Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · Nagy Endre: FIAM! ...

Nagy Endre: FIAM! ...
Elbeszélés (2)
22.

Az első héten a kölök egyáltalán nem jelentkezett. Ez persze fájt is, de aztán megvigasztalódtam. Eszembe jutott, hogy most jelent meg az első kötete, hát csak élvezze ki a maga szűk körében a dicsőségét, amely olyan egyetlenegy és olyan gyorsan hervadó, mint a menyasszony mirtuskoszorúja. Szívemben édes-keserűséggel gondoltam arra, hogy ez már az élet rendje. Az előzetes izgalmakban, munkákban derekasan ott voltam, de már az eredménnyel jó messzire elszaladt tőlem, hogy egy sugárnyi örömöcskét se kaphassak belőle. Hiába! Így tesznek a fiatalok! Csak én nem tettem így, mert nekem sohasem volt eredményem.

Egy nap aztán beállított végre. Csak rá kellett nézni, rögtön látni lehetett rajta, hogy a dicsőség ugyancsak megviselte. Soványabb volt, mint valaha és a szemét átvirrasztott éjszakák karikázták be. Az asszony ép az uzsonnakávémat hozta be a túrósbélessel. Első kínáló szóra neki esett és mohón megette. Itt ugyancsak nagy lehetett a restancia.

Kijelentette, hogy hajlandó az egyik szobában a díványon elaludni majd. De azt nem hagyhatja, hogy én egyedül éljek itt idegen emberek között, hiszen tulajdonképpen ő az oka, hogy én idekerültem. Én csak úgy befelé mosolyogtam magamban ezen a nagylelkűségén. Később megtudtam, hogy alapos volt a gyanum. A szállásadónőjének annyival tartozott már, hogy nem mert visszamenni a hónapos szobájába és azt a kevés holmiját is otthagyta zálogba. Már napok óta a kávéházakban ténfergett és egy-egy barátjánál szundikált, ahogy éppen lehetett.

Kifizettem tartozását, elhozattam a ruháját és most már véglegesen beköltözködött az egyik szobába. Eggyel több éhes száj a terített asztalnál már igazán nem számít. És mi öregek bolondok lennénk, ha zokon vennők a fiataloknak ezt az önzését. Ez az önzés a természet bölcs rendelése. Ennek köszönhetjük mi öregek, hogy a fiatalok mégis ragaszkodnak hozzánk, mint a fészekverő madár a vén redves fához.