Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Kosztolányi Dezső: Nyelvművelés

Kosztolányi Dezső: Nyelvművelés
Válasz Schöpflin Aladárnak
Azok az idegen szavak

Közöttünk legnagyobb volt az ellentét az idegen szavak tekintetében. Schöpflin Aladár már nem védelmezi azt a fölfogást, melyet első cikkében hangoztatott, hogy az »idegen szavakat száműznünk annyi, mint elvágni néhány szálat, ami gondolkozásunkat az európai gondolkozáshoz fűzi« és nem kardoskodik a mellett sem, hogy ilyenformán »kirekesztődünk az egyetemes emberi gondolkozásból.« Nyilvánvaló, hogy senki se jobb európai és műveltebb ember azáltal, hogy a szerves vegytant organikus chemiának nevezi.

Ezúttal azt hánytorgatja föl, hogy »az idegen szavak elleni általános irtóháború a gondolkozás szabatossága ellen irányul»». A Ding an sich-et említi, melyet bölcseleti nyelvünk hajdan magánvaló-nak keresztelt el. Csodálkozik, hogy a német szó hallatán Kant egész gondolatvilága földereng tudatában, de a magyar szó előtte üres. Ezen nincs mit csodálkoznia. Egy szó mindaddig, amíg nem használják, amíg el nem koptatják, üresnek látszik. Csak akkor telik meg tartalommal, ha szakadatlanul forgatják. Most már mi a teendő? Használni kell a magánvalót, ha ugyan erre sok alkalom nyílik a mi meglehetősen zárt és kicsiny bölcseleti életünkben s nyomban bele tudjuk majd képzelni azt a gondolatvilágot, melyet a Ding an sich-be.

Legalább ezt mutatja a tapasztalat. A mi pesti polgáraink annakidején, amikor vízvezetéket kaptak, beletörődtek abba, hogy a csöveket vízvezetéknek hívják, de magát a csapját s a kiöntő körüli részét évtizedekig Wasserleitung-nak nevezték, úgy okoskodván, hogy az mégse «vezeték.» Később a használat folytán a magyar szó jelentése kitágult a csapra és a kiöntőre is.

Érzékcsalódások, káprázatok játszanak velünk, valahányszor egy szót hallunk. Hozzá csakugyan az eszmék és rögeszmék ezrei tapadnak. Ha azonban megtartjuk az idegen szavakat és folytonosan velük élünk, akkor ez a fogalmi hasadás sohasem ér véget. Ennek pedig a mi nyelvünk fizeti meg az árát. Lehet, hogy valaki különbséget fedez föl ebben «levonni a konzekvenciákat» és ebben: «levonni a következtetéseket», vagy «következményeket», de én az ilyen merőben egyéni önkényes sejtelmeket, vagy finnyásságokat nem becsülöm többre nyelvünk szelleménél és jövőjénél. A nyelvtisztítás célja épen az, hogy a rest és tunya nyelvalkotó ösztönt munkára ösztönözze. El kell dobnia mankóit s a maga lábán kell járnia. Az, hogy az «altruizmus» nem azonosítható teljesen az «önzetlenség»-gel, nyilvánvaló. Végre egyik szó sem egyenlő a másikkal. Még rokonértelmű szavaink sem. Hiába mondják, hogy «eb vagy kutya», az eb merőben más, mint a kutya, a hangzása, a külső idoma, a zenei mértéke miatt.

A hiba gyökere ott van, hogy idegen nyelvekre sanditunk s azokon gondolkozunk, amikor magyarul írunk. El kell felednünk ilyenkor az idegen nyelveket. Akkor semmi sem hiányzik, gondolkodásunk pedig pontos lesz, kifejezésünk szabatos. A franciák kétségbeesnék, ha ki kellene fejeznie Petőfi-nek ezt az egyetlen sorát: «Megcsörren a bilincs». Még azt se tudja kifejezni körülírás nélkül, hogy: csörög, nemhogy: csörren és nemhogy: megcsörren. De a francia nem törődik mások gazdagságával, beéri a magáéval. Ignoti nulla cupido.

Ennélfogva mihelyt nem tartjuk számon az altruizmust, már elég az önzetlenség is. Lehet, hogy a nyelvérzék mégis nyugtalankodik. Valami légiesebbet, kevésbé általánosat, fínomabbat kíván. Bizonyára ki is fogja magából ezt izzadni. Talán egy új szót facsar gyötrelmében, vagy egy már meglevőt, kevésbé használatosat támaszt föl és ruház föl a fönti értelemmel, teszem ezt: «öntelenség». Itt a nyelvtisztítás termelő munkája, mélyebb értelme.

Nem értem, hogy valaki átallja alkalmazni a «sztetoszkop» helyett a «szívhallgatót» (hivatalos neve: «hallgatócső») azért, mert «a szívhallgatóval nem csak a szívet, hanem például a tüdőt is hallgatja az orvos».

Ez az okoskodás túlontúl észszerű. Maga a nyelv nem ily észszerű. Az elmésen tágítja-szűkíti a szavak jelentését. Ha ehhez a következetességhez ragaszkodunk, többé sohase szabad azt mondanunk asztalos, mert az asztalos nemcsak asztalt készít, hanem széket, ágyat, sőt koporsót is és sohase szabad kávéház-ról beszélnünk, mert a kávéházban a kávén kívül tejet és tintát, csokoládét és aszpirint is kaphatunk. Azt is furcsálom, hogy a lomtárba került és ódivatú «hercig» kislánynak manapság még lovagja akad, amikor már mindenki csak «helyes, csinos, bájos» kislányról beszél. Az pedig épenséggel érthetetlen előttem, hogy valakinek jobban tetszik a bicikli, mint a kerékpár s védelmébe veszi a biciklit, a strufli, strimpfli és cumpli édestestvérét, ezeket a hátulgombolós szavakat, melyeket egy felnőtt népnek vissza kell utasítania. Legyünk őszinték: ezekre semmi szükség sincs.