Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Figyelő

Babits Mihály: Könyvről könyvre

Kultúránk hazugságaiból. - Vidéken töltöm a húsvéti napokat. Egy este vendégségben vagyok, rokonoknál. Gyermekkoromban, ha anyám látogatóba vitt, lehetőleg nem vettem részt a társalgásban, hanem a könyvespolc elé állva, tanulmányoztam a glédát álló művek címeit; minden ismerősünk könyvállományának leltára a fejemben volt. Azóta maradt megrögzött szokásom, hogy akárhol vagyok, körülnézek a lakásban található könyvek közt. Így teszek ezuttal is. Vendéglátó gazdám derék tisztviselő, a mindenható közigazgatás szolgálatában. A könyv, amit találok, kevés, de valóban kitűnő. Micsoda változás! Ama régmult időkben még az Osztrák-magyar monarchia írásban és képben c. díszmű érdektelen piros kötetei töltötték ki a sorokat, esetleg a lexikon, vagy a napilapok selyemfolió ajándékkiadványai, melyeknek tövében törpén szégyenkezvén egy-egy Jókai- vagy Ohnet-regény; ez volt az egész irodalom.

Ma (igaz, hogy helyenként feltűnően rossz szomszédságban) oly neveket és címeket olvasok a könyvhátakon, melyek a legkényesebb irodalmi snobot is kielégíthetnék; s azonkívül itt van egy egész sorozat, egy előkelő irodalmi társaság kiadványa, gondolom 40 kötet, mely az összes «magyar klasszikusokat» tartalmazza, Balassától Madáchig vagy meddig... Az idegen, aki «nép és haza» kultúrájára akarna következtetéseket vonni, megmagyaráztatván magának e könyvcímeket, azt gondolhatná: íme az az ideális ország, ahol a fáradt hivatalnok, hazajőve este a szolgálatból, a világirodalom nagy szellemeiben keres fölüdülést, vagy nemzete lelkének megszentelt tradicióit szívja magába táplálékul.

Persze, szó sincs róla. Ezek a könyvek, melyeket pillanatnyi fölbuzdulás és a részletügynök szuggesztív ereje telepített ide, megérkezésük óta hiába várjuk olvasójukat; igazában nem is várják, mert nem is születtek olvasásra. A klasszikusok például dúsan aranyozott köntösükkel egészen jól hatnak a könyvespolcon; de ha fölnyitod őket, gusztustalan sűrű nyomásuk, iskolai szemelvény jellegük, a belőlük áradó unalom, azonnal visszadöbbent. Aki ezeket a könyveket csinálta, maga sem álmodta, hogy a közönség, amelynek szánva vannak, olvasná is őket (elég, hogy megveszi). Ki kívánhatná a fáradt hivatalnoktól, hogy dolgai végeztével érdekkörétől távoleső nehéz olvasmányokba fogjon, melyek még hozzá legrosszabb iskolai emlékeit idézik? Amit ő tényleg olvas, az sokkal kevésbbé büszke irodalom, s ami legbüszkébb benne, az többnyire amolyan álremekmű, mint a Krisztus története.

*

Az irodalom látszat-életéről. - De nem ez a műveltségi kérdés érdekel itt most engem: hanem az irodalom elevenségének kérdése. Mivel elevenebb az igazi nagy irodalom ezeknél az álremekeknél? Az álremek, a szezóncikk, mint az átlagregény, néhány év alatt eltűnik, a polc mögé kerül, vagy csak rossz szomszédságnak marad meg az aranyruhás büszkeségek mellett; az igazi irodalom pedig itt van, a "legrégibb időktől kezdve“, s újból megjelenve változatlanul élni látszik, aranyruhában és büszkén; - de micsoda látszat-élet ez? S kinek áll érdekében ezt a látszat-életet fenntartani? Az a néhány ember, aki az ilyen "klasszikusokat“, mesterségből vagy csodálatos szenvedélyből, tényleg olvassa, alig járul hozzá a fenntartásához. Ellenben ez a szegény közig. hivatalnok hozzájárul a maga részlet-filléreivel, s a kiadó hozzájárul reklámjával és szervezetével, s az egész közvélemény hozzájárul presztizstiszteletével és őszinteséghiányával. A hazugság voltakép hódolat a magas és nemes dolgokkal szemben, melyekre nincs szükségünk, s melyekre rejtett módon mégis szükségünk van. Így jelennek meg újra és újra könyvek és könyvsorozatok, amiket senki sem olvas, s amik még létüket is csak a konvenció hazugságának, s a szellem arisztokráciája előtt való meghajolásnak köszönhetik. Ha a demokratikus elv, s a teljes őszinteség a szellemi életben diadalra jutna: hova lenne akkor az irodalom? Furcsa és csüggesztő gondolat: hazugság, meghajolás és majmolás kultúránk rúgója. De jó és rossz kibogozhatatlanul egybefonódott e kusza világban; s hazugság, meghajolás és majmolás többek között azt is jelenti, hogy a megnyomorított átlaglélek sohsincs egészen megelégedve avval ami, s mindig külömb szeretne lenni önmagánál.

*

Katolikus költészet. - Illyés Gyula nevezetes cikke (az utolsóelőtti Nyugatban) ízzóan sőt kínzóan aktuális témához nyúlt. "Hagy-e ez a kor más választást a költőnek, mint forradalmárrá lenni, vagy - katolikussá?“ - kérdezte tőlem egyszer egy fiatal poéta. S kicsi és nagy költők hol itt, hol ott árulják el (néha egészen váratlanul), hogy különös kapcsok fűzik őket ahhoz a világnézethez, mely katolikusnak nevezi magát.

Elég feltűnő jelenség. Mikor éppen a mi korunkról van szó, mely egy "természettudományos“ század minden szkepticizmusát s hitbeli impotenciáját óhatatlanul örökölte; s egy oly felekezet világnézetéről, melynél nincs dogmásabban szigorú hitű. Talán éppen ez a hitbeli megkötöttség vonzza a kikötőbe vágyó hányt-vetett szellemet? Vagy a katolicizmus érzelmi csábjai oly erősek a modern lélek számára, hogy hajlandó elfogadni vagy elfelejteni ezt a hitbeli megkötöttséget? Bizonyos, hogy irodalmi katolicizmus kétféle van, s kétféle szemmel kell azt nézni.

Az egyik önkéntelen és gyakran öntudatlan. Nevelés vagy velünk-született vérmérséklet dolga ez, kultúráé és ízlésé, világnézet a szónak abban a mélyebb és igazabb értelmében, mely nem eltanult vagy elfogadott tanokat jelent, hanem kész szellemi magatartást, a lélek szervi reakcióját a világgal szemben. Katolikus, aki általános, mindenütt érvényes törvényekben hisz, vagy ilyen hitre vágyik: a hit az élet véletleneinek dolga lehet; a vágy lelkünk változhatatlan mélyeiből tör föl. Katolikus, akiben az élet szépségének és bűnösségének ösztönös érzései harcolnak; kinek erényvágya nem puritán igénytelenség, hanem tragikus küzdelem. Katolikus, akinek belseje az akarat drámájának, a bűn és bűntudat párviadalainak izgatott színpada, s nem a predesztináció vagy fatalisztikus bizalom "erős vára“.

Mindez független lehet a hittől és felekezettől (noha egyik felekezet hitrendszeréhez és értéktáblájához közelebb áll, mint a másikéhoz). Ez velünkszületik. Katolikus az is, aki rossz katolikus, mint Baudelaire vagy Verlaine, s ilyen értelemben lehet katolikus léleknek mondani olyan valakit is, akit egyáltalán nem kereszteltek katolikusnak, mint Berzsenyit vagy Gide-et. Az egyházi és teológikus szempont bizonnyal egész más; de Illyésnek tökéletesen igaza van, mikor az irodalmi katolicizmus, az irodalmilag fontos katolicizmus lényegét itt keresi, s nem a tudatos, felekezeti hitvallásban, melyet sokszor külső körülmények, a költő helyzete, papi volta, vagy életbeli karriérjének csábjai szabnak elébe, s mely nem mindig párosul igazi katolikus lelkülettel.

*

Egyház és irodalom. - Ez a másikfajta katolicizmus bizony ma sokszor gyanús, s még amikor teljesen jóhiszemű is, akkor is könnyen találhat rá az Illyés megállapítása, hogy ez megkötöttséget vagy szolgáltatást jelent, egyházi és propaganda-irodalmat - holott az igazi nagy irodalom mégis csak az, ami szabad, kötöttség nélküli és minden emberé. Igaz, hogy az igazi katolikus számára a katolicizmus éppen ezt a kötöttség-nélküliséget, ezt a minden-emberre-érvényes vallást jelenti, ellentétben a protestáns felekezetek nemzeti és partikuláris vallásaival; s ez valóban bélyege az igazi katolicizmusnak, annyira, hogy minden nagy vallási költészeten óhatatlanul valami katolikus szín ömlik el még akkor is, ha protestáns ember írta, mint Ady Isten-verseit; míg a kimondottan protestáns költészet nehezen tagadhat meg valami regionális és felekezeti ízt. De az a katolikus költő, akit egyházához az érdekek és viszonyok láncolata fűz (mint persze elsősorban a papköltőket), könnyen tekintheti az Egyházat maga is felekezetnek, sőt politikai pártnak, melynek pillanatnyi érdekei és céljai tudtán és akaratán kívül is korlátozhatják költészetének szabadságát és őszinteségét. Bizonnyal nehéz papnak és költőnek, szolgának és szabadnak lenni egyszerre. A történelem mutatja, hogy az igazi katolikus költő gyakran kívül állott az Egyházon, sőt olykor látszólag ellentétben avval, mert az igazi katolicizmus egyáltalán nem azonos a katolikus szervezetek pillanatnyi politikájával. Így állott Dante is, a katolicizmus legnagyobb poétája, aki (mint Illyés is) az Egyház vagyonának és hatalmának elvesztését kívánta, hogy a katolikus szellem visszanyerhesse igazi szabadságát, politikán fölülálló emberségét s hitvallásának az érdek minden gyanújától és lehelletétől mentes tisztaságát.

Minden nagy költészet lényegében vallásos költészet, s minden nagy vallásos költészet bizonyos nagyon tág értelemben katolikus is. De a kimondott s felekezetileg hirdetett irodalmi katolicizmus problémája kényes sarkokon fordul meg: önzetlenség, tisztaság és hit kérdése ez - tisztaságé, mely semmi politikát magához férni nem enged; s a hité, mely nem tréfál, mely nem hagyja magát elmagyarázni, szimbolikusan értelmezni, sem pedig egyszerűen szemhunyva mellőzni. Hiszel-e, költő, katolikus költő e huszadik században? S nem utolsó sorban erkölcs kérdése. Légy őszinte magadhoz, mert ebben áll a költő morálja, - akár a lelkiismeretvizsgáló katolikusé.

*

A kritika szabadságáról. - Illyés Gyula cikkének igazi érdeme azonban, hogy az új magyar katolikus költészetet irodalmi szempontú kritika alá vetette, amit eddig senki sem mert megtenni; s a nyomában járó fölzúdulás mutatja, hogy a cselekedet szükséges és hasznos volt. A magyar kritika szabadsága ma gyöngébb lábon áll, mint valaha, s például az, ha valaki "exponáltan“ katolikus vagy pláne papi személy, már fölülemeli őt minden kritikán; mert minden kritika, mely őt érintené, antiklerikális vagy ép vallásellenes cselekedetnek fog feltűnni, s nem irodalmi, hanem politikai beszámítás alá esik.

De amint a pappal, úgy van ez egyéb írókkal is: mert mindenki tartozik valami kasztba vagy pártba, amely szolidáris vele, s amelyet nem szabad megsérteni. A papot nem szabad kritizálni, mert pap, a szociálistát, mert szociálista, a zsidót, mert zsidó, s a szlovenszkóit, mert szlovenszkói. Legfeljebb az van megengedve, hogy a zsidót egy antiszemita orgánum bírálja, a forradalmárt egy konzervatív lap, s a klerikálist egy "progresszív“ pártfolyóirat. Ahol a kritika eltér e megszokott, s egyedül jogosított politikai szempontoktól, s tisztán irodalmi szemmel mer nézni, ott egyszerre mindenki fölfülel: mi ez? Ebben mindenki rejtett szándékot, ismeretlen célzatu támadást szimatol, mert okát, rúgóit, a tiszta irodalmi tekintetet, szokatlansága miatt senkisem képes elfogadni, sem megérteni. Lassanként ott tartunk, hogy irodalmunkat mindenféle szempontból szabad kritizálni, csak éppen irodalmi szempontból nem: mert ez azonnal politikai kavarodást vált ki.

Abból az alkalomból írom ezeket, hogy a Nyugat egyik cikke legutóbb Szlovenszkóban heves visszahatást keltett, mert Illés Endre, a cikk szerzője, szelíd kritikai megjegyzéseket tett néhány új szlovenszkói regényről, szűzien tiszta irodalmi principiumok szerint. A politika azonnal felzajdult, mint aki nem tűri, hogy a játékból kimaradjon: Szlovenszkóban gyűléseket tartanak, hirlapi hajsza folyik, tanácskoznak és határozatot hoznak, hogyan lehetne társadalmi úton föllépni a szlovenszkói irodalom büszkeségét sértő kritika ellen, bosszút venni a folyóiraton, mely a szlovenszkói írókról mert nemcsak jót írni? Társadalmi úton fellépni egy kritika ellen, megtorlást és regionális sérelmeket emlegetni ott, ahol irodalmi elvekről van szó: oly gondolkodásra vall, mely a legsötétebb Balkánhoz volna méltó, s amely ellen a kritika szabadságának nevében a leghangosabban kell tiltakoznunk.

Reményt s bizalmat ad megállapítanunk, hogy ebben a gondolkodásban maguk az írók sem valamennyien osztoznak. Erre vall legalább a kritikában szereplő írók egyikének (Szitnyai Zoltánnak) hozzánkérkezett levele, melyet igazán jól esik idéznünk.

«Mélyen tisztelt Szerkesztő Úr! - írja Szitnyai, - értesültem arról, hogy a szlovenszkói írók egy csoportja, magyarországi lapokban, főként a Nyugat-ban megjelent bírálatok miatt, az ottani társadalomhoz fordult védelemért. Bár nem vagyok szlovenszkói író, de Szeptemberi majális című novelláskönyvem szlovenszkói kiadó könyvsorozatában jelent meg, a Nyugat kifogásolt cikke nagyrészben rám is vonatkozott s így könnyen abba a gyanúba kerülhetek, hogy e mozgalomban nekem is részem van. Ezért kijelentem, hogy arról csak a lapokban értesültem s elvi okokból a legmesszemenőbben helytelenítek minden olyan szándékot, mely az irodalmi bírálat szabadságát a társadalmi megfélemlítés eszközeivel korlátozni akarja. - Kérem Szerkesztő Urat, hogy e nyilatkozatomat, mint a Nyugat szerkesztője, tudomásul venni szíveskedjék.»

Ebben a levélben a magyar irodalom lelkiismerete szólal meg. A Nyugat mindig erős vára óhajt lenni ennek a lelkiismeretnek. Nem riadunk vissza semmitől. S irodalmi közvéleményünknek meg kell szoknia, hogy van egy orgánuma, mely minden politikától mentesen mer nézni és ítélni.