Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 4. szám

Kodolányi János: TÉL

Miklós Andornak

Ha az országúton Keresztúr felé közeledik az ember, balról egy csárda, jobbról egy feszület fogadja. A csárda ablakai pislogó, sárga szemekkel bámulnak a feszületre, a kőkeresztre felfeszített bádogkrisztus pedig félrehajtott fejjel néz le a csárdára. Így állanak ők szemben egymással talán ezer év óta.

Alkonyodik. A két hét óta gomolygó köd lassan leereszkedik a földre s elnyeli a távoli kis erdőt, a szelíd dombokat s a falu uccáját is a templomon túl. Itt is, ott is kigyúl egy szomorú, derengő villanylámpa. Szél nem fúj, a csárda előtt elterülő kis tó befagyott, hályogos tükrén lilán dereng az alkonyat. A nád száraz, mint a csontváz. És a hatalmas hársfa is a csárda udvarán úgy nyúl fel a magasba, mint valami óriás csontváza. A tó partján jegenyék boszorkányseprői.

Bartos András kiáll a sikos, fagyott gyalogjáróra s elnéz először balra, az országút, azután jobbra, a falu felé. Nyakát behúzza rongyos ködmönébe, kezeit mélyen süllyeszti a nadrágzsebébe. Topog. Hasadt csizmáján kinéz a lábujja, mint a töröttházú csiga szarva, aztán megpróbál behúzódni a szalma közé, de nem tud. Bartosnak lefagyott a lába a harctéren. Ilyenkor kegyetlenül ég és fáj, fel egészen térdig, ott átadja az uralmat a fagyás a reumának, mert Bartos testében térdtől felfelé nyakig a reuma az úr. A dereka azonban nemcsak a reuma szakgatásától fáj. Benne van még a golyó, a vékony, hegyes, acélburkolatú orosz golyó s benne is marad mindaddig, amíg magától ki nem bújik, megúnva a tartózkodást ebben a sovány, reumától gyötört, nyomorúlt emberi testben s jobb helyet nem talál valami szemétdombon.

Bartos hát hosszan elbámul előbb jobbra, aztán balra. Semmi dolga egyelőre. A favágást elintézte helyette a világ, mert fája nincs. Az asszony, vagy a vénasszony hoz ugyan néha az erdőről egy kis nyaláb galyat, de azt kézzel is el lehet tördelni. Mást meg mi a fenét csináljon? Javítsa ki a háztetőt? Cserép kell ahhoz, de legalább is nád. Pénzbe kerül. Csináljon kerítést? Nem is lenne rossz, egész csinos lenne. Holmi zöldre festett léckerités a puszta udvar körül. Pénzbe kerül. Elmenni valahová, dolgozni, mint valamikor, a régi időben. Ha volna ujságja, olvasna. Mert mi is történik a világban? De hát nincs ujság sem s ez még jó, mert petróleium sincs. Odabent, a házban, olyan sötét van, mint valami büdös csizmaszárban. Kiköp.

A város felől két villogó fényszóró tör át a ködön. Jön az autóbusz. Bartos belémered a sugárba, amint porzó fénnyel végigseper a göröngyös úton s a hatalmas fényszórókra gondol, amelyek a fronton végigsüvítettek az éjszakán. Az autóbusz-tank elgördül előtte, odabent, a derengő ketrecben, két utas zötyög, egy férfi, meg egy nő. A gyógyszerész, meg a postamesterné.

- Édesapám! Édesapám! - hangzik most a háta megett a kisfia hangja.

Bartos lassan megfordul.

Térdigérő rossz kabát lóg a gyermeken, fején az apja sapkája fülig, öklét zsebredugja, meztelen lábait szaporán kapkodja, mintha forró homokon állana. De lelkesen s szorgalmasan kapkodja a jobbkezét is, mintha mártogatna valamit. Jojózik. Ő, Bartos András faragott neki jojót, már nem hagyta békén a gyerek. Hogy az iskolában mindenkinek van. Hát neki is legyen.

- Mér nem maradsz odabe? - kérdi bosszúsan.

- Nagyanyám még nem gyün?

- Nem látom.

- De soká elmarad! - siránkozik a gyerek s szaporán rángatja a jojót s egyre szaporábban váltogatja meztelenlábait. - Csak gyünne mán, hozna egy kis gallyat. Tüzet rakna anyám, sütne ez kis tököt.

- Majd meggyün mán - dörmögi Bartos és megint kifelé fordul, a sötétedő világba. Nem szereti látni a gyereket cipő nélkül. - Mért nem húzod föl a cipőt, ha kigyüssz, mi?

A gyermek csak megint eléje topog.

- Nem adja ide a Feri. Még meg is rúgott. Mikor is vesz mán cipőt nekem is, meddig húzzam mán fel mindig a Feriét?

Bartos megharagszik.

- A cipő nem a Ferié, meg nem is a tiéd! Micsoda veszekedés ez mán? A cipő mindnyátoké. Takarodj be, ne lássalak itt meztéláb. Eredj be a melegre.

A gyerek még töpreng egy kicsit, Bartos sejti, hogy min. A fiú felkapja a jojót s lassan becammog a vakolatlan, kihaltnak látszó kis házba.

Na. De hát a vénasszony csakugyan nem jön. Ideje lenne pedig. Raknának egy kis tüzet, sütnének tököt. Szerencse, hogy még van. A sülttök gondolatára édes illatot érez, nyelve alatt bizseregni kezdenek a nyálmirigyek, a nedvesség összefut a szájában. Nagyot nyel. Hogy gondolatait elterelje, nézelődni kezd megint. A templom felől három férfi közeleg, élénk beszédbe merülve. Három árnyék a ködben, két sovány, meg egy vastag. Csúcsos kucsma van rajtuk, csizma a lábukon. Élénken tárgyalnak, meg-megállnak, összefordulnak. Bartos felismeri őket. A középső «gazdag ember». Legutóbb két tehenet vett meg árverésen a baloldali sovány árnyéktól darabonként tizenhat pengőért, ott helyben ki is fizette. Nyilván erről vitáznak most is, de nem lehet érteni a szavukat. Két asszony is halad arra bő szoknyában, alaposan bebagyulálva kendőkbe, óriási csizmákban; tereferélnek.

Eltűnnek a ködben. Kihalt, néma a világ. Egyre sötétebb lesz, a sűrűség most már barnán, piszkosan ereszkedik alá. A kőfeszület alig látszik s a dombon is csak néhány halvány hófolt. Bartos topog a fagyon, orra előtt párafelhő kerekedik minden lélekzésnél. Az az érzése, hogy a kopott bádogkrisztus, amott a kereszten, fázik. Sok mindenre gondol az ember ilyenkor, mert ha nem gondolna, még meg kellene bolondulni.

*

Elhatározza, hogy most már átmegy a kocsmába. Nem menne, ha nem lenne muszáj. Nem szereti ott tátani a száját, mint valami csavargó, akinek semmi dolga nincs s akinek otthona sincs. Hogy ő azt várja, míg fizet neki valaki? Akkor inkább sohase igyék. Ámbár nem tudhatja az ember ... Ha nem lenne megbeszélése, úgyse menne ő oda, különösen mióta Langsamné rászólt, hogy: «Mozogni se lehet a sok potyázótól». Dögöljön meg, még azt a kis meleget is sajnálja az embertől. Így lehet meggazdagodni.

Összegubbaszkodva, lassan, minden lépést alaposan megfontolva halad át az úton. Mégegyszer körülnéz, aztán fellép a tornácra. A nagy, nyitott kocsmaudvaron, a hársfa mellett ponyvával letakart teherautó áll, a tornácon meg, a falhoz támasztva s lánccal meglakatolva, (hogy el ne karikázzon vele valaki), egy bicikli. Bartos köhent s benyit a párásüvegű ajtón.

Egyszeribe megcsapja a jó meleg. Erős villanyfény süt a szemébe.

- Jóestét kívánok.

Senki sem fogadja a köszönését.

Illedelmesen beteszi az ajtót, leveszi nyűtt kalapját, körülnéz. Az egyik asztalnál a sarokban, ott ül a két soffőr, (a teherautóról valók), még egy nemezsapkás, köpcös férfi, (ez meg nyilván a bicikli tulajdonosa). A nemezsapkás mellett jókora demizsón van a földön. A kocsmáros kötött kabátban könyököl ki a söntésből s hallgatja a beszélgetőket. Bartos ott áll az ajtóban, kezében a kalapja. A nemezsapkás elnyeli a szavakat s élesen ránéz egy pillanatig, tetőtől-talpig végigméri, hosszasabban elidőzik a csizmából kikandikáló lábujjon. Bartos csak áll, arra gondol, hogy vissza kellene fordulni, de hát nem lehet. Neki itt dolga van.

A nemezsapkás megint beszélni kezd:

- Jártam én olyan vidéken is, ahol az emberek napraforgóolajban sütötték meg a sáskát, aztán azt rágták. Meg akácvirágot.

- Nem is rossz, - jegyzi meg a fiatalabb soffőr gúnyosan. Ennek a csupaszképű legénynek olyan gúnyos hangja, nézése, vigyorgása van, hogy viszketni kezd tőle az ember tenyere, ha látja. Kék ruhát visel s a sapkájának olyan hosszú az ellenzője, hogy árnyékba borítja az egész arcát. Olyan, mint valami széles, lapos óriási csőr. - Vannak népek, amik megeszik a sáskát, de sőt a pondrót is. Valami tudós írta, hogy ő evett is belőle, nagyon jó. Abbiza! Tápláló étel, zsiros, olyan az íze, mint a mandulának.

- Ez az ország de kövér, talán mandulával él! - kiáltja a másik soffőr, szintén fiatal, csupaszképű ember, hosszú hajat visel, ami hátul, a nyakán, körül van szépen borotválva és sapka sincs rajta. Hangosan nevet, olajos öklével az asztalra csap.

- Azt is megírták, - beszél vigyorgó, gúnyos képpel a másik soffőr, - hogy az istenek a régi időkbe valami virágfélét, vagy mit ettek. Ambróziumot, vagy mit. Olvastam az ujságba. Nem rossz az, he! Az agácifavirágot gyerekkorunkba mink is megettük.

- Nincs még itt a Csóka István? - kérdi Bartos halkan s megint körülnéz, megforgatja kezében a kalapját s egyik lábáról a másikra nehezedik.

- Nincs, - mondja Langsam röviden s fel se pillant. Csak a felsőkarját simogatja végig kéjesen, mintha élvezné a jó meleg, puha kötöttkabátot.

- Akkor várok, - jegyzi meg erre Bartos, odalép a legközelebbi székhez, ráül a csücskére, kalapját leteszi maga mellé a földre. Kétfelé törli a bajúszát, nézi a társaságot. Nyilvánvalóan pestiek. A nemezsapkás bort visz az ünnepekre. Vagy talán eladja. Nagyon csempészik mostanában a bort. A soffőrök meg árut visznek valahová. Na, mindegy.

Langsam úr rá se hederít. Meg se kérdi, hogy parancsol-e valamit. Egy fröccsöt. Vagy egy törkölyt. Nem baj, így legalább nem kell visszautasítani. Pedig még ma este pénze lesz, ha igaz. Ha sikerül ...

Egy kicsit elfacsarodik a szíve, meleg vérhullám önti el, megköszörüli a torkát, két ujjával meghúzogatja a bajúszát, lábát kinyújtja.

- Én azt ajánlanám az uraknak, - kezdi megint a gúnyosképű nagyon vidáman és előveszi a dohányosdobozát, cigarettát csavar, - hogy sofort osszanak ki a népeknek ezer vagon sült sáskát, meg ezer vagon agácifavirágot.

- Jó, jó, - felel komolyan a nemezsapkás, - de ilyenkor nincs ám sáska, meg akácvirág.

- Van Olaszországba, - vág vissza a nagysapkás. - Hozzanak be onnét.

- He-he-he! - göcög nevettében Langsam úr a pulton.

A nemezsapkás hirtelen megfordul a székén, de úgy, hogy szinte kicsavarodik alatta a székláb. Merőn ránéz megint Bartosra: - Maga idevaló ugy-e, jóember?

- Idevaló, - felel lassan, gyanakodva Bartos.

- Nahát, mingyárt gondoltam.

- Mibül gondolta? - kérdi a kerekhajú.

- Ebbe a faluba minden ház ormán kereszt van. A faluvégen is keresztet látok. Aki idevaló, mintha rajta lenne a kereszt.

Az emberek hallgatnak, talán nem értik, mit mond.

- Mit evett maga máma ebédre? - fordul Bartos felé.

Bartos felháborodik. Vállat von.

- Az az én gondom. Ami vót. Sült malacot, zsiros kását, meg lepényt.

Jól megmondta neki. De mi köze hozzá. Bicikliző csavargó, borcsempész. Pesti vagány. Meg a többi is. A negyedik pedig zsidó. Kihúzza magát, keményen néz szembe a nemezsapkással. Az pedig csodálatosképen nem haragszik meg, sőt mintha sajnálná. Olyan nyugtalanító, emberlátó szeme van. Már látott valahoz ilyen arcot, ilyen szemet, ilyen bajúszt, de nem tudja hirtelenében hol. Biztos hogy látott. De mit tud ez a bicikliző senki, ez a pesti vagány. Volt ez a harctéren? Volt orosz fogságban? Van golyó a veséjében? Mint neki?

Legyint.

- Na, hát én megmondom, - folytatja nyugodtan a nemezsapkás.- Sült tököt evett, ha evett, ha volt min megsütni. Na. Eltaláltam?

- Kérem, Langsam úr, - mondja kissé hangosabban Bartos, - hány óra lehet most? Van mán hat, ugy-e? Csak azért kérem, - teszi hozzá magyarázólag, - mert akkorára mondta, hogy idegyün. A lóról van szó.

- Még nincs - hat, veti oda Langsam úr.

- Akkor hát aggyon egy fröccsöt, - vág vissza gőgösen Bartos. Egyszeriben úgy érzi, mintha lejtőn csúszna lefelé. De nem bánja.

Langsam lomhán mozdul a pohárért, megtölti borral, szódát ereszt bele s himbáló, lusta léptekkel közeledik. Leteszi elébe.

- Huszonnégy fillér, - mondja, merőn ránéz.

- Majd azután,- legyint Bartos könnyedén s lenéz az asztalra.

- Huszonnégy fillér, - ismétli nyomatékosan Langsam úr.

Bartos gyorsan belehörpint a hideg italba. Aztán szigorúan felnéz.

- Jó, jó, Langsam úr, még nem mentem el.

- Majd én fizetem a jóember fröccsét, - jegyzi meg egykedvűen a nemezsapkás.

- Nem kell, - szól oda rekedten Bartos. - Máma este megalkuszok Csókával a lóra. Azér vagyok itt. De köszönöm a kínálást. - S megemeli egy kissé a poharát üdvözlésül.

A szíve egy kicsit felenged. Míg Langsam úr visszaballag a söntésbe, mohón húz a fröccsből. De éhgyomorra megszédíti egy kissé az ital. Most már nem bánja, hogy rendelt, lesz, ahogy lesz. A lónak úgyis vége. Csak ád érte Csóka negyven pengőt. Megéri. Még többet is ér. Jó ló ...

Megint elfacsarodik a szíve. De hát mindegy. Nem lehet tartani tovább.

Arra riad fel, hogy a gúnyosképű soffőr hangosan, nyerítve nevet.

- Hajjaj, tudja, én mit csinálnék? - kiáltja s még jobban szemére húzza a hatalmas ellenzőt. - Én nem kötnék föl senkit. Nem én. Csak fölöltöztetném valamennyit frakkba, lakkcipőbe, cilindert nyomnék a fejükbe, fehérkesztyűt húznék a kezükre, aztán az egész bandát ketrecekbe zárnám, autóra tenném, rá egy nagy táblát: «Itt láthatók a legdühösebb fenevadak! Itt láthatók a sakálok, hiénák és óriáskígyók! Itt láthatók a farkasok! Itt láthatók a sakálok, hiénák és óriáskígyók! Itt láthatók a farkasok és rókák! » Végigvitetném minden nap őket az uccákon. A nép meg nézné.

- Te, Kari, milyen remek állatok lennének ott! - lelkesedik a társa. - A doktor Schőn, mint róka.

- A kövér díri, a nagy hasával! Szivart is dugnék a szájába. Britanikát. Ott ülne a ketrecben, frakk rajta, meg cilinder, britanika a szájába! A sakál!

Mink nyuztuk le a népet!» ezt írtam a táblára.

Hangosan, félredőlve röhögnek. A gúnyosképű olajos öklével a szemét törölgeti. A kerekhajú kocog a pohárral. «Még egy hosszúlépést, vendéglős úr!»

- Tisztelt uraim, - mondja komolyan a nemezsapkás és szigorúan néz végi rajtuk. - Maguk elfelejtik, hogy karácsony estéje van. Ilyenkor nem kegyetlenkedik az ember. Szegénynek, gazdagnak együtt kell érezni. A szegény bocsássa meg a gazdagnak, hogy gazdag, a gazdag meg...

- No, az meg úgyis megbocsátja a szegénynek, hogy szegény, - röhög a nagyellenzős kajánul.

Most nyílik az ajtó s betoppan egy hosszú, keskeny, csuparongy, csupaszőr ember.

- Hej, de jó meleg megvan itt! - kiáltja vidáman s összedörzsöli a kezét. - S mekkora társaság! No, egy pohárkát, törgöly, persze, de gyors legyen!

Langsam úr tölti a törkölyt. A hosszú ember odaballag, jobblábával óvatosan lép, mert a cipője talpa madzaggal van felkötve s félő, hogy lesik. Bekapja a pálinkát, rongyai közül összeszedi pénzt s leteszi a pultra. Harsányan krákog. Majd odaáll a nemezsapkás elé s hosszan, fürkészve nézi. Az nyugodtan szembenéz vele, de aztán fészkelődni kezd.

- Hoty-hoty megvan, Komlósi úr? - kérdi a hosszú ember barátságosan s vigyorog, mintha a tulajdon testvérét ismerte volna fel, testvérét, aki dúsgazdagon jött vissza Amerikából.

- Nem vagyok én Komlósi.

- Na, ne montyon esz. Én maga ismerek. Maga ott dolgozta téglagyárba vasút mellett, mi? Ahol én dolgozta akkoriba.

- Nem dolgoztam én semmiféle téglagyárba, barátom.

- Nem lehetsiges. Maga azt a Komlósi úr, aki dolgozta velem téglagyárba vasút mellett, vámnál, mi? Na, ne tagagyon. Csak ne is tagagyon.

- Mondom, hogy nem, na.

A hosszú ember eltűnődik. A soffőrök nevetnek.

- Mit nevet? - fordul hirtelen feléjük a jövevény. - Inkább mongyon meg, mi lesz a világbul. Míg megint király nem lesz, semmi sem lesz. Én mondok aztat.

- Hogyne, tökéletesen igaz. Akkor minden rendbejön, - hagyja rá a nemezsapkás.

- Na, látyunk csag! Ugy-e? Na. Mikor vót király, vót munka, napszámot, mindent. Elmenni lehetett mindenhová. Franciaország, Lengyel, Angol, minden. Német is. Ha gyün király, megint menni lehet, mi? Szent igaz, mi?

Komolyan bámul az emberekre. A soffőrök nevetnek. Isznak, cigarettáznak és nevetnek. Gyönyörködve szemlélik a jövevényt. A nemezsapkás komolyan néz rá, olyan komolyan, hogy az már megint kész nevetség. Még Langsam úr is mosolyog.

- Magának igaza van, - bólogat a nemezsapkás. Nem lehet tudni, mi célja van vele, hogy mindent ráhagy. Az előbb karácsonyestről beszélt, most meg a királyokról. - Mindenhová vissza kell vinni a királyokat, - mondja szép, sima hangon. - Mindenhová, ahol nincs. Akkor üljnek össze a királyok és csináljanak rendet, mi? Helyes. A királyok biztosan megértik egymást, ha már ... ha már a szegények nem tudják egymást megérteni.

Bartos csak nézi, hallgatja őket. Igen, látta már valahol ezt az embert. Csak azt nem tudja, hol. Katonáéknál? Fogságban, fogolytáborban? Arcok ezre kavarog előtte. Bosszús.

- Még egyet, Langsam úr, - mondja, koccantva a pohárral.

Langsam úr lustán indul, de azért indul. Úgy látszik, biztosra veszi ő is az üzletet a lóval.

Ebben a pillanatban nyílik az ajtó s belép Csóka István.

Na, végre.

Csóka csendesen köszön. Látszik, hogy gazdag ember, van tisztelete. Mert Langsam úr máris nyúl a pohárért:

- Kadarkát?

- Nem bánom.

Kezel Bartossal s letelepszik mellé. Sodorgatja a bajúszát, nézi a csizmáját. Kalapját az asztalra teszi.

- Ronda idő, - mondja. - Ronda köd.

- Hát ronda.

- Sokat várt?

- Nem mondhatnám. Csak egy kis fröccsöt ittam. Ezeket hallgatom itt. Komédiáznak.

- Hát nézze, - hajol hozzá Csóka István s fürkészve ránéz egészen közelről. - Hogy is állunk azzal a lóval?

- Magától függ, Csóka úr. Ahogy mondtam. Én állom ... Jó ló, látta. Nem árulok zsákba macskát.

- Pedig macska, - nevet a gazda. De hát ezt csak az alku miatt mondja. - Macskának se jó. Vén.

- Igaza van, nem jó az macskának. Nem fog egeret, haha!

- Kemencén a helye.

- Tizenkét éves, egy nappal se több.

- Marhacsánkú.

- Olyan az, mint a szarvasbika!

Így huzakodnak. Bartosnak fáj, hogy leszólják a lovát. Még egy fröccsöt rendel, nagyot húz belőle, hosszan belenéz a pohárba.

- Nézze, Csóka úr, maga tudja, hogy csak azér adom el ... mer nincs eleségem. Kifogytam mindenbül. A szalma is elfogyott, az sincs. Mivel etessem?

- Hát, bizony ... - bólogat Csóka István. - Én a sógoromtól kérek egy kis szalmát, kukoricám van még valamennyi, majd csak megleszek valahogy.

- Majd behozza a Bandi. Behozza. Jól húz, erős ló. Hm ... - megint a poharát nézi, forgatja.

- Hát akkor harmincba megegyezünk, - Csóka kinyújtja a tenyerét.

- Nem lehet az. Negyvenet adjon. Alább nem adhatom. Megéri. Hiszen, ha nem vóna muszáj ...

Lehajtja a fejét, arca elsötétül. Csendesen húzogatja a bajúszát.

- Nézze, én is a sógoromtól kértem azt a kis pénzt, - dünnyög. Csóka s ő is maga elé néz, ős is húzogatja a bajúszát.

A másik asztalnál nagy terefere, nevetés folyik, rá se hederítenek. Ülnek összedugott fejjel s dünnyögnek.

- Most, hogy azt a három holdat béreltem, nem tudok ló nélkül meglenni. Hát a sógorom adott pénzt rá, meg ad egy kis szalmát. Kukorica van. Kevés, de van. Hát harminc. Osztán reggel el is vezetem. Átiratjuk a passzust.

- Harmincöt.

Soká ülnek, alkudoznak. Bartos nagyokat sóhajt. Csóka számolgat magában, percről-percre odanyújtja nagy, bütykös kezét Bartosnak. Bartos habozik. Gondolatban végigfut a lehetőségeken. De lehetőségek nincsenek. Mikor arra gondol, hogy a hideg szobában nem fogja több érezni Bandi szagát, melegét, nem hallja mély sóhajtásait, szelíd dobbantását, összeszorul a szíve, meleg vérhullám csap rá, feje lekonyul s elhomályosodik a szeme. De ha meg arra gondol, hogy előttük van még január, február s talán márciusban sem lesz tavasz és a háztetőn befolyik a víz és fogytán van már a sütnivaló tök is, valósággal elborzad. Halántéka lüktet s hirtelen felhajtja a maradék fröccsöt. A harmadikat. S egyre az jár a fejében, hogy ketrecbe kellene zárni «őket» ... és a sáska, meg az akácvirág ... S az egyetlen pár cipőt felváltva hordja két gyerek ...

- Harminckettő ... - mondja csendesen Csóka István.

Bartos sóhajt. Beleteszi Csóka kezébe a kezét.

Hát ezzel vége, Megtörtént. Isten veled, Bandi.

Csóka kigombolja a kabátot s belső zsebéből pénzt vesz ki. Jó mélyen kotor a zsebébe, míg kihalássza a két ezüstpengőt. Bartos forgatja, egymáshoz köszörülgeti a pénzt. Kemény pénz. ezüst. Kettő ... Foglaló ...

Csóka kocog a pohárral. Fizet. Bartosét is kifizeti. Derék ember, nem tehet róla, hogy neki el kell adnia a lovat. Ki tehet erről?! Senki.

Kezelnek. Csóka biccent Langsam úr felé s elmegy. Most már mehetne Bartos is, odahaza már várják. Az asszony pörölni fog. Mindig pöröl. Kidülleszti vastag nyakát s pöröl. Mindig ingerült, mindig fel van háborodva. Őt szidja. A vénasszony is hazaérhetett már az erdőről. Menni kellene...

De itt olyan jó meleg van s négyen vitáznak az asztalnál s ő is ivott három pohárral. Jó lenne rendelni valamit. Szalonnát, savanyú uborkát. Összefut a szájában a nyál. Nem, nem szabad. Drága. Csak legalább egy szippantás dohánya lenne...

- Na, hát maga nagyon okos ember, barátom -mondja ekkor elismerően a nemezsapkás ember a rongyos nyurgának, aki ott ül már velük az asztalnál, görbe botját a térde közé fogva. - Maga nagyszerűen ismeri a világpolitikai helyzetet. Sajnálom, hogy nem dolgozhattam magával a téglagyárba.

- Csak az ángol! Csak az ángol csinálhat meg minden! - kiáltja lelkesen a rongyos s odavág az asztalra. - Ü visszahozhat királyok megin.

A soffőrök nevetnek.

Bartos felemelkedik székéről s lassan odamegy a nemezsapkáshoz. Hosszan, kíváncsian nézi.

- Mondja, nem láttam én mán magát valahol? - kérdi illendően, tisztelettel. Majdnem biztos, hogy látta már. Találkozott vele ...

- No, megint megismert valaki! - nevet a nemezsapkás.

- Izé ... nem vót maga a harctéren?

- Bár ne lettem vóna.

- Hát nem fogták el magát az oroszok?

- Hát ,... elfogtak. Meg még egy milliót velem együtt.

- Tudom mán! - kiált fel Bartos és a homlokához kap. - Tudom mán. Maga ott vót Orjolba, mikor kitört a lázadás! Ott láttam én magát.

- Orjol? - Nem emlékszek, - tünődik az ember.

- Mikor kitört a lázadás, osztán maga bement a tisztek közé, osztán szót emelt, emlékszik? Maga vót! Emlékszek mán! Mikor felszólította a legénységet, hogy ott helybe koncója fel a tiszturakat. Az vót ám a tánc! - kiáltja s kigyúl az arca, kezét felemeli, mintha álmot látna. Minden oly eleven előtte, szintén látja, hallja a borzalmas jelenetet. - Egyedül egymaga áll oda ötven tisztúr közé, emlékszik?

Mindnyájan csodálkozva bámulják. Legjobban csodálkozik a nemezsapkás. Csóválja a fejét. Bámul.

- Nem tudok róla, jóember.

- Dehogynem, dehogynem, - erősködik egyre jobban, egyre pirosabb képpel Bartos, szétveti a lábát, úgy áll ott, megdönthetetlenül az emlékezésben. - Mintha most is ott vónék, úgy látom magát, köpönyegbe, puszta kézzel, még csak egy vessző se vót nála. S tele a barakk fegyveres katonasággal. A tiszturak talpig fegyverbe. Emlékszik? Nem lehet ám aztat elfelejteni. Amíg élek, mindig előttem lesz. Maga egyenesen felment a tiszturak elé és szót kért. Szót kérek, aszongya. Azok csak nevettek, megadták. Úgyis felkötünk, gondolták. Maga meg beszélt. De hogy beszélt. Ott vótam, ott álltam jobbrul, a sarokba. Láttam. Lassan kezdte, aztán egyre jobban bele. Aztán elkiáltotta magát: «Fegyverre, testvérek, pusztuljon valamennyi!» Emlékszik? Ott halt meg mind az ötven. Maga meg ... itt van ...

Még Langsam úr is felemelkedett a könyöklésből. A soffőrök arcán riadtság üt ki. A rongyos ajkán kicsurran a nyál, szeme felakad. Csak a nemezsapkás ül meredten, hitetlenül csóválja a fejét, hümmög.

- Nem tudok róla, jóember ... Nem vótam Orjolba. Mink messze vótunk, Krasznojarszkba, nem Orjolba. Összetéveszt valakivel.

De Bartos már biztos a dolgában. Mindenre emlékszik. Ő ott volt akkor. Látta. Ez az ember egyedül, egymaga, fegyvertelenül tört a tiszturak közé. És megfordította a helyzetet ...

Áll és bámul az emberére. Jól az arcába néz. Aztán megfordul: legyint:

- Hát ... akkor tévedtem ... Nem maga az ...

Fejébe nyomja a kalapot s kifordul a kocsmából. Azok elnémulva bámulnak utána sokáig.

Kemény, sietős léptekkel megy a síkos úton. Fejét lehajtja, nem is tudja, hol jár. Az a jelenet kavarog most előtte, érzi a veszedelmet, hallja az orditozást, látja a tiszturak előbb gúnyos, majd halálravált arcát. S mindenen túl: hallja ennek az embernek a rettenetes hangját. A fegyvertelen emberét ...

Mikor átvág az úton a feszület felé, felpillant. A sűrű puskaporszagú ködben feketén tárja felé karjait a kőkereszt. A bádogkrisztust nem lehet már látni. Hirtelen észretér, érzi az éhséget s a bor melegét a belsejében. Ott a kis vakolatlan ház a sötétben, lyukas a teteje, puszta az udvara, feketék az ablakai.

- Kár vót inni, - gondolja.

Amint befordul a gyalogjáróra, hangokat hall. Halk, gőgicsélő, becéző hangokat. Megáll, figyel. Asszonyi hang:

- Mucikám, mucikám ... gyere ide, kis buta ... mucikám ...

Óvatos léptekkel lopakodik a ház sarka felé. Meglapul. Kimereszti a szemét, hogy jobban lássa ...

Csakugyan, ez a vénasszony, a felesége anyja. Ott guggol a földön, sötét árnyék, mellette a galycsomó. Ott guggol terebélyesen, feketén és gügyög. Kinyújtott kezével mintha csalogatna valamit ...

- Mucikán, nyuszikám, édes kis pecsenyém ... gyere ide ...

Halkan, gyerekesen gügyög.

Guggol a vénasszony a ködben, a domboldalon, a falu végén. S a kereszt mellől elősompolyog a «nyúl» ... Nyulat akar fogni a vénasszony. Kinyújtja a kezét, mintha volna benne valami. A nyúl felgörbített háttal, felkunkorított hosszú farokkal, gyanakodva közeledik. Kis fekete árnyék, szellem. Apró füleit hegyezi.

- Mucikám, mucikám ... csacsog a vénasszony mézes hangon. S úgy tesz, mintha szalonnát tartana az ujjai között.

A nyúl egyre közelebb lopakodik. Talán dorombol is, nyávog, ki tudja? Nem lehet hallani. Szeme sárgán csillog a ködben ...

Bartos elmosolyodik, benyisson-e. Úgy szeretne most elmenni innét valahová, emberek közé, sok-sok ember közé ... Ahol lámpák égnek, jó meleg van. Olyan jó lenne valakivel kibeszélni magát. A lóról, meg a sáskákról, nyúlról, az orjoli lázadásról. Olyan emberekkel, akik tudnak mindent, együtt voltak vele ...

Aztán elszántan benyit. A sötétből rideg hang szól:

- Na? Eddig tartott?

- Eladtam, - mondja Bartos.

Erre csend támad a szobában. A gyerekek már alszanak. Hideg van. Csak a ló kigőzölgése melegít, csak az ő patája dobbant néha a sarokban. Bartos hosszan beszívja az állat testszagát.

- Hogy? - kérdi megint a hang a sötétben.

- Harminckettő.

Megint csend. Bartos áll a sötétben s hallgat. Nem tudja, mit csináljon, mit szóljon. Jaj, nagyon keserű most a szájaíze. Összeszorítja a fogát.

- Az a rabló! Verje meg az isten! - szól rekedten, mély gyűlölettel az asszony. - Most mán milesz?

- Adott két pengőt foglalóba. Kelj fel, hozz vagy két kiló kukoricát, pattogatni. Hogy legyen ennivaló. Anyád még nem jött meg? - kérdi, mintha nem tudná.

- Áh, verje meg az isten az egészet, - nyög rekedt hangon az asszony s hallani, amint feltápászkodik a sötétben. Gyertyát gyújt. A libegő kis láng megvilágítja síró fényével a rozzant ágyon alvó gyermekeket, a rongycsomókat és a szalmazsákot a földön, a két, hőkölve ácsorgó széket, a Máriaképet a falon és a sarokban Bandit, amint szomorú, szelíd fejét visszafordítja s ránéz Bartosra kidülledt szemével. Bartos szíve mégjobban elnehezedik. Fogja a nyírfaseprőt és sepregetni kezd a ló körül. Megigazítja alatta a száraz falevélből vékonyan vetett almot. Kupacba kotorja a gőzölgő trágyát, odébbteszi a bádogvödröt. Hallgat: mit is mondjon? Holnap már ennek is vége. Először a tehén, húsz pengőért. Hová tette volna? Nem sikerült ólat építeni neki. Azután a négy tyúk. Mikor vedleni kezdtek, kit eladott, kit levágott a felesége. Bandival beszorultak a házba. Holnap már erre se lesz gond. Kinyílik a tavasz, se ló, se az ára ...

Az asszony összeszedi magán a szakadozott ruhát, kendőt kötöz magára, didereg. A skatulya fedelére ragasztott gyertyacsonk lángja is didereg az asztalon. Didereg a bútorok, a szanaszét heverő sülttökhéjjak árnyéka. S ott hever a jojó is. Reszket az asszony keze, mikor a pengőért nyúl, kiduzzadó nyakán is reszket a petyhüdt bőr s reszket az ajka az ingerültségtől, a keserűségtől.

- Hogy lesz mán ezután mi?

S néz Bartosra vádoló, ölő pillantással. Bartos nem felel, csak vállat van. Az asszony sem vár feleletet, még egy pillanatig áll az ajtóban, mintha töprengene valamin, azután elszántan kimegy.

Bartos pedig ledobja a kabátját. Melege van. Nagyot fúj, leül az asztal mellé, karjait előrelöki s belémered a reszkető gyertyafénybe. Hallgatja az alvó gyerekek s a ló egyenletes, nyugodt szuszogását. S ahogy néz, néz a világosságba, szeme előtt káprázni kezd a fény, nem lát mást, csak a lángot, megnő előtte és kitárul, lobog és füstöl s ő csak bámul, bámul hunyorítás nélkül. Kísértetiesen éles a kép: szakadtköpenyű katona törtet végig egy hosszú, hosszú termen, körülötte rongyos, szőrösképű katonák tömege s fent, az emelvényen, egy csoportban a tisztek. Odakint morajlik az ágyúszó. A rongyos katona fellép az emelvényre, beszélni kezd ...

Gyorsan eltakarja a szemét s nyujtózik egyet. Most hallja, hogy megérkezett az anyósa, motoszkál odakint, ledobja a rőzsét, dünnyög magában, köhécsel, milyen jó hallani ezt! Végre belép. Nagykendője alól vidáman fénylik elő az arca, jobbkezét puffadó hasára teszi, a ballal pedig nyúzott húst emel magasra a gyertyafényben. Sűrűn pislog, lefittyedő ajka elhúzódik.

- Nyúl! - suttogja átszellemülten s képére mintha derengő fény hullana a magasból. Ujját ajkára teszi. - Nyúl. Ne beszélj, sss ... Majd hónap reggel meglátják. Örülnek ...Mán meg is nyúztam, kibeleztem. Jó nehéz ...

Gyönyörködve nézi hol a húst, hol a férfit, büszke, mint a szarka, amikor gombot lel. Meg-megemlegeti a nyúzott sovány állatot a hátsólábánál fogva. - Szólj mán, na!

- Szép nyúl. Kövér, - mondja Bartos dícsérően s összecsikorítja a fogát. - Ügyes asszony, mindig mondtam.

- Ügyes, mi? - nevetgél boldogan az öregasszony. - Galyat is szedtem. Hónap megsütöm a nyulat. Megsütöm az ünnepre. Nyulat eszünk az ünnepre, úgyám, nyulat.

S vinnyogva nevet, mintha szepegne. Elfordul, kezefejével töröl egyet az orrán, a sarokba tipeg s előkotor egy lábast. Míg előkotorja s a húst beleteszi, csöndesen motyog magában, beszélget a tárgyakkal:

- Beleteszlek, nyuszikám ... Meg is sózlak. Hónap megsütlek. Hadd egyenek pecsenyét a kis madárkák. Nyúlpecsenyét az ünnepen ... Így ni ...

Az ablak alatt szapora lépések kopognak. Fény cikázik a sötét papírablakon, gyermekhangok, nevetések csengenek. Kis pásztorok, angyalok mennek odakint, viszik a kivilágított betlehemet, meg a csilingelő csengőt.

- Kati hol van? - fordul Bartos felé hajtott háttal az öregasszony.

- Elküldtem kukoricáér. Hogy legyen itthon pattogatott kukorica, - felel csöndesen. Aztán, jó sokára, hozzáteszi: - Két pengőt adott Csóka István foglalóba ... Eladtam a Bandit.

Most elhallgat, torka összeszorul. Öklét előrelöki a tökhéjjal beszórt asztalon, hátradől ültében, beharapja a bajúszát.

- Most mán ... itt állok én is ... fegyvertelen ... - mondja inkább önmagának, de az öregasszonyra néz, mintha keresztüllátna rajta.

Az csodálkozva bámul vissza rá. Megrázza a fejét, mint aki rosszul hall, de ő azért mégis értené. Ráncos, széles ábrázatán sajnálkozás ömlik el, csendesen bólogat, mintha a veje félrebeszélt volna.