Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · Rokonok

Rokonok
Móricz Zsigmond regénye - Az Athenaeum kiadása
Hevesi András:

Móricz Zsigmondot egy kissé kényelmes kritikai jelszó naív, ösztönös lángelmeként szokta emlegetni, aki csaknem öntudatlanul alkot. Én nem hiszem, hogy olyan könyvet, mint a Rokonok, tudatos erőfeszítés, művészi szándék nélkül létre lehet hozni. Móriczot mindössze az különbözteti meg, hogy a mondanivaló megszállottja, aki számára az írói mesterség nem lajstromozható fogások és fortélyok tudománya, hanem valami látszólag minden elemzéssel dacoló, egységes és egynemű eljárás, amely nem «ábrázolja», nem «kifejezi» a valóságot, hanem szabadon bocsátja, mint a halász a palackba zárt szellemeket. Lehet, hogy ez az írói tulajdonság mágikus eredetű, titokzatos adomány; én inkább azt hiszem, magasabb foka a mesterségnek. Van egy foka az emberi nyugalomnak, egyensúlynak és az igazi arányok józan ismeretének, amely lemond a részletsikerekről és csak a végeredménnyel törődik. Csak a kezdő vadász vágja magát regényes vagy szakszerű pózba, mikor célbaveszi a vadat; a tapasztalt vadásznak csak az fontos, hogy elejtse. A mesterség szabályait, az iskolai stilisztikát és retorikát Móricz Zsigmond ugyanoly jól tudja, mint más író, sőt annyival jobban, hogy megszabadult tőlük. Szép és elismerésre méltó teljesítmény, ha valaki híven és szemléltetően le tudja írni az embereket, lakószobákat és tájakat, ha az ily módon felállított díszletben természetesen tudja mozgatni a szereplőket; még nagyobb dolog, ha a szenvedélyek összecsapásának kritikus pillanatában igaz szavakat tud a szájukba adni. De mennyivel nagyobb író az, aki mindezt egyszerre tudja, akinek remegő és lüktető szövegében a párbeszéd is díszlet és a leírás is cselekvés. Móricz rendkívüli mesterségbeli tudása éppen abban nyilatkozik meg, hogy leráz magáról minden stíláris páncélt, minden szerkesztő becsvágyat, amely eltakarná vagy eltorzítaná az ő világának valóságos körvonalait. Ez a világ olyan, mint egy óriási, soha ki nem fogyó kenyér, amelyből Móricz Zsigmond évről-évre újabb karéjokat szel. Az egyes művek érték- és színvonal-különbségét nem a szerző erőfeszítése, hanem valami magasrendű véletlen dönti el. A Rokonok a legjobb Móricz-regények közé tartozik.

Egy ember nyújtózkodik az ágyban késő délelőtt. A szobát, ahol fekszik, Móricz nem írja le, de mégis látom; a párbeszédek és a heverő férfi kósza gondolatai szinte saját magukból megteremtik a bútorokat és a szoba méreteit. «Te Juliska szívem, mi volt abban a pácban, mikor a multkor nyulat ettünk nálatok?» kérdezi a szomszéd szobában egy női hang a telefonba. A környezet elszigetelt, még a vidéken belül is provinciális, a nagyvilági élet lehellete sem érintett meg eddig ezt a csendes, kínosan rendbetartott lakást, amelyből a pedáns tisztaság ellenére sem sikerült teljesen kiküszöbölni a konyhaszagot. «Nyulat ettünk ...»olyan ez az egyszerű mondat, mint egy világítótorony, amely fénycsóvát vet egy egész emberélet horizontjára. Társaságbeli hölgy is kér konyhareceptet, de nem hangsúlyozza az evés tényét. Az ágyban fekvő férfi közben átengedi magát a boldogság csendes, kissé együgyű mámorának, a diadal magányos örömének, melyet az ember egyedül fogyaszt el, mint a gyerek a cukrozott gesztenyét. Az este bankettet adtak a tiszteletére, abból az alkalomból, hogy Zsarátnok városa főügyésszé választotta. Kopjáss István, amint mondani szokás, karriert csinált és a karrier, mint valami erőszakos, színpadias reflektorfény, beözönlik a szegényes lakásba, ránehezedik az igénytelen bútorokra, mint egy váratlanul örökölt dísztárgy. Linácska, aki a nyúlreceptet kérte, idegesen nevet, zsörtölődik, nyugtalanul boldog ebben az új, valószínűtlen tündérvilágban, nem is figyel oda, a saját boldog szívverését hallgatja. Mikor elmegy hazulról, úgy masiroz be a városházára, mint egy győztes hadsereg, a város csaknem zászlódíszben fogadja, tekintélyes urak, akiknek azelőtt alig mert köszönni, kalaplengetve üdvözlik és egyszerre tartják vele a rokonságot, röpködnek a «kedves bátyám»-ok, a nálánál társadalmilag előkelőbb, de a ranglétrán alatta álló úrifiúk kedves konfidenciái; a száraz, aszaltfügeszerű polgármester villogó porcellánfogsora jóságosan mosolyog. Kopjáss István egyszerre megérkezett abba a világba, amelyért eddig csak robotolt. Jóindulatú, de puha és átlagos személye egyelőre fürdik a dicsőségben.

Vannak ugyan apró, alig észrevehető mellékzöngéi ennek a diadalnak. A nyilatkozatban, melyet az új főügyész a helybeli ujságnak adott, a kelleténél jobban kiemelte, hogy őt a jog és igazság szempontjai vezetik, amit sértő célzásnak lehetett volna felfogni elődjére, a közismert panamistára és általában a város erkölcseire. A városi takarékpénztár tisztviselője gyanús buzgalommal szólította fel a főügyészt, hogy lépjen be a takarék komittensei közé, - véletlenül ugyanazon a napon, amikor Kopjáss megtudta, hogy a takarékpénztárnak valami kellemetlen pöre van a várossal. Ő még csak hagyján, de Linácska feltünően gyanakvó és ideges. Nem tetszik neki a vezérigazgató jogos felháborodása, hogy a főügyész hozzá méltatlan nyárspolgári lakásban lakik és páratlan előzékenysége, amellyel villát ajánl fel neki megvételre, igen kedvező feltételek között. Kopjáss azt sem érti egészen, miért írtak egyszerre tizenötezer pengőt a számlája javára a Takarékban. Azután itt vannak a rokonok, az egész Kopjáss-család, Berci bácsi, aki, mi tagadás, kissé bizonytalan ember, bányát vásárolt, de nincs pénze kitermelni, városi megrendelést kell szerezni számára, itt van Kati néni, a fürge, serény Kati néni, akinek fogatlan szája csupa hízelgés, tenni kell érte valamit. Itt van Albert, az öccse, bélistára tették a bankjában, itt van Menyhért, a másik öccse, annak ugyan van állása, de múzeumigazgatót lehetne csinálni belőle a városnál. Ő nem panamista, de a családjáról mégis gondoskodni kell, nemcsak a családi összetartásból, hanem presztizsokokból is, az állásának tartozik azzal, hogy éljen a hatalmával. Ő azért megmarad annak, aki volt, csak a nép érdekeit tartja szem előtt. Sajnos, itt van a Sertéstenyésztő ügye, ez nehezen egyeztethető össze a nép érdekeivel.

A Sertéstenyésztőt a konjunktúra alatt alapították, óriási fényűzéssel, a sertések csaknem márványkádakban laktak. Kedélyesen gazdálkodtak benne, a vezérigazgató villát épített a fölösleges téglákból. A teljesen eladósodott, nem rentábilis vállalatot most a város nyakába akarják sózni. Másféle visszaélések is történnek. Egy mérnök-vállalkozó embere a szeme láttára másolta le a különböző hídépítési pályázatok adatait a városházán. Kopjáss kiparancsolja ezt az embert, utána kissé megijed. A Sertéstenyésztő ügyében is akadékoskodik. Sajnos, végül kiderül, hogy nem lehet egyszerre két lovon ülni, nem lehet pénzt és villát elfogadni a takarékpénztártól és közben ellenszegülni a takarékpénztár érdekeinek, nem lehet kidobni a panamázó vállalkozó emberét és mellékesen városi szállítást kérni Berci bácsi számára. A panamára születni kell, a panamát szorgalmasan, szakértelemmel kell gyakorolni a zsenge gyerekkortól kezdve, a műkedvelő panamista, aki előkészület nélkül, időnkint felágaskodó tisztességes szándékkal panamázik, hamar kitöri a nyakát. Kopjáss István, mint minden gyakorlatlan ember, megrémül, visszatáncol, túltesz a vastag lelkiismeretű polgármesteren is a magánérdekek védelmében, de ez már nem segít rajta. Berci bácsi a saját nyomorult barna szene helyett két vaggon salgótarjáni szenet szállított, Kati néni is buzgólkodott a háta mögött, a rokonok felfalták a főügyészt. Egy heverő revolver a kezébe akad és véget ér a néhány hétig tartó tündérvilág. A Rokonok talán a legmértéktartóbb Móricz-regény, de ez már szinte a természet mértéktartása. Nem architektúra, hanem vegetáció, amely mégis olyan arányos és logikus, mint a legszebb épület.