Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 4. szám

Török Sophie: HINTZ TANÁRSEGÉD ÚR
REGÉNY (4)

A lecsüggesztett fej erőt nyerve, egyenesítette ki a görnyedt csigolyákat, s a mészfehér arcocska az adjunkt lehajló arca alatt suttogta:

- Nem, csak ... majd megmondom ... szeretném, ha a tanársegéd úr megnézve ...

Az adjunkt még mindig fogta a kezét, szemei komoly érdeklődéssel jártak arcán s alakján.

- Hiszen a klinikán is megvizsgálhattam volna! - hangja sajátságosan habozó volt, de gyöngéd és gúnytalan. Kasper lassan visszanyerte lélekjelenlétét.

- Nem akartam bent feltűnést kelteni! - mondta, s alig tudta hinni, hogy ezeket a könnyed, felnőttes és elfogulatlan szavakat ő mondta. Megkönnyebbülten sóhajtott, mint aki életveszélyből menekült.

Az adjunkt eleresztette kezét - kicsit várnia kell! - mondta: hangjának fémes keménységét most valami könnyű zavar fátyolozta, szeme is tünődő volt, ahogy mégegyszer visszanézett az ajtóból.

A lány kimerülten húnyta le szemeit, lihegve lélekzett, mint nagy erőfeszítés után. A becsukódott ajtó mögül kijött hozzá az adjunkt hangja, a köhögős bácsi dörmögött valamit - gondolja? - hallotta az imádott hangot, melyben udvariasság és gúny keveredett, de csodálatosan az iménti zavar is színezte. A lányt ez a fölfedezés meglökte, gyönyör volt, nagy hullámokban borulva rá, egy pillanatig pontosan az és annyi, mint vágyai...

Most rám gondol! - lehelte szívének, s a hullámok újra jöttek, lendülő széles lökéssel. Érezte szívének friss és boldog ritmusát, valami új érzékenységgel és szinességgel érezte maga körül az egész világot, s szívében és a világban mindenütt az adjunktot érezte. Csak néhány percig tartott ez a boldog feszültség, mint meglendülő szárnyak mozdulatlansága a felröppenés előtt, s az út képzelet és valóság között újra bizonytalanná vált. Már annyiszor képzelte el magát e szobákban! a valóság csak vizióit ismételhette. S mit igazibb? A lány most úgy érezte, hogy álmai fényéhez minden valóság szürke, s már nem volt bizonyos az sem, hogy ez a most valóság-e?

A köhögős bácsi már végzett, Kasper nem mert felnézni a kinyilt ajtóra, ahonnan lángós csóvákban ömlött feléje az adjunkt tekintete. A kövér mama ment most be kislányával, Kasper egyedül maradt. Fölállt helyéről, eddigi öröme úgy esett le róla, mint gyenge álarc. A perc, mikor majd egyedül marad vele, rohamosan közeledett... Most még egy okos hazugság takarja őt, de mi lesz, ha leleplezve áll majd előtte? mi lesz, ha minden kiderül?

A boldog intervallum után újra megrohamozták a félelem kutyái. A kinyilt ajtó szinte eszméletlenül találta, mint élettelen báb, kit idegen akarat hajt, úgy lépett előre; az adjunkt valami rejtett nyugtalansággal engedte be őt maga előtt a szobába.

Megindult a szoba közepéig, s zavarodottan állt meg, az adjunkt mögötte jött, s az íróasztal melletti fotelre mutatott:

- Üljön le kérem.

Ő is leült asztala elé, ceruza után nyúlt gépiesen, a szobát zavar töltötte be, mint sűrű füst.

- Nos, halljuk mi a panasz? - szólt az adjunkt, s várakozóan nézett a lányra.

Kasper nem felelt, szoros fogakkal ült a fotelben, arcán a teljes alkonyi fény - ha legalább sötét volna! az adjunkt égető tekintete bejárta arcát, apró lihegéssel mozgatott mellét, tépdeső ujjait: a szemek lámpása ment-ment rajta kérlelhetetlenül, összecsukott térdein át lefutott lábáig, mely ütemes kocogással verte a padlót.

- Nos? - kérdezte újra, de hangja nem volt türelmetlen, inkább gyengéd, noha nem tudhatta még, miért kellene gyengédnek lennie. De hiszen mindent tud! gondolta a lány s ajka kinyilt mély lélekzéssel, s újra becsukódott, mint kicsi hal: a szó, az égető sürgős szó, az elodázhatatlan szó visszabukott ajkáról. A csönd vastag lett köztük s kibírhatatlan, de Kasper mellén görcs ült, s már torkáig mart - rémült szemeit fölemelte a bálvány arcáig irgalomért...

- Ideges? - kérdezte az adjunkt jókedvűen. - Akar egy cigarettát? - Csupasz, erősen borotvált, szögletes barna arcán valami cinkos és megértő mosoly bujócskázott.

Időt akar hagyni nekem! - gondolta a lány, s szívét hála töltötte el. Kis iskoláslány meghajlással fogadta el a cigarettát, az adjunkt gyufát lobbantott arca elé, s a felvakító percnyi lángon át jóságos mély mosolya egész közelről símult bele a kis doktornő elbűvölt arcába.

Egy perc volt csak, feltépett pillái ijedten borultak össze, s már megint minden olyan valószínűtlenné vált! E látomás, már nem a fájdalom, hanem a boldogság túlsága miatt volt egészen irreális és álomszerű. Kasper hidegülő és zsibadt ujjai egy idegen nő ölében hevertek, ki egészen ismeretlennek tünt előtte - ő kívül volt, kívül e testen, s érthetetlen szerepén, kívül ennek a két embernek dolgán.

S közben lelke más részével mint elguruló gyöngyszemeket nézte kétségbeesetten a percenként tűnő drága időt. A mulandóság elől, mely ennek az órának szépségét is el fogja pusztítani, őrző emlékeibe akart mindent elraktározni, minden szót, tekintetet, hang színét és modulációit, fényt és árnyékot s a szobát mindenestől! A percre felvillanó extázist is meg akarta menteni, rögzíteni akarta és visszaidézni, mert már elúszott előle, mint elpergő film.

Itt vagyok nála! láttam mosolyát! - kiáltozott elalvó lelkébe, hogy életre rázza, de a szó erőtlenül folyt szét a kapuk előtt és nem mondott semmit. Feje könnyű volt, vértelen és üres, teste is könnyű, nehézkedés nélkül, szék és padló nem nyomta vissza, mintha a föld vonzóereje eleresztette volna magától. Az a gyötrelmesen éles realitásra-ébredés, mely az előszobaajtó előtt elfogta, leszállt. Csak a félelem valóság! a többi álom! - gondolta összeszorult szívvel.

- No, most már megmondja miért jött? - kérdezte az adjunkt, hangja kerek volt, már nem melegítette a kontúrokon áthullámzó gyengédség. Ő is cigarettázott, nagy kortyokban nyelve a füstöt. Már végzett is, kis bronztányérba nyomkodva el a csonkot.

- Én is idetehetem a hamut? - kérdezte Kasper halkan és ügyetlenül, szavak után kapkodva, melyekkel elűzhetné ezt a szívére nehezült csöndet, ami elűzhetné végre e várakozás kínos perceit.

- Kérem, tessék! - mondta az adjunkt a lány kezéhez tolva a hamutartót. Már egészen komoly volt, kutató tekintetét, mely a halványra kínzott arcból nem kapott választ, elhúzta látogatójától, markáns profilját fordítva feléje. Tünődve ült az íróasztal előtt, nagy indulatai közt kicsi zavarral bosszankodva, ujjai az orvosi napló kinyitott lapjain kopogtak. Hirtelen fordulva újra rátűzte tekintetét a lányra, mintha egy gondolatára válaszoló vonást keresne arcán, melyet előbb elmulasztott megfigyelni. Szemében szigorúság volt és gyanú. Mindent tud! - riadozott a lány s lehunyta szemét.

Az adjunkt most fölállt, széles nyujtózó mozdulattal, úgy állt le a két talpára, mint súlyos szobor.

- Nna! hát mi fáj? - kérdezte hangos tömör szavakkal, s erőteljes hangja egyszerre véget vetett csöndnek és zavarnak. Kezébe vette a hallgatócsövet és sürgető szemekkel nézte a lányt.

Kasper tekintete olyan volt már, mint halál elől menekülő kis állaté, szemét most a sztetoszkópra kapcsolta, s fölállt, mint álomban.

- Köhögni szoktam - mondta végre, erőlködéssel tolva ki a szavakat dermedt fogai közül. - Hőemelkedésem van - elhallgatott, megrémülve saját hangjától.

- Hát vegye le a blúzát! - mondta az adjunkt, s hátatfordítva az ablakhoz lépett. De mert nem hallotta a leány mozgását, visszafordult:

- Nos? vegye csak le nyugodtan! nem nézek oda!

Kalapját s felöltőjét kint hagyta a várószobában, s most didergő ujjakkal fogott hozzá, hogy ingblúzát kigombolja. Első pillanatban szörnyűnek érezte a gondolatot, hogy levetkőzzön előtte, de a parancs elhangzott, s nem gondolt többé ellenállásra.

A blúz már kezében volt, védekezve szorította magához, mint páncélt. Az adjunkt visszafordult, s odajött hozzá. Kérdezés nélkül kihúzta kezéből a blúzt, s a diványra dobta. Két nagy kezével megfogta őt meztelen karján, mintha támogatni akarná.

- Fél? - kérdezte lehajolva, hogy szemébe láthasson. - Miért fél? - hangja csodálkozó volt, mint felnőtté, ha oktalanságot lát.

- Nem félek! - lehelte vissza egy dacos gyerekhang.

Az adjunkt okos, figyelmes szemei nem eresztették el őt, meleg mosollyal nézett rá, mintha biztatni akarná, hogy gyerekség így reszketni, hogy a világ egyszerű, s jóindulatú, s minden izgalom fölösleges.

A hallgatócső hideg fémkorongja most hozzátapadt a lány csupasz bőréhez, az adjunkt félkezét levette karjáról, s a hátán terjesztette el jó melegét. Lehajolt melléig, fülét a lány testétől csak a hallgatócső választotta el. Kasper, ahogy most lenézett rá, meglepő új síkban látta meg puha barna haját, sajátságosan szögletes fejét, s a kemény gallérból kilátszó nyakát, melyen vörös stráfot vont a gallér. Az iménti félelemből szédítő gyors változással csúszott át a gyönyör állapotába, egészen megrázó vizió volt ez! hogy ő a beteg! a boldog és irigyelt beteg! s az adjunkt a betegeknek tartogatott drága jó szavait, gyengéd tekintetét most reá, érdemtelen senkire pazarolja! A világ megszünt szúró és éles és szögletes lenni, minden édesen lágy volt, olvadó és harmonikus, teste sem fájt sehol, a boldogság kezébe vette, és selymes simogatással emelte őt magasra. Hallotta az adjunkt ismert szavait: sóhajtson! még! még! még! ezt őneki mondta, Kasper Irmának! nem néző volt csupán, kirekesztett és esengő néző, most róla, magáról volt szó, a bűvölő és igéző szavak neki szóltak! még! még! még! hallotta a pattogó, gyors ritmusban zuhogó szavakat, s utánuk egy hirtelen rövid jó! E kis szó úgy csapott le, mint billentyű, mely egy gyönyörű pörgést mozdulatlanra zár. Minden szó, mint kéjes ütés érte megnyilt szívét, nem, soha ilyen boldog még nem volt, soha egy percre sem, álmában sem! nem is képzelte, hogy ilyen boldogság létezik!

Felnyitotta kifényesült szemeit: igen, ez valóság! Az adjunkt két karjával tartja őt, s a bálványozott drága fej lélekzésnyi közel van hozzá ... ha lecsüggesztett meztelen karjait most fölemelné, közvetlenül közelről átkulcsolhatná a nyakát...

A szíve vert, huppanó nagy lökésekben hajtva a vért. Babonázottan nézte az adjunkt arcát, milyen szelíd, ártatlan és átszellemült, ahogy fülével így ráhajlik a mellére, milyen messzire néz! gondolta exaltáltan, olyan az arca most, mint a szenteké...

Rossz idegzetével már alig állta ezt is, az ismeretlen boldogságnak szorítását! fáradt volt, s megtámolyodott merev lábain. Ha most a vállára hajthatnám fejemet! egy percre csak ... gondolta s könnyek készülődtek szűk torkában.

- Én nem találok semmit! - mondta az adjunkt kiegyenesedve, nyugodt tárgyilagossággal - a leány hirtelen kapaszkodva kapott keze után, mert tér és idő szédítően változó perspektivájában már testi egyensúlyát érezte elveszni. Minden szörnyűségek között ez a lecsapó perc volt a legfélelmesebb, ez a perc volt pontosan a felelősségrevonás perce, a lelepleződés perce! minden képzelt szépség és irreális ok nevetséges agyjáték volt csupán, a súlyos fizikummal megjelent valóság előtt. Szimuláns! mondta a valóság brutálisan. Hiszterika! betegség nélkül mert idejönni! csaló! nem, még annál is rosszabb: stréber! csavaros női eszével jól kigondolta, hogy lehet az adjunkthoz férkőzni és poziciót kikacérkodni!

Sikoltani kellene, vagy őrjöngve sírni, ledobva magát a padlóra tébolyult felelőtlenségben. De csak állt a szoba közepén, távolgurítva minden aktivitástól, meztelen és tehetetlen arcán hordva egész szerencsétlenségét. Fülébe a sors sugdosott: az ember felelős! a valóság egészen súlyos matéria, nem játékra való! Ime, most el kell viselned esztelenséged következményét!

Mit lehet tenni ilyenkor? Felhúzni a blúzt, s szépen köszönve kimenni az ajtón? Lehet itt még egyáltalán visszafelé menni? Az ablakon át menj, ott van az egyenes út! - lökdösődött benne valami ellenséges hang.

Ki lehet menni az ajtón, s a hintázó korlátról lecsúszni! Ez is megoldás. Megment a legrosszabbtól. Megvetését ugyan el nem kerülöd, de legalább nem fogja hinni, hogy okos érdek hajszolt ide. Igen a korlátról, nyílegyenes út!

Megrázkódott: az ember sokszor önmagában hordja leggonoszabb ellenségét. Ó, ha kiszakadhatna ebből a bénító percből!

- Megengedi, hogy elszívjak még egy cigarettát? - hallotta meglepetten saját gyámoltalan kis hangját. Lám, az ész okosan dolgozik tovább, míg ő esztelenségeken tépelődik, s nélküle, és saját hatáskörében rá tud találni a láthatatlan vészkijáratra.

- Tessék! - mondta az adjunkt, - hatig ráérek. - Nem szív maga túlsokat?

Már előző helyén ült, az íróasztal mellett, megtapogatta karját, igen, szerencsére már felhúzta a blúzt.

- Mondja csak, miért olyan ideges maga? - kérdezte az adjunkt váratlanul. A leány nem tudta most megítélni, hogy ez felelősségrevonást jelent-e?

- Nem tudom... nem vettem észre... Te őrült! kiabált lelkében egy hang - mért ellenkezel? nem látod, hogy most minden a legjobb útra van terelve? most elmondhatsz mindent! igen, igen, nagyon ideges vagy, kezdd el, hogy milyen ideges vagy!

- Rögeszméim vannak - mondta engedelmesen Kasper.

- Rögeszméi? - az adjunkt egészen elképedten nézett rá, s a másik percben bosszusan felkiáltott: mi az, hogy rögeszme?

Nem ezt kellett volna ugyan mondanod - suttogott a kísértés, - de ha már benne vagy, csak folytasd tovább. Evvel a szóval igazán nem lehet abbahagyni!

Kasper most azzal a nyujtott, kislányos hanggal felelt, ahogy gyerekek szoktak a vizsga izgalmában.

- Olyan rögeszméim vannak, hogy csak akkor tudok lélekzeni... illetve egész nap arra kell várnom, hogy a tanársegéd úr belépjen...

- Dehát mért kell magának énrám várni? - csattant fel az adjunkt hangja, haragos méltatlankodással, mintha a leány leckéztetni merné őt, hogy későn jár be, haragja egész naiv volt, s gyanútlan.

Hülye vagy! - lökte meg újra az ellenséges hang. Egészen együgyű teremtés vagy! Jobb, ha nem is szólsz semmit. Vesd magad a nyakába és sírjál!

- Nagyon szerencsétlen vagyok! - tördelte felzokogva.

Az adjunkt arcán megint megjelent az a tünődő kis vonás, nyitott nagy szemébe egy csöppnyi zavarodottság ült ki.

- Dehát mi baja van tulajdonképpen? - parancsolt az adjunkt, s idegesítő türelemmel nézett reá.

A zömök valóság feladta igényeit, s körvonalai komikusan füstölögve halványultak el a szoba hátterében.

- Az a rögeszmém, hogy szeretném a tanársegéd úr vállára hajtani a fejemet! - hallotta szájából kifolyni e különös szavakat, egészen idegen hang mondta ezt, nem, ezért már igazán nem lehet felelősséget vállalni! Nevetséges, igazán nevetni kellene rajta, az adjunkt is biztosan nevetve hallgatja ezt a butaságot!

De érdekes, az adjunkt most egyáltalán nem nézett rá, ideges gyorsasággal szívta cigarettáját, s látszott rajta, hogy valamin erősen gondolkozik.

Csak tovább! - sürgette démoni susogás a lányt, - még nem vagy kész! a dolog nem olyan könnyű! normális nőknek persze más eszközeik is vannak! neked nehezebb utakon kell odaérned!

Micsoda kín ez! hát nem lehet megszabadulni ettől a gyötrő kísértéstől! milyen borzalomba keveredett!

Hiszen már megmondtam, mindent megmondtam - alkudozott magával. Most már segíthetne nekem, ő is szólhatna már! Meddig lehet itt menni? Ez olyan, mint egy iszonyú álom. Nagy mélységek közt kell átugrani, szakadék fölött, egyik szakadék a másik után! Mért nem lehet valami őrültséget csinálni, ami végét vethetné ennek az iszonyatnak...

- Hiszen az nem olyan nagy dolog! - mondta hangosan. - Nem lehet olyan nagy dolog, ha megengedné...

- Nagyon téved, ha azt hiszi - az adjunkt különös módon zavarban volt. Téved, ha azt hiszi - ez nem jelent semmit, ez csak olyan időtöltés, milyen hihetetlen dolgok történnek itt! az adjunkt zavart és fölösleges szavakat mond...

Lelkében az a külön akarattá vált rész nem hagyta nyugodni. Állj fel! állj fel te ostoba! meddig akarsz még egyhelyben topogni? Csókold meg!

Ó, ez valami különös félelmes gépezet volt, ami itt mozgatta őket. Egyszerre álltak fel, tágult szemeikkel összefogódzva.

- Megengedi? - lebegett fel a lány hangja irreálisan. Megindult az adjunkt felé, mint felhúzott gépezet.

Milyen félelmes ilyen közelről! Óriási szemei olyan nyitottak, mint egy éhes gödör, a szája is nagy és fenyegető, állkapcsa gyengén remeg, igen, a fogait szorítja össze ilyen görcsösen.

A korbácsoló gonosz hang most nagyon gyengéden susogott szivében, nyomása édes volt és puha: meg fogsz nyugodni, meglátod! igen, mindjárt megnyugszol! Ekkor reszketve és borzongva apró lihegéssel odaszorította arcát az adjunkt melléhez.

Felsóhajott: igen, most minden jó lesz. Az adjunkt lassan felemelte két kezét s karjánál fogva magához szorította őt. Már nem érheti baj, itt van biztos helyen, egyetlen biztos helyen minden üldözés elől. Kinyújtózott, lábujjhegyre állva, ekkor homlokával az adjunkt szeméig ért, kigyúlt arcát alélva simította az adjunkt arcához.

nehéz feje elbillent, s egész súlyával feküdt a férfi vállán, még mindig pihegett, mint üldözött vad. Valami félálom édes bódulata zsongott körülötte, úgy érezte mintha gyermek volna, izgatott öröm közt szunnyadóban. leírhatatlan megkönnyebbülést érzett, minden felelősség elháramlott róla, minden gond, minden aktivitási kényszer. Összes idegével elengedte magát, a teljes passzivitás gyönyörében csüggve, ó egész nehéz életét már az adjunkt drága és hatalmas kezei tartják!

Valami nagyon könnyű és nagyon édes dolog szállt át a feje fölött, az adjunkt ajkával ért a hajához. - Nekem is szabad? - halotta a férfi lágy hangját, - igen, magának is szabad! - susogta, és semmi gátlást nem érzett.

Az adjunkt most állához nyult és fölemelte fejét, hogy arcába lásson. Felnyitotta nehéz pilláit, s most közvetlen közelből néztek egymás arcába. A lány mélyen elpirult, úgy érezte, mintha mindaketten meztelenek volnának, különös szorongás lepte meg. Nyugtalan lett, pillái verdestek a nagy arc alatt, mely ily torzító közelségből ijesztő volt és groteszkül túlméretezett. Félelmes nagy szemek, mély orrlyukak, vaskos széles száj, erdőnyi bozontos szemöldök és gödörmély pórusok látványa riasztotta rossz előjelekkel, már rémület ült szemeiben - a férfi hirtelen, vad mozdulattal tapadt szájára. Iszonyú fullasztó volt ez és kínzóan kellemetlen. Ajkait szorosan összezárta, de a támadó száj elszánt erőszakossággal préselte magát ajkai közé, vad és kíméletlen száj volt, marcangoló kegyetlen fogakkal. A leány kínlódott, úgy érezte, mindjárt megfullad. Ökleit a férfi mellének tolva csavart nyakkal igyekezett megszabadulni, de a sokrétegű nagy, nedves száj annál mohóbban tapadt hozzá, hideg volt, és nedves és undorítóan puha, mint meztelen csiga.

Rettenetes perc volt, elviselhetetlen. A lány, mint akit álmában ér orvul brutális ütés, iszonyodva csapta összeszorított ökleit a támadó felé, nem, most egyáltalán nem volt tisztában vele, hogy mit tesz, azt sem tudta, mi történik vele.

Rögtön megszabadult, az elszorított levegő éles tűszúrásokkal futott tüdejébe. Lihegett, gyors szaggatott ütemmel, beszennyezett ajkait blúzának ujjával törölgette, leplezetlenül.

Egyszerre föleszmélt, fölvágódó ijedt szemekkel meredve az adjunktra. Mint hirtelen végigfutó tűz , égette a rémület: megbántottam! Eszelős, mozdulattal dobta magát a karjába:

- Kérem bocsásson meg! nem tehetek róla! majdnem megfullasztott! - Könnyű kis csókok záporával futott végig arcán: kérem ne haragudjon rám!

Az adjunkt mozdulatlanul tűrte e kis vihart, haragos sértődöttségében valami különös, merev passzivságot vállalva magára, de visszavonulásából lassan mégis kimozdította egy cseppnyi meghatottság. Két kezével megint megfogta a leány karjain, s nehezen oszló gyanúval kutatott arcában, lehajolva hozzá, akkor ajkaival lassan közeledett, valami ringó és szédítő mozdulattal ereszkedve a leány szájára. Egy pillanatig ez mégis gyönyör volt, selymesen, suhogva jött, édes és érthetetlen kábulattal zsongatva vérét, de már a következő pillanatban meg is szakadt a varázs: a keskeny száj kifordított belsejével vad és ellenséges dühben tapadt rá, mint rosszindulatú, utálatos polip. A lány hirtelen eltépte magát, s ugyanazon mozdulat ívében a férfi kezére hullt, könyörgő alázattal szorítva oda remegő ajkait. S ekkor hitelen úgy érezte, hogy e kétségbeejtő káoszban végre rátalált valamire, valami jó útra, ahol a boldogság bujkáló és csalogató arcához közelebb férkőzhetik. Az adjunkt keze sima volt, hűvös és tiszta, valami elemezhetetlen illat áradt belőle, ezt az illatot messziről már régen sejtette, s most végre rátalált: az illat egyéni volt és pontosan és mélyen az adjunktot jelentette.

De az adjunkt elhúzta tőle kezét kis zavarban. Egy percig tájékozatlanul álldogáltak egymás mellett a szoba közepén, a férfi most cigarettáért nyult az íróasztalra, le is ült, Kasper követte, leereszkedett a fotelbe, előbbi helyére. A férfi eléje állt, s cigarettájához tüzet nyujtott, egész közel jött térdeivel, két lába közé szorítva a vékony harisnyás lábakat, valami alattomosan tájékozódó mozdulattal. A lány kényelmetlenül s ijedezve húzódott hátra: a férfi nagy kinyilt szemekkel nézte őt, nézése fenyegető volt, rosszindulatú szándék látszott benne leplezetlenül.

- Nem vagyok még terhére? - kérdezte ijedt ösztönnel a lány. kapkodó igyekezettel hidat dobva az újra megnyilt szakadék fölé.

- Dehogy! - mondta a férfi, - nincs más dolgom -. De a társasági hangtól kissé lehűtve mégis visszaült helyére, tünődő arcát az ablak felé fordítva.

- Úgy szégyenlem magam... nem haragszik rám? - a kérdés nem volt precizírozva, Kasper magában úgy értette: nem haragszik rám, amiért csalódtam?

- Miért haragudnék? - kérdezte az adjunkt, s arcáról elsímult minden ijesztő és kaotikus. Ajkai visszahúzódtak, nyugtalan keskeny vonallal rajzolódva arcába, s kétoldalt a két félkörű ránc, mint szigorú zárjelek csukódtak össze az árulkodó érzelmek fölött; mint rideg és szellemes álarc.

Kasper felsóhajtott, megkönnyebbülten, mint aki nyomasztó álomból ébred. Igen, csak bolond idegei játszanak vele! a valóság szép és egyszerű.

Kint már alkonyodott, félhomály húzódott a szobába, érzékenyítő piros fényekkel.

- Szeretnék kérdezni valamit. Szabad? - szólalt meg a leány.

- Hogyne, kérdezze csak.

- Azt szeretném tudni, mit gondolt rólam ... mikor ott kint meglátott.

- Nem gondoltam semmit, - felelt a férfi bizalmatlanul.

- Mégis, valamit csak gondolt, mikor hirtelen megpillantott, váratlanul...

- Nem, semmit sem gondoltam. - védekezett az adjunkt, vonakodva bizonytalan talajra lépni.

Kaspernek hirtelen nagyon fontos lett ez a kérdés, makacsul ismételte, mintha valami egészen lényeges dologra deríthetne fényt a válasz. Nemcsak kiváncsiság volt ez, a boldogságkeresés makacs ösztöne nyujtogatta magát benne, s homályosan e kérdés irányában remélt kielégülést. Túlfeszített idegeiben kínzó hiányérzés lüktetett, ezt az adjunkt csókjai nem tudták kioldani és most valahogy a szavakban rejlő kielégülést akarta kicsikarni. Hiszen a szó is valóság! Talán mélyebb és komplikáltabb valóság az ijesztő igényű testi szerelemnél: beszélni erről a szerelemről! Visszagondolt az előbbi pillanatra, mikor az adjunkt először átfogta őt, e pillanat gyönyörét sem a fizikai érintkezés okozta, a kéj a lélek felől jött, s a tudat táplálta, hogy az imádattal csodált és elérhetetlen adjunkt ölelte őt! A tudatban ezt a sóvárogva várt valóságot minden riasztó gonosz csóknál szebben, mélyebben kiemelné a tiszta szó. Beszélni róla, ez most végtelenül lényegesebbnek látszott, mint átélni - és éppen vele beszélni a jelenlevő szerelemről, aki előtt eddig ez tilos volt és félelemmel rejtegetett bűn.

- Annyira féltem idejönni! - kezdte újra, - úgy szeretném, ha megmondaná, mit gondolt rólam? ... miért jöttem ide?

- Azt gondoltam, hogy maga nagyon fiatal! - mondta a férfi röviden, gyorsan, hogy túl legyen rajta, mint kényszerű kényelmetlenségen, szemében sajátságos komplikáltan egyszerűség ült.

- Hogy nagyon fiatal vagyok? - Kasper tünődve ismételte a szavakat, melyekről úgy érezte, hogy mély jelentőségük van, de értelmüket kemény burok fedi. A mondat visszhangzott benne, mint gyermekkorában hallott vészes ízű szavak, mit felnőttek mondtak maguk között, rejtélyes és fenyegető hangsúllyal. Nem értette ezt a választ, zavaros áloméletével oly nehezen tudott a realitások világába beleilleszkedni, a valóság sokszor értelmetlen volt előtte, mert túlságosan egyszerű; őbenne minden komplikált volt, sokrétegű és körülményesen indokolható. ránézett az adjunktra, végtelen értelmű arcában kutatva e szavak jelentését: ez az arc most egyszerű volt és riasztóan egységes kifejezésű. Mintha soktitkú vonásai e percben elvesztették volna misztikus gazdagságukat, csak egyetlen érzés értelmét árulva nyersen. Fiatal vagyok ... - morzsolta félhangon a leány, hátha e titkos jelentés saját hangjának matériájába ültetve, értelmet nyer. Szemét nem vette le férfiról, arcára mimelve annak kifejezését, így igyekezett mechanikus úton felkelteni az érzést, mely e szavakat sugallhatta: nagyon fiatal ... azért jöttem ide, mert nagyon fiatal vagyok... fiatal, az annyi mint éhes! - mondták a férfi szemei, éhes vagy! azért jöttél ide! Minden vér arcába futott, néma nyelvén újra megforgatta a brutális szavakat, mint gyilkos kést a sebben s oly düh és gyűlölet áradt el szivében, melyet e percig nem ismert. Egyszerre valami féktelen felszabadulást is érzett: aki szemben állt vele, már nem volt a nagyszerű bálvány többé, kit rettegő áhitattal imádott, nem a kegyetlen Isten, ki szemével kormányoz és szavával öl, - csak egy közönséges férfi, olcsó kéjekért áhitozó, szimpla arcán az érzékiség utálatosan nyert kifejezésével. Kasper az ütéstől erőt nyert, mint Antheus, s megnőtt ebben az erőben, alázattól lágy ajkaira örökölt gőg ült ki keményen.

- És ... és éppen magához? - kérdezte, kicsi hangjában váratlanul rezzent meg az irónia.

A férfi szemei haraggal villantak: - mi az, hogy éppen hozzám? És miért ne?

Hangja ellenséges volt és egészen nivótlan. Kasper mereven nézte, s már egy kis megvetést is érzett, mint csúffá tett bálvány előtt. Ez az arc és hang most egészen meztelenül mutatta magát, mint leejtett álarc alól, egy sekélyes érzelmi élet primitív gépezete lepleződött le, naív és durva rugóival. A leány nézte haragtól villogó szemét, de ez most nem hatott úgy, mint a klinikán, mikor még a levegőt is félelmessé tette maga körül. Inkább komikus volt kidüllesztett nagy szemgolyóival, most mindaz, ami eddig az adjunktusban heroikusnak és isteninek látszott, e leleplező pillanatban csak póz volt és üres nagyképűség. A leányt hirtelen olyan érzés fogta el, mint aki váratlanul és tanulás nélkül egyszerre megért egy idegen nyelvet, mint álombeli varázsban, oly könnyen és világosan. Mi az, hogy éppen hozzám? és miért ne?- e szavak pontos értelme a hangsúlyban volt és az arcjátékban. A rejtelmes kényszerűség sompolygott elő. ezen a váratlanul érthető idegen nyelven Kasper most megértette, hogy az adjunkt tele van fojtott érzékiséggel, de e neki annyira kivánatos dolgokról ügyesség és rátermettség hiánya miatt kénytelen lemondani. Látszott, hogy nem szívesen teszi, s kevélysége védőbástyája mögül bizonyára dühös irígységgel nézi fiatal kartársainak könnyű és izgató nőügyeit. A megszokott méltóságot nem nélkülözhette, a megalázás gondolatától iszonyodott, ezért kellett a minden földi dolgok fölött gőggel átnéző elemi erőt játszania. Kasper megdöbbenve figyelte már saját magát is, honnan veszi ezeket a dolgokat, hogyan érti? Alvó nőiességének mely rejtett és lezárt sejtjéből tör fel váratlan e triviális tudás? s e különös testi világ ösztönös ismerete?

A férfi haragosan állt előtte, sürgető tekintettel várva a választ, igen hisz csak az előbbi percben hangzott el sértett kiáltása: és miért ne? - Kasper úgy érezte, mintha hosszú idő telt volna el azóta, habozva állt fel, hogy elmenjen, hisz itt már semmi keresnivalója, de az adjunkt két vállánál megragadta őt, vad és haragos csókokkal borítva el arcát. A csókok is azon a most megismert nyelven beszéltek, hevességükben valami bosszantó akadály elleni harag volt, amit el kellett söpörni, meggyőzni akartak ezek a csókok, egy téves hitet eltüntetni. Kasper ellenkezett, nem lehetett őt már meggyőzni, iszonyodó szemekkel nézett vissza a föléje hajló lihegő, vad arcba, melyről valami állati szenvedély a szellem utolsó nyomait is lesöpörte. A csók mind mélyebb lett és mind brutálisabb, valami dühös romboló vágy eszeveszett iramában mozgatta csápjait és szivóit, mint vonagló testre tapadt undorító, halálos polip. Testének egész helyzete kínosan kényelmetlen volt, érthetetlen szorítások pántjában vergődött s szive vészjelekkel vert, mint veszélyben megperdülő ijedt dob. Hát ez a szerelem? jajgatott benne a lélek. E száj, mely kívülről szellem volt s az eszmék nemes tükre, belül csak undorító állati hús! S a kín nem akart végetérni! - Megfúlok! - hörögte, de kinyilt torkába újabb csókok csurogtak undoritóan! és nem ér véget! nem! nem! Az élet árán sem lehet kibírni tovább! A kétségbeesés erejével, mint halálos kötelet, úgy tépte le éles tíz körömmel szájáról a brutális csókot.

Támolyogva állt, megszabadulva e szörnyű ölelésből, minden érzése düh volt és undor. Csak lassan jutott eszébe, hogy a konvenciók szerint neki legcsekélyebb joga sincs a felháborodásra. Hogy idejött, félreérthetetlen ajánlkozással, ebből logikusan csak egyetlen dolog következhet: hogy végigvállalja mindazt, amit az ilyen ajánlkozás a szeretők nyelvén igér.

De nem tudtam mi az! - vitázott önmagával, s lelke megint széthasadt, egyik részével lázas és haragos fájdalmait tűrte, mint szenvedő alany, de egy másik rész elvált tőle s kívül emelkedett a dolgokon, hideg és kegyetlen megfigyeléseit gyüjtve személytelenül, mint diák az ismeretlen elemek működését a fizikai kísérlet alatt. Ez a hideg figyelem kérlelhetetlenül fotografált, mint okos, türelmes gyűjtő, közös objektív tárgynak látva a helyzetet, a férfit, s még ijedt fájdalmait is. Az ész, mint meghajtott rugózat működött precíz objektivitással, látott és konstatált és következtetett, mindezt hidegen, s szenvedés nélkül. Ez volt ő önmagán kívül, és belül hangos jajgatást gyűrt le a rémült önfegyelem.

Új utakat képzelsz szabni a szerelemnek? Minden érzésed következetlenség! - itélkezett az elme.

Nem tudtam mi történhet velem! - vitázott a lélek. - Olyan váratlan és elviselhetetlen dolgok jöttek! egyáltalán: a helyzet lényegesen más dolgokba sodort!

Vágy és valóság nemcsak hogy nem azonosak, de még csak nem is hasonlatosak! - szögezte le észlelését a józan okosság. - tény, hogy idejöttél! S jöhettél-e bármi más jogon egy idegen férfi lakására?

Én nem ilyen csókra vágytam! s a gyönyörű lelkes szemek mi jogon igérnek csodákat, hiszen a test együgyű tényeinél úgysem juthatnak szerephez! Azt hittem, csókjai megtisztítanak majd bűntől és homálytól s most szennyes lettem halálig!

Úgy érezte, hogy e percekben örökre elvesztette, mi életében legszebb, legdrágább volt. Mély gyászborzalma fogta el, a világ kihalt lett és sivár. A szoba már egész fekete volt, szorongató puha sötétség vattája lepte be a tárgyakat - a férfi most hirtelen felkattantotta a villanyt: a lecsapó fényben halálos sápadt arc nézett a lányra.

- Üssön agyon! - kiáltott Kasper váratlan lázadó haraggal. - Ez nem csók, ez pofon! Ha agyonüt is, utálom!

Döbbenten hallgatott el, ki mondta ezeket a szavakat? Torkából megint egy idegen gépezet lökte ki a hangot s e hangokhoz nem kapott beleegyezést. Kasper összehúzódott, leejtett vállakkal, várva a büntetés viharát, s kegyetlen villámokat.

De villám és bosszuló vihar elmaradt: az adjunkt úgy állt ott, szomorú csodálkozással, mint vágyakozó suhanc, akit kilöktek valahonnan. A zavar és tájékozatlanság, ami most uralmába vette, tartásának minden magasabb igényétől megfosztotta. Látszott, hogy a megalázó visszautasítást megfélemlítve elfogadta, uralkodó erői meglazultak, helyükbe a hitványság és elégtelenség kínzó érzése szorult. E percben egész jelentéktelen embernek látszott, mint egy hordár, vagy pincér, aki személytelen, s az ember rápillantás nélkül veszi el kezéből a szükséges dolgot. De valami megható is volt ebben a váratlan letörésben; érezni lehetett rajta, hogy nem csupán ez a sérelem verte le, ez csak jel volt és ismétlés, emlékeztető régi ütésekre. Talán pályája kezdő és szegényes éveiben lökte így vissza egy megkivánt nő, az arcára kiülő szenvedés mély és távoli gyökereket sejtetett, e szenvedésben meghunyászkodás érződött, s a változhatatlan fátumba való engedelmes belenyugvás.

De kevély ember volt és nem sokáig tűrt férgeket magán. Kemény akarata, mely keményre és szögletesre formálta koponyáját, erős uralomvágyat táplált, s a percnyi gyengeségből fölocsudva, biztos ösztönnel lépett oda, hol megvert önérzete felloboghatott a nagyság és megközelíthetetlenség hizelgő fényeiben. Bezárult egyetlenpillanat alatt, nem volt se haragos, se sértődött, csak idegen és szűkszavú, mint messziről jött fejedelem. Darabos ridegsége, mint szorosan testreszabott ruha, feszült ki egész lényén, póruljárt érzelmei úgy merültek el arcában, mint vízbeejtett kő, nyomtalanul. Ez az arc megint megtelt misztikus értelemmel, kegyetlen arc volt, kérlelhetetlen és parancsoló. Most ez az adjunkt volt maga! magas tekintély, ridegen hivatalos, kinek magánéletéből senki semmit sem tudhat.

- Nos halljuk, mért olyan ideges? - kezdte elfogulatlan nyugalommal, mintha folytatna egy mondatot, mintha e kétszer elhangzott kérdés közben semmi sem történt volna.

Kasper, ki zavart idegzetével ma már annyiféle izgalmat állt ki, e váratlan fordulat lökésére úgy érezte, mintha a tünékeny valóság utolsó gyenge pallóját húzták volna ki lába alól. Engedelmesen ült helyére, vállalva az új szerep követeléseit, mindjobban tájékozatlanul afelől, mi szabad? mi muszáj? és mi lehetetlen? Az adjunkt finom érzelmi tünetekkel szemben mégsem volt oly vak, mint mutatta, mert biztosabb kegyetlenséggel nem üthetett volna vissza, mint hogy a lefolyt jelenet káprázatvoltát szuggerálta. Nem történt semmi! - mondta ez a kevély és fejedelmi arc - rosszak az idegeid és képzelődtél! Oly nagy kegyet képzeltél, hogy én karomba vettelek és megcsókoltalak! Hisztériás vagy és ostoba ábrándjaidat kevered zavarosan a valósággal. Csókjaim emléke képzelődésed emléke csupán!

De Kasper, bár megszédülten a képzelet és valóság egyre változó sikos fundamentumán, mégsem akart hinni a kegyetlen parancsnak. A tudat, hogy fölébe kerekedhetett és megvetéssel nézhetett reá, mégis csak egészen közeli valóság emléke volt! s fölényének erői semmiben sem hasonlítottak képzelete gyáva és megalázott ízeihez. Biztosan tudta, hogy megtörtént csók kapcsolja őt egybe az adjunkttal, - mégis megrettent, a legyőzöttnek hitt ellenfél új erőkkel támadt ellene, s fenyegető bosszúja kiszámíthatatlan! Kínzó emlékeiből tudta már, hogy minden káprázattá bontható, ami elmúlt, s amire senki sem emlékszik, az meg sem történt! A valóság elfordul s elfoszlik, mint forgó színpad, óh a valóság misztikusabb tünemény minden képzeletnél! S már úgy érezte, hogy életéért küzd, mikor az elmúlt órák valóságát védi -, mert milyen holnapra virrad, ha semmi sem intéződött el? Ha az adjunkt már nem tudta boldoggá tenni, legalább a megvetés nyugalmától ne fossza meg! Mint ördöngős mozgó deszkák fölött, úgy állott megfeszített lábakkal a valóság padlóira, küzdve egy ismeretlen dimenziójú világban.

- Kérem, bocsásson meg nekem - kezdte halk, félős szavakkal, hideg ujjait a férfi kezéhez érintve.

Nem, ebből az arcból többé már semmit sem olvashat ki! az álombeli idegen nyelvet elfeledte, az adjunkt arcán megint a próféták kifürkészhetetlen jegyei ragyogtak.

- Tudom, hogy megérdemlem haragját - tördelte a leány -, de kérem legyen irgalmas hozzám! Örült vagyok! Nem tudom, mi történt velem ... ha el tudná felejteni ...

- Mit felejtsek el? - kérdezte az adjunkt jóindulatúan. A multakat már vastag réteg fedte, ez az értetlen játszó kérdés is csak a partokat mosta valóság és képzelet közt. Minden szó elszakít valamit, igen, az adjunkt vissza fogja rabolni ezt a délutánt, még emlékét is kitörli lelkéből nyomtalan!

- Na, és hogy áll a menstruációval? - kérdezte az adjunkt, hangja teljesen objektív volt és egyetlen árnyalattal sem ütött el a szokványos orvosi frázisok hangsúlyától, mégis a leány összerázkódott tőle, mint brutális ütéstől. Ez a kérdés sokágú tőr volt, tíz helyen sebezve egyszerre. Most már nemcsak abban volt kegyetlenség, hogy tovább hangsúlyozta a leány érdektelen páciens voltát, s talán nem is az égetett legjobban, hogy a csókok után tesz fel ilyen arcpirító kérdést -, még más és mélyebb szégyen kapuját tépte föl benne, a tudat alá nyomott rosszlelkiismeretű szégyen kapuját - és talán már el sem lehet rejtőzni? talán felelni kell! az adjunkt mindenre kényszerítheti őt! óh, ha erre is felelni kell!

Hirtelen az jutott eszébe, hogy az adjunkt nemcsak úgy nézheti őt, mint pácienst, hanem mint alárendelt orvost is. Új rémület volt ez, nem, Kasper egész ittléte alatt nem mondott egyetlen szót, mely orvosi képzettségére utalna, most is elvörösödik olyan kérdéstől, melyet ő maga százszor tett már föl nőbetegeknek, gépies közönnyel. De hát a legtöbb orvos elfogult és képzelődő lesz, mihelyt saját bajáról van szó. És mit is felelhetne? Talán egy atyai jóságú öreg orvos előtt még el tudná dadogni szégyenét, hogy ez a tünet nála milyen ritka és rendszertelen! De hogy ezt az adjunkt előtt vallja be? kit éppen férfiasságában sértett meg! s most ő adja kezébe a bosszúálló tőrt, hogy visszavághasson: nem is vagy nő, csak hitvány korcs! te mertél itélkezni, te mertél utálkozni? korcs vagy! utálatos! és semmi dolgod sem lehet a szerelemmel!

- Nem tudom ... - dadogta - azt hiszem... nem emlékszem ...

- Szóval nem tudja? - Az adjunkt hangja kemény volt és égető gúnnyal mérte végig a leányt. - Hát mit tud tulajdonképpen? - kiáltott most türelmét vesztve s indulatosan felállt.

Kasper is felállt, kezeit könyörgő mozdulattal emelve feléje.

- Kérem! nem tudok így elmenni innen! Rettenetesen nyugtalan voltam ... azt hittem, hogy meg fog engem nyugtatni ... Egy jó szót mondjon csak, hogy el tudjak menni!

- Hát mit mondjak? - kérdezte a férfi kissé szelídebben.

- Akarja, hogy eljöjjek megint? - esdekelt Kasper könnyes kislányhangon.

- Jöjjön! - hangzott az udvarias válasz.

- De nem akarok jönni! - sírt fel hirtelen a leány. - Kérem parancsolja meg nekem, hogy ne jöjjek többet!

- Hát ne jöjjön - az adjunkt ezt egészen kedves hangon mondta.

- Hiszen tudom, hogy mindegy magának! - Kasper hangosan zokogott. - Ha elmondhatnám, mennyit szenvedek!

- Hát mondjam, hogy jöjjön? - a férfi hangjából ugratás hallatszott, s leereszkedő gúny. Kasper tudta már, hogy az adjunkt elégtételt kapott, az adjunkt nagy és erős és hatalmas, s ő egy jelentéktelen, hisztériás kis nő csupán. Megüthet engem egy ilyen kis félbolond? - mondták kevélyen az adjunkt szemei.

Milyen erős és hatalmas volt most, ahogy így állt előtte, szálfa magasan, égető, szuggeráló szemeivel, csodálatosan bizarr, szögletes, mindentudó fejével. Kasper előtt már menthetetlenül elsüllyedt a valóság, egészen irtózatos és képtelen vizióvá vakult az a felbukkanó csúf állati arc! Zokogott, mint aki saját oktalanságával játszotta el az élet legszebb ajándékát! Úgy érezte, hogy valami jóvátehetetlen hibát követett el, valami drága, eleven, meleg, valami pótolhatatlan édesség veszett el életéből örökre! Igen, viziók játszottak vele! saját lelkének csúf szörnyei! Tévedett, iszonyúan tévedett! S most késő! minden késő már!

- Nem tudok így elmenni! Kérem, segítsen rajtam! kérem, mondjon valamit ... mondjon egy szót, hogy megnyugodjak ... - esdekelt hozzá kétségbeesetten, s hangjában sikolyok reszkettek.

- Hát mit mondjak? mondom, amit akar! - Az adjunkt hangja csupa lojalitás volt s engedékenység.

Kasper letörülte könnyeit. Kár minden szó! Tudta már, hogy a nyugalmat nem fogja megkapni, s mint meztelen mellű gyenge állat, úgy üti magát ezekre a lelketlen, kevély sziklákra. A zár nem nyílik többé, ami történt, jóvátehetetlen! Szerette volna a mellére vetni magát, talán csókkal és símulással meglágyíthatja kemény szivét, de a férfi úgy állt ott taszító kegyetlen szemekkel, hogy Kasper nem mert volna közeledni.

- Csak annyit mondjon, hogy nem haragszik! Olyan szerencsétlen vagyok! - tördelte újra felzokogva.

- Nem haragszom, - az adjunkt erélyes mozdulattal kezét nyujtotta búcsúra.

Kasper megindult az ajtó felé, az adjunkt a küszöbig kísérte, szokványos udvariassággal. Kasper még hallotta az ajtó összecsapódó drapériájának puffanó neszét, s már egyedül volt. Ment a besötétült szobán át a vak előszobán keresztül, ment a szédítő járdán, erőtlenül már a fájdalomra is.

- Hiszen nem is szenvedek! - gondolta váratlanul, egy ellenkező véglet taszításának engedve. Szive egészen üres volt, s közönyös. Mintha lezuhant volna valahonnan, most a földön ült, alacsony gondok közt, megfosztva egy ünnepies fájdalom méltóságától. - Csak képzelődtem! - gondolta, - csak a fantáziám szította tragédiává ezt a jelentéktelen esetet. A dolog nem ilyen érdekes, nem, semmi rendkívüli sem történt. Csúfság ez és szegényes szégyen!

Nem volt e percekben már semmi valószínűtlen, semmi irreális. Kasper gondolatai alacsonyan jártak, nehezen és szennyesen a durva föld közelségétől. A világ nem volt érdekes, se ijesztő, se izgató, csak leverő volt, a prózai hétköznap keserű disztelenségében. Rossz volt így menni, permetes, esővert, nedves folyosón, minden kínzó volt s tűrhetetlenül rossz, szomorú volt a világ, mint elsötétedett sivár ablak. De mind e rossz érzésnek nem volt semmi pozitív értéke. Az ür volt rossz, a semmi volt rossz! céltalan rossz, erő és terv nélkül, mint elvágott idegpálya, amit voltakép nem is érzünk már. Kasper, ahogy a homályos lépcsőkön lefelé botorkált, már úgy emlékezett tüzes izgalmára, mely pár óra előtt e lépcsőkön fölfelé korbácsolta, mint valami nagyszerű, szárnyaló és gazdag percre, - most nem volt más lelkében, csak nedves, szürke, émelygő üresség. Csupa szép és erős fájdalommal jött, ezt veszítette el ma, s már nem is tudta, mi mindent veszített még! A gyász nyúlt hozzá hideg, penészes ujjaival, borzalommal lépett fokról-fokra lefelé, menthetetlenül távolodva minden eleven, égő melegtől. Már tudta, hogy nem boldogságot vesztett, csak fájdalmait! s e nagyszerű fájdalom üres helye oly súllyal nyomta szívét, mint mozdíthatatlan konok kő.