Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Nagy Endre: Fiam!...

Nagy Endre: Fiam!...
Elbeszélés (1)
4.

Csak a központi irodák voltak a Belvárosban; maga a nyomda, ahol majdnem naponta dolgom akadt, künn volt a Városliget tájékán. A nyomdával szemben nagy női konfekciósműhely volt; munkásleányok egységes minta után ezerszámra varrták itt azokat a női felöltőket, amelyek úgy hordták magukon valami rég levitézlett párisi divat csökevényeit, mint a nagy falusi pallérházak az olasz reneszansz formáit. Egy alkonyatkor, munka után, ennek a műhelynek a kapujában találkoztam össze későbbi feleségemmel. Egyszerű munkásleány volt.

«Egyszerű munkásleány»! Egyetlen tollvonással kihúzhatnám ezt a szót, de nem! Meghagyom a magam szégyenbélyegének ezt a semmitmondó banalitást, amelyet az írói rutin vis-inertiae-je csurgatott ki a tollamból. Mintha bizony volnának «egyszerű munkásleányok» a világon!

Húszéves volt. Leányos ifjúsága az olcsó, otthon készült nyári ruhácskát a grande toilette-k pazar, fényűző formáival látta el, az akkor divatos széleskarimájú, tarka vadvirágos szalmakalap ernyője alól szőke hajfürtök lobogtak ki. A villamos perronján megismerkedtünk, a lassú összemelegedés édes, felejthetetlen hetei után feleségül vettem. Az én lektori fizetésem bőségesen elég volt neki, hogy egy kétszobás lakásban mindkettőnk számára a legboldogabb életet teremtse meg. Dolgos volt, takarékos és mindig vidáman csattogó, hisz e szerény kispolgári keretekben ő a maga sorsának legfantasztikusabb beteljesülését találhatta meg. Olykor a műhelyből meghívta uzsonnára nehány volt kolléganőjét, hogy irígy sopánkodásaikban megfürödhessék. És büszkesége egész a megdicsőülésig nőtt, amikor először észrevette, hogy másállapotban van.

Az az arc, amellyel az én nemzedékem tudatában élek, körülbelül ekkor formálódott ki rajtam. Kék szemem szelíd alázattal, derűs szeretettel nézett a világba és szájam körül folyton ott volt a zavart kis nevetgélés, amely mindig mintha valamiért mentegetőzve kérne bocsánatot. Úgy éreztem, hogy mindennel végleg leszámolva eljutottam a bölcsek nyugalmas révébe: az arany középszer névtelen boldogságába. Van mindennapi munkám, amelyet egy kis lélekkel hivatássá nemesíthetek, hisz módomban áll, hogy türelemmel, szeretettel fiatal tehetségek útját egyengessem. Van jó lakásom, gondtalan életem és édes kis feleségem, aki ime máris magában hordozza legdrágább reménységemet... Fiam lesz! Fiam, akiben újra születik mindaz, ami bennem és az apámban elvetélődött.

Ez a csöndes, egyhanggal duruzsoló boldogság elaltatta régi nyugtalanságaimat is, ha olykor talán újra fölfodrozódtak bennem. Csiszér akkor lángolt költői dicsősége zenitjén, de akkor gyötrődött is a fizikai nyomorúságok legmélyebb poklában. «Procul negotiis» - dudolgattam magamban óvatosan és behúzódtam puha nyugalmamba. A csigabigák ösztönös gyáva gesztusa volt ez, de én akkoriban a filozófusok bölcs megfontolásának hittem. Egyensúlyba kerültem önmagammal és a világgal, - boldog voltam. És lapos horizontomon gyönyörű ábránd szökkent magasba: fiam lesz, akiben kiteljesedik mindaz, ami én nem lehettem.

Feleségem pompás asszony volt. Olyan frissen, könnyedén hordozta a terhességét, mint rugalmas ifjú fa a gyümölcsáldást. Majdnem vajudás nélkül, egyetlen erőteljes sikollyal világra szülte gyermekét.

Leány volt.