Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Kosztolányi Dezső: Nyelvművelés
Azt állítja, hogy «írni nem nyelvészeti kérdés». Ez igaz. De ki állította azt, hogy bárkit is meg akarunk tanítani írni? Csacsiság lenne ezt megkísérelnünk. Elsősorban az ifjúságra, az iskolákra, a közhivatalokra, az iparra, a kereskedelemre, a törvényhozásra szeretnék hatni, szóval a nagytömegekre. Célunk az, hogy a szunnyadó nyelvi lelkiismeretet fölrázzuk. Az írás: a gondolat visszfénye, az érzés szivárványa. Ezeken a külső, lenge tüneményeken nem gyógyíthatjuk a belső nyavalyát. Akitől egy talpraesett mondatot várunk, abban előbb egy helyes szellemvilágot kellene fölépítenünk.
De a lélekre nemcsak belülről lehet hatni, hanem kívülről is. A mosoly akkor tűnik föl az arcon, amikor benn a kedély fölsugárzik. Ellenben a lélekbúvárok tudják, hogyha a szomorú, csüggedt ember mosolyt erőltet arcára, akkor gyakran belül is földerül és megenyhül. Ezzel a tudásukkal élnek, gyógyítanak is vele. Ilyen módon reméljük, hogy ha egyeseket mondataik gyarlóságára eszméltetünk, ráocsúdnak majd gondolkozásuk egynémely helytelenségére is.
Aki - mint Schöpflin Aladár - a franciák megállapodott műveltségére hivatkozik s ezzel magyarázza az ő csiszolt nyelvük kialakulását, nem felejtheti el, hogy a franciák mindenkor nyelvbúvárok is voltak, hogy nyelvtanuk törvénykönyv volt számunkra, hogy még merev, XVI. századi »grammaticus«-aik parancsát is borzongó tisztelettel üdvözölték. A francia nyelv fejlettsége talán épen a belső műveltség és a külső beavatkozás e szerencsés akaszkodásából jött létre. Nálunk, ahol a nyelvtan évszázadokon át vadul burjánzott s az egyéni szabadság örvén legtöbben ügyet se vetettek rá, semmi esetre se kártékony egy kis iskoláztatás.
Gombocz Zoltánnal beszélgettünk erről. Ő - legnagyobb alkotó nyelvészünk - nem vesz részt mozgalmunkban. De egyáltalán nem helyteleníti. Örvendetesnek tartja, hogy az írók - amint mondja - az »egyedül illetékesek« véglegeznek nehány kérdést, a szépség és jóhangzás nevében. Nézete szerint a nyelvbúvár, akár a természettudós, minden jelenséget tudomásul vesz, úgy, ahogy van. Semmit se tart se szépnek, se rútnak, se helyesnek, se helytelennek, mert nincs rá föltétlen mértéke. A pelimi-vogulok például a pelimi-vogul-t beszélik, úgy, ahogy beszélik, most, ebben a pillanatban és nyelvük se tiszta, se zagyva, se jó, se rossz, hanem a pelimi-vogul, amint régi elemeiből, történelmi szükségképen az események parancsoló hatása alatt kialakult. Egy ilyen nyelvnek a népben szinte nincs is öntudata. Mintegy az örök jelenben él. De az irodalmi nyelvnek már van öntudata és emlékezete is. Épen arra valók az írók, hogy a nyelvnek ezt az emlékezetét edzzék, távlatát kiterjesszék a multra s a jövőre is.
Ezt vallja a nyelvművelő bizottság is. A szabályokat az általános nyelvszokásból s a remekírók műveiből vonja le. Hozzájuk igazodik a nyelvtan. Ha egy költő lángésznek, mint Victor Hugo-nak sikerül a nyelvtanra rácsapnia a forradalmi, fríg süveget, akkor a nyelvtan megváltozik. A tudós észleli a szabályt, a lángész szabállyá teszi a kivételt, törvénnyé a rendbontást.
Mindenkit megnyugtathatok, hogy valahányszor vita támad ebben a bizottságban írók és tudósok között, a tudósok képviselik a szabadelvűbb álláspontot. Tünékeny anyagukkal baló folytonos bíbelődés, a lélektani árnyalatok állandó latolgatása fölöttébb megbocsátóvá, megértőkké teszi őket. Eddig is megannyi hibás hibáztatást vetettek el. Egy ízben valaki megrótta, németesnek jelezte ezt a kifejezést: »tiszta bort önteni a pohárba«. Egy tudósunk kimutatta, hogy ez egy görög szállóige fordítása, semmi okunk sincs kerülni, mert történetesen a németek is élnek vele. Helytelenítették ezt a szóképet is: »érvekkel alátámasztani« (unterstützen). Ismét egy jeles nyelvészünk tört lándzsát mellette, azzal, hogy ilyen szemléletes szóképek nemzetközi kincsek.
Nincs semmi okunk félteni a nyelvművelő bizottságoktól az írói szabadságot. Nem csendőrök és zsarnokok alkotják. Ők legalább oly buzgón védelmezik a költészet merészségét és szeszélyét is, mint mi. A tanácskozó zöldasztal fölött tűnődő, tanult főket látok. Ha néha későbben érkezem az ülésekre, szétnézek a fogasokon is. De még sohase fedeztem föl ott egyetlen vaskalapot sem.