Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · Nagy Endre: FIAM! ...

Nagy Endre: FIAM! ...
Elbeszélés (2)
12.

Másnap reggel amint a hivatalomba mentem, már a folyosón várt rám. Amikor megláttam, hátra tántorodtam meglepetésemben. Nem tudtam, nevessek-e, vagy káromkodjam. A pénzemen alaposan kiöltözködött. Világosszürke nadrág volt rajta fehér csíkokkal, rikító sárga félcipő, kétsoros sötétkék zakkó piros pillangó-nyakkendővel, puha szürke kalap, féloldalt svihákosan a fülére hajtva. Felöltő - semmi. Pesti jampecek így járnak a strandfürdőre - nyáron. Röhögve ráripakodtam:

- A fene a dolgát! Hát minek maskarázta maga ki magát? Parkett-táncosnak? Tenniszbajnoknak? Ahelyett, hogy vett volna egy jó meleg télikabátot!

Ő ravaszul hunyorgatva magyarázta, hogy ha télikabátot vett volna, másra nem igen telt volna, holott mindig az volt a vágya, hogy egyszer már ő is igazán elegáns lehessen. Különben is, már január van, nemsokára itt a tavasz, erre a kis időre nem lett volna érdemes télikabátot vennie. És amíg mindezt elmondotta, gyönyörködve simogatta a kabátját, babrálgatta a nyakkendőjét, húzgálta a manzsettáit. Nagyon meg volt elégedve önmagával.

Első pillanatban azt hittem, hogy mindez csak irónia. De aztán a szemébe néztem és meghökkentem. Kissé ferdevágású szeméből csak úgy dült ki a büszkeség, hogy ő milyen praktikus. Gyerek ez még!

- Hány éves? - kérdeztem hirtelen rajtaütve.

- Huszonegy! - felelte hetykén.

- Mult?

- Leszek ... - nyelt egyet zavarában. - De három hónap mulva ...

Barackot nyomtam a fejére (a fejebúbján egy hajfürt kimeredt, mint a bóbita), leültettem és kiszámított vontatottsággal elkezdtem a verseiről beszélni. Megvolt a magam pontosan kidolgozott metódusa, hogy írókkal hogyan beszéljek irodalomról. Kritikám olyan volt, mint a kinyilatkoztatás és ha dícsértem, az olyan volt, mint amikor az istállótulajdonos kesztyűs kezével megveregeti paripája nyakát.

De ez a kölök egyáltalán nem dült be a komédiázásomnak. A dícséreteimet gőgös fejbólintással tudomásul vette és ha egy-egy verséről megjegyeztem, hogy ez nem illik a gyüjteménybe, fölényesen mosolyogva legyintett:

- Ugyan! Ez ér a legtöbbet! ... Majd később rá tetszik jönni!

Másnap hivatlanul eljött. Harmadnap megint. Mikor hivatalba jöttem, őt már ott találtam a karosszékben, két térdére könyökölve. Először még epésen rászóltam:

- Ha szabad kérdeznem, mivel szolgálhatok?

De a kölök zavar nélkül válaszolta:

- Semmi ... csak olyan jó egy ilyen fűtött szobában.

Egyáltalán nem zavart a munkámban. Mozdulatlanul, szótlanul el tudott üldögélni órák hosszat. Tettem-vettem és ha rá se néztem, folyton magamon éreztem a tekintetét. És ha olykor hirtelen szóltam hozzá, mindig rezzenés nélkül elkapta a szavamat, mint kutya a feléje dobott kenyérhéjat.

A legjobban az tetszett benne, hogy tudott pénzt kérni tőlem, ha szükségben volt. Nem kéregetve, nem tolakodóan, nem zsarolva, hanem olyan magátólértetődően, mint ahogy a vándor hajlik a forrás fölé. Ahogy a gyerek kér az apjától.

Jó összeköttetéseim voltak a sajtóban, egy napilap szerkesztője kapott az alkalmon, hogy új költő-zsenit tálalhat olvasóinak, egy nagy cikkben szép romantikusan kicifrázta a multját, egyszerű paraszti sorban nevelkedett, gyalog indult el a falujából, napszámoskodott, üres csűrökben hált, stb., stb. - lefoglalta, kisajátította magának a költőt és vasárnaponként úgy nyújtotta át olvasóinak a verseit, mint gazdag ebéd után a speciális friss hazai juhtúrót. És érdekes, amióta kicsi, de rendes keresethez jutott, még sűrűbben kért tőlem pénzt. Az igaz, hogy most már felöltője is volt és fekete zakója, sötétszürke nadrággal. Egyszer rá is szóltam:

- Hallod-e kölök! Talán vigyáznál egy kicsit a pénzedre!

De ő pattogva felelte:

- Hogy képzeli? Tudják is maguk öregek, hogy mi kell egy fiatalembernek!

Elkezdtem zsörtölődni vele és soha még ilyen édes melegség nem bizsergette a szívemet. Öregesen zsémbeskedtem, dohogtam, hogy így, meg úgy, a mai fiatalságnak fogalma sincs a pénzről, szeret jól élni, de bezzeg dolgozni nem akar és hogy mit gondol ő, nekem talán feneketlen a zsebem? ... Hirtelen elvörösödött az arca, ferde szeme szikrázott, boglyas fejét hátraszegte és fölállva, gőgösen mondta, hogy rendben van, mindent, amit eddig kapott, az utolsó fillérig vissza fog fizetni. Már indult is az ajtó felé és a szívemet megfagyasztotta a rémület.

- Kölök! ... Ne bolondozz! - kiáltottam és utána kaptam, mint egy elszálló pillangó után.