja vele ezt az asszonyt... mert közöttük valami más van!... valami mélyebb... ezt nem tudtam... pedig annál, ami köztük van, a szerelem kevesebb... igen! kevesebb...