Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 3. szám

Török Sophie: HINTZ TANÁRSEGÉD ÚR
REGÉNY (3)

Vajjon hogyan szólítják az adjunktot bizalmasai? - töprengett gyakran Kasper Irma. A klinikán senki, még a vele egyenrangúak se szólították soha keresztnevén, ő senkit sem eresztett közel magához, s még akikkel családiasan érintkezett, azokkal szemben is megtartotta a szigorú három lépés távolságot. Pál - mondta gyakran maga elé e szót, mely valahogy semmit sem jelentett, legkevésbé az adjunktust. Vajjon hogy szólítják otthon? anyja, vagy testvére, milyen különös bizalmas szóval nevezi őt? akihez olyan idegen minden bizalmasság. S a kedvese? - Kasper félve közeledett ehhez a gondolathoz, izgató és ijesztő gondolat volt, rejtélyes és egészen elképzelhetetlen. - Pedig biztosan van kedvese, - most Manheim Anna festett szőkesége ragyogott eléje diadalmasan. Kasper eltólta ezt az arcot, nem, nem ő, talán más, valaki elképzelhetetlen! Valaki, aki nagyon szép és nagyon okos és nagyon jelentékeny! valaki, aki merhet egyenrangú lenni vele! Milyen lehet az, istenem, milyen lehet az adjunkt ahhoz, akit szeret! milyen különös lehet a gyöngédsége, félelmes komor arcán a szelíd gyengédség! S hogy szólítja őt a kedvese? Pali? - Kasper halkan felnevetett, képtelen volt e kacér és kicsi szó az adjunkt lényének monumentális méretein.

Kasper egy ablakfülkében állt, szemben az ambulancia ajtajával, ahonnan ki-bejártak a künnlakó betegek. Az adjunkt benn volt a szobában, ő rendelt, s minden ajtónyilásnál meg lehetett pillantani különös sötét, szögletes fejét. Kaspert a szerelem ravasszá tette, újabban már ezerféle ötlete támadt, amivel szerelme közelébe tudott férkőzni. Pontosan tudta az adjunkt munkarendjét, utolsó percig, aprólékosan tudta, mikor hol van, s mit csinál. így a maga egész munkáját is úgy osztotta be, hogy lehetőleg szabad tudjon lenni oly percekben, mikor az adjunkt látható valahol. Köhler kollega, aki mindeddig nem jutott még el azon megnyugtatást eredményező hosszabb beszélgetésig, mégis nagy segítségére volt. Csupa gyengédségből lassanként magára vállalta Kasper összes teendőit, ő végezte helyette a vizsgálatokat a kórteremben s a laboratóriumban -Kasper egy pillanatig valami hála-félét is érzett iránta ezért. De aztán elfelejtette, felszabadult idejével egészen odaadva magát sodró érzelmeinek.

Húsz év körüli fiatalember jött ki most az ambulancia ajtaján, s mikor Kaspert felismerte, örvendezve jött hozzá. Feltünően csinos fiú volt, leányosan hullámos szőke hajjal, arca is nőiesen gyengéd rózsaszín, szépen formált ajkaival ha mosolygott, gyöngyszerű szép fogak villantak elő. Ragyogóan azurkék szemeit sűrűrojtos szempilla árnyékolta, igazán olyan volt, mint egy szép leányka. Ez a fiú nemrég a klinika ápoltja volt, valami gyomorfekélygyanúval feküdt bent, de kiderült, hogy csak ideges savtúltengése van. Mikor hazaküldték, egészen kétségbeesett, valósággal könyörgött, hogy még legalább egy napig engedjék ittmaradni! Az adjunkt aznap nem jött be, s ő mindenáron el akart búcsúzni tőle - hiába, ágyába már új beteget vettek fel, távoznia kellett. Egészen szerencsétlen volt, majdnem sírt, mikor kis kofferével végigment utólszor a kedves folyosón. Azóta is sűrűn bejárt, találékonyan mindig új betegség ürügyével, különös betegségei voltak. Hol a füle zugott, és ez ellen hetekig tágíttatta Eustachcsövét, egy időben aggasztó panaszai voltak a lépével, újabban pedig Basedowkór tüneteit észlelte magán. Mindig az adjunktot kereste, ha az nem volt benn, akkor hazament, semhogy más orvossal szóbaálljon. Kasper Irmával szívesen beszélt mindig, vele nagyon értelmesen lehetett az adjunktról beszélgetni. Kasper tudta, hogy a fiú az adjunkt miatt jár ide, istenem, olyan egyformán éreztek iránta! Az adjunkt fenséges és szuggesztív erőire minden tiszta és gyengéd idegzetű lénynek egyformán kell reagálnia! ezt Kasper egészen természetesnek találta s meleg testvéri módon együtt érzett a fiúval. Szívesen és hosszan beszélt neki az adjunktról, elmondta mindazt az elmondható s talán jelentéktelennek látszó sok apró esetet, ami időközben történt. Igen, egy ember, egy hivő és tiszta lélek, akivel fenntartás nélkül lehet az adjunktról beszélni! S néha az adjunkt együtt találta őket beszélgetéseik közben, ilyenkor mindig érdeklődve nézett rájuk, ők egyforma hirtelen, suta és ijedt meghajlással köszöntek neki, még külsőre is olyanok voltak, mint testvérek. Kasper megfigyelte a fiú szemeit, ahogy az adjunktra néz: a csodálatnak és hódolatnak valami fanatikus odaadása lobbant fel benne. S ezt a rajongó nézést Kasper már ismerte. Nemcsak ez a fiú nézett így rá, nagyon sok szemben látott ő hasonlót, orvosok és betegek, nők, férfiak vegyesen, a fiatal tiszta és lelkes fajta mind valami furcsán egyformára-vált szemmel nézte az adjunktot. Kasper boldog volt, ha ezt láthatta, boldog volt és határtalanul büszke. Nem is tudta, mire? Arra, hogy ő is így érezhet? vagy az adjunktra, akit az isten ilyen csodálatosnak és nagyszerűnek teremtett?

A fiú elment, Kasper új cigarettára gyujtott, visszahúzódva az ablakfülke magányába. Szemével azért nem eresztette el az ajtót, minden bemenőt, minden távozót megnézett. Milyen boldogok ezek! beszélhetnek az adjunkttal! panaszkodhatnak neki! egész közelről láthatják, nemcsak elvillanó percre, sokan félóráig is közelében maradhatnak! Kasper nem most gondolt először arra, hogy mi lenne, ha ő is bemenne egyszer az ajtón? Fáj a gyomrom, mondhatná, vagy valami hasonlót, egészen hihető és természetes lenne, hogy hozzá fordul tanácsért. Akkor az adjunkt megvizsgálná őt, ránézne! szólna is hozzá, talán lehetne valamí célzást is ejteni! Vagy nem, célzást nem, de talán adhatná jelét valahogy szeretetének. Mégis csak egy cseppel kisebb lenne köztük az az áthághatatlan távolság! talán enyhülne kissé szívében a kín, hogy bár naponkint láthatja, de egyetlen szóval el nem érheti! - De ez csak felelőtlen ábrándozás volt, Kasper tudta, hogy sosem volna bátorsága belépni az ajtón, nem merne szeme elé kerülni, oh hiszen szólni se tudna! Mégha négyszemközt beszélhetne vele! De itt, a leskelődő, rosszindulatú kollegák előtt!

Tizenkét óra felé óvatosan, lábujjhegyen elosont az ambulanc elől, tudta, hogy mindjárt vége a rendelésnek, s az adjunkt még ott találhatná őt, tétlenül ácsorogva, esetleg rákiálthatna, hogy miért nem megy dolgára! Felment a harmadik emeletre, itt volt a kórtermek közé beékelve az orvosi ebédlő. Kasper ezt a helyiséget nem ismerte belülről, ő hazajárt étkezni, s nem volt ürügye, hogy ide beléphessen. De tudta, hogy az adjunkt itt ebédel a klinikán, csak aztán megy haza, rendelőórát tartani privátbetegeinek, s hat órára jön vissza a klinikára. Reggel, mikor az épületbe lép, legelőször ide szokott menni az ebédlőbe, egy fogas állt benn s az adjunkt ideakasztotta felöltőjét, kalapját, s ha elment, itt függött fehér köpenye, a gyakran nyíló ajtón át Kasper sokszor látta a ruhákat. Néha, mikor már nagyon kínozta a vágy az adjukt után és sehogysem tudott közelébe férkőzni, idejött valami gyerekes ösztönből, igen, már az is meg tudta nyugtatni, ha ruháit láthatta! Mint hű kis kutya, ha gazdája magára hagyja, nyugtalan vágyait már az is lecsillapítja, ha legalább a gazda kedves ruháinak közelében lehet.

Így délfelé már megkezdődött benn a terítés, tányérokat hordtak, kenyérkosarakat, púpozva nagy karaj kenyerekkel, az ételhordó lányok ide-oda cikáztak az ebédlő s a szemközt nyíló tálalóhelyiség közt. Az ételt nem itt főzték, hanem a klinikai épületek tömbjének egy távolibb pavillonjában, kis szamaras kocsin szállították szét az egyes épületekbe, s liften jött fel végül minden emeleten a tálalószobákba, ahol az ételt a gázon újra melegítették, tálalták és az apácák utasítására osztották szét. Volt diétás koszt, cukros kosz, hízlaló koszt, és volt különszobás és orvosi koszt. Ilyenkor hát gyakran nyilt az ebédlő ajtaja, s a kívülálló jól beláthatott, láthatta a hosszú asztalt a köréjecsoportosuló székekkel, egy kis evőeszköztartó szekrényt, s a fal közepén a professzor életnagyságú arcképét. Kasper, a kitanult és ravasz Kasper ment el az ajtó előtt, elfogulatlan sietős léptekkel, nem állt meg, de azért jól benézett a szobába. Csak az első kórteremig ment, ott benyitott, s mindjárt jött is vissza, ugyanolyan fürgén elsiető léptekkel. Néha csak a mosdóig ment, onnan hamarább vissza lehetett térni, s ha már félt, hogy feltünést kelt, le is ment az emeletről, de rendszerint hamar visszajött megint. Úgy érezte, hogy nagyon körültekintően s óvatosan jár el, nem látta, hogy hátamögött hogy vihognak a cselédek.

Most, hogy feljött az ebédlő ajtajáig, az ajtót tárva-nyitva találta, s szokatlanul egy lélek sem volt a folyosón. Kasper egy hirtelen ötlet sugallatára, szinte ellenállhatatlan kényszerből hirtelen befordult az ajtón, és semere se nézve odafutott a fogashoz. Két szenvedélyesen felnyújtott karjával hirtelen mozdulattal átölelte az adjunkt kabátját, s arcát reszketve temette be a kabát puha szövetébe.

Ha valaki meglátta volna, Kasper talán rögtön meghal a szégyentől. De nem látta senki s így semmi szégyent sem érzett. Inkább valami imádságos boldog áhitatot, mintha szent ereklyét érintene. Szíve megtelt tiszta alázattal, térdével lassan a földig ereszkedett, s áldást váró homlokát odasímitotta a kabáthoz, egészen elszédülten, mint áldozó kislány az oltár csipketerítője előtt.

Egy percig tartott ez a csodálatos boldogság és Kasper már felszökött, mint megriasztott nyúl, s menekülve rohant vissza a folyosóra. Nem, hála istennek, senki sem látta. Meglassított léptekkel ment be egyik kórterembe.

Az ebéd ideje egy órakor volt, Kasper most újra megjelent az felé ebédlő felé vivő úton. Azóta már bebarangolta az egész klinikát, valóban tíz helyen volt egyszerre, iszonyú nyugtalanság űzte megállás nélkül.

Még el sem érte az ebédlőt, mikor hátrafordulva látta, hogy az adjunkt jön mögötte. Rémülten ugrott be előle a tálaló nyitott ajtaján, s az ajtó mögött megbújva figyelt. Itt nyugodtan tartózkodhatott, joga volt ide bejönni, saját betegeinek kosztját ellenőrizni. Dehát erre csak akkor kerül sor, ha valakinek feltűnik ittléte. De senki sem törődött vele, állt az ajtóban s jól látta az arramenő adjunktot. Ugyanabban a percben, mikor ő elérte az ebédlőt, egy cseléd jött ki onnan, az adjunkt rákiáltott:

- Még nincs ebéd?

- Éhes tetszik lenni? - kérdezte a cseléd jókedvűen s elfogulatlan bizalmassággal. - Mindjárt tálalunk.

- Igen! éhes vagyok! - mondta az adjunkt továbbmenve a folyosón. Kasper ámultan hallgatta a cseléd szavait, ezt a könnyedén szemtelen hangot, amivel felelni mert. Egy piszkos konyhalány! ó ha ő ilyen nevetős könnyűséggel tudna szólni hozzá!

Igen, éhes vagyok! - ez is milyen megremegtetően különös mondat volt! Mennyi árnyalat és új szín a hangban, ahogy önkéntelenül felkiáltott: igen, éhes vagyok! Kasper nem győzte újra, meg újra megzengetni fülében ezt a mondatot, az adjunkt utánozhatatlan hangjának ötvözetében, s újra meg újra gyönyörűség kelt szívében e hangra. Úgy érezte, hogy valami egészen személyes titkot lesett el. Hogy az adjunkt éhes lehet! hogy boltozatos fejében ilyen földi, ilyen emberi kívánságok is élnek, ez olyan különös volt, oly megható, s valami édes zsibbadtság támadt a lány szívében.

A cseléd bejött a tálalóba, Kasper csak most ismerte meg, ez a lány azelőtt a szülészeti klinikán szolgált, amikor Kasper is oda volt beosztva. Barátságosan vigyorgott a doktornőre: meg se tetszik ismerni? Már két hete itt vagyok!

Kasper sietve ment innen, boldogságát megint egy undorító emlék öntötte arcul szennyes hullámával. Ez a cseléd életének legkínzóbb emléke volt, legutálatosabb emlék mindazok között, melyeket szegény tehetetlen testében cipelnie kellett. Visszataszítóan csúnya lány volt ez, durva, széles pofacsontjai kiálltak sovány arcából, s torzul mongolos szabású szemei ferdén ültek a nagy csontok felett. Szemei mégsem voltak sötétek, hanem valami alacsony keveredés eredményekép vizenyős szürkeszínűek, arcszíne is fakó, mint a penész. Sovány volt, deszkamellű, s kissé elferdült csípőkkel futkosott a folyosókon, ruháiból poshadt ételszagot árasztva. Ha beszélt vagy nevetett, nemcsak csúnya fogai, de egész inye is kilátszott, furcsa s visszataszító kifejezést adva arcának. Lidinek hívták ezt a lányt, s Kasper leirhatatlan ideges undort érzett láttára. De valami borzalmas és aljas varázslat átkától sujtva, valahogy mégis vonzotta ez a visszataszító csúfság. Valósággal halálra rémült, mikor rajtakapta magát, hogy ürügyet keres, mely mögé rejtőzve szóbaállhat a lánnyal, iszonyodott magától s mégis érezte, hogy ez a kreatúra valami természetellenes és megmagyarázhatatlan módon izgatja őt. Sokszor megállt előtte s mindenféle ürüggyel megszólította, ilyenkor heves szívdobogás közt leste, hogy a lány elmosolyodjon, ez az útálatos mosoly, ahogy ajkai széthúzódtak, felmeztelenítve inyét, ez egészen borzadályosan undorító volt - s ugyanakkor félelmes és utálatos gyönyör. Kéj és undor nem volt két egymástól messzire taszított ellentétes pólus, egész közel szorultak egymáshoz, vékony, hasadt fallal elválasztva, s kéj és undor iszonyú ízei egymásba ömlöttek, fájdalmas zűrzavart verve lelkében. Kasper rémülete leírhatatlan volt, már az öngyilkosság lídércei kísértették - micsoda borzalmakat rejt az élet! Ő, aki tiszta volt lelkében s minden nemesre hajlamos, soha senkinek nem ártott s gyengéd szívében alig tudott bűnt - éppen őt érje ilyen förtelmes betegség! Honnan jön ez? milyen pokoli átok küldte rá e bűntetést! Csak egy segítség maradt, távozni ennek a lánynak köréből, s Kasper akkoriban sorra könyörögte fellebbvalóit, hogy az előírt kéthónapi gyakorlatból engedjenek el egy hónapot neki, s helyezzék át sürgősen a belgyógyászatra. Még befolyásos apja közbenjárását is igénybe vette, csakhogy megmeneküljön innen!

Azóta három hónap telt el, három hónapnyi örökkévalóság! Kasper úgy elfelejtette ezt a lányt, mint lidércnyomásos gonosz álmot, azóta Kasper egészen más ember lett. Az adjunktot szerette, s lelke tiszta lett, mint kristálypohár, már nem félt semmi kísértéstől. Ha a pokolnak minden szennyes ördöge jönne is eléje! Ő védett volt, varázsos pajzs óvta hatalmas erővel, az adjunktot szerette! s szerelme tiszta volt, mint az angyaloké...

*

- Hintz tanársegéd úr! Hintz tanársegéd úr! - hallatszott hosszú, nyújtott kiáltás a folyosóról, - az adjunktot hívták a telefonhoz. Akár a kórteremben volt Kasper, akár a laboratóriumban, e hangra mindig abbahagyta munkáját, hogy teljes szívvel élvezhesse e hangosan kimondott névből áradó gyönyörűséget. A szolga hangját is szerette, hosszasan elnyújtott éneklő hangsúlyát: Hi-intz-tanárse-gédúr! A név i betűje éles és édes csöngettyűhangon röppent fel, kristálynak és ezüstnek dallamos ujjongása hallatszott belőle, s a kiáltás végére zuhanó gédur elmélyült, beethoveni komor pátoszt idézve, Kasper mindig a G-durra gondolt, ha hallotta. Igazán alig lehetett ezt csöndes közönyben ülve hallgatni, úgy hatott, mint felharsogó trombitaszó a betanított harciménre, ugrani kellett és futni! Kasper mindig megrándult e kiáltásra, mintha őt hívták volna.

Ilyenkor az adjunkt sietve megjelent valamelyik ajtón, s ment a hívás irányában a földszinti portásfülkébe a telefonhoz, - s ez azt a különös meggyőződést rögzítette Kasper Irmába, hogy az adjunkt mindenképen elérhetetlen, szólni nem lehet hozzá, s nem lehet mozgását semmiféle idegen akaratnak befolyásolni - de a telefonhoz valami misztikus varázserő folytán oda lehet kényszeríteni őt. Az akarat és engedelmesség törvényei oly kiszámíthatatlanok! talán a csillagok mozgását követik, s a csillagok titkát sűrű fátyol takarja. Bizonyos, hogy a telefont valami kiszámíthatatlan erő konstellációja fűzi össze az adjunkttal, de a telefon végül mégiscsak ostoba gépezet, s tehetetlenül tűri, hogy különös hatalmát bárki felhasználja. - Vissza lehet élni vele! - súgta egy rosszindulatú kísértés Kaspernek, sürgetve és lökdösve őt, már-már türelmetlenül.

Igen, az kétségtelen, hogy a telefon volt az egyetlen erő, amellyel szemben az adjunkt engedelmességet mutatott. Hogy valaki merészen elébe álljon és hívni próbálja őt ide vagy oda - nem, ezt nem lehetett elképzelni! de a telefonhoz ment engedelmesen, noha nem tudta előre, ki az, aki hívja? - Én is felhívhatnám! - játszott Kasper a merész gondolattal - akkor végigkiáltanák nevét kedvemért az egész klinikán! ő abbahagyná munkáját, s lejönne az emeletről kedvemért! - Kasper mögött állandóan kísértett valami alattomos szellem, veszélyes ötleteket sugalva. Ezektől ő először mindig borzasztóan megijedt, - aztán, mint ami úgyis csak felelőtlen képzelet és nem valóság! - játszani kezdett a kísértő gondolattal. Végül vacogó fogakkal, vissza-vissza futva s halálra rémülve mégis megtette azt, amit először lehetetlennek és borzasztónak ítélt. Így volt evvel a telefongondolattal is. Eleinte csak ábrándozott róla, félősen és saját ötletétől riadozva, végül e kívánság már úgy megcsomósodott benne, mint egy görcs, mint egy rögeszme, mely percig sem hagyta nyugton. Meg kellett tenni félelmes szívdobogások közt, gyáván s a vonakodó akarat ellen - mert egy másik, erősebb akarat makacsul követelte.

Csak még az idő nem volt biztos: hogy mikor? a tett már biztos volt, s kikerülhetetlen. Kasper leejtett vállakkal cirkált a folyosón, ide is, oda is benyitva, s egyre hordta magával üldözőjét.

Csavargásai közben a 10-es kórterembe nyitott, ez hatalmas terem volt, vagy negyven ággyal, s előtte kis előszoba nyílt, egy asztal állt itt s székek; az orvosok gyakran használták ezt a helyiséget társalgónak. Most is öt-hat fehérköpenyes álldogált itt, Szőlössy doktor beszélt valamit, azt hallgatták. Kasper is megállt köztük, nekidülve az ablakdeszka fájának, innen jól lehetett látni a folyosót.

Kint megint felhangzott a harsány kiáltás: Hintz tanársegéd úr! Kasper hirtelen mozdulattal csuszott le az ablakdeszkáról és kisietett a folyosóra. Nagyon nyugtalan volt, futva ment a lépcsőházig, s ott várt, hogy az adjunkt majd föltűnik a hívásra valahonnan. Jött is mindjárt, gyors léptekkel dobbanva le a lépcsőn, egyik fordulónál meg is taszította a leányt, de csak ment tovább, rá se nézve, mintha csak a falat lökte volna meg. Kasper kis távolságot engedve, óvatosan lopódzott utána, s ahogy belépett a telefonfülkébe, egészen közel merészkedett, hogy még a szavakat is megértette. - Köszönöm! mondta az adjunkt a telefonba - nagyon aranyos! igazán nagyon aranyos! - a lány ezt kővémeredten hallgatta - nagyon aranyos! hol tanulta az adjunkt ezt a szót?

Ijedten futott vissza, megriasztott egérkelépteivel, s beült a laboratóriumba. Nagyon aranyos! ez most már nem hangzott különösen. Egy minden idegen használatból kiváló friss szó volt és pontosan jelölt valami elképzelhetetlen nagy kegyet.

Egy óra múlva felvette köpenyét és sapkáját - Köhlernek azt mondta, hogy átmegy egy kicsit a VI-os pavillonba, egy beteg ismerősét szeretné meglátogatni.

- Ne kísérjem el? - kérdezte Köhler felvillanyozva. - Talán én jobban ismerem ott a járást!

- Nem! dehogy! - Kasper rémülten tiltakozott.

Az utcára érve mindjárt megállt az első nyilvános telefonfülke előtt, ez pár lépésnyire volt csak a klinikától. Bent a fülkében tétlenül álldogált egy darabig, próbálta előre megfogalmazni, mit is fog mondani. A nevét persze nem mondja meg. Talán azt mondja: hát nem ismer? Kaszab Sárira gondolt, valami olyasféle hangon kellene beszélnie! Persze az adjunkt nem fogja megismerni a hangját, az adjunkt még az arcát sem nagyon ismeri meg. Vajjon mit felel?

Fogai vacogtak, míg letárcsázta a szent számokat. Ezt a hallatlan merészséget csak avval a vigasszal volt képes végrehajtani, hogy az adjunkt úgysem fogja tudni, kivel beszél! Különös, félelmes gyönyörűség volt ismeretlen házonkívülit játszani a portás ismerős hangjával szemben, s végre-végre kimondhatta a varázshatalmú szavakat: Hintz tanársegéd urat kérem!

- Tessék? - felelt rémült hangocskájára öblösen az adjunkt hangja. -Ki az? nem értem! - hangjából fenyegető harag hallatszott. - Kasper - mondta a lány megfélemlítve. - Dehát mit akar?

Dehát mit akar? - a pillanatok oly bomlottan rohantak, mintha el akarnák őt ragadni a világból. Mit is akarhatna?

- Rosszul vagyok, tanársegéd úr kérem! - mondta Kasper váratlanul. A kagyló végén csönd volt, egy idő múlva megint megszólalt az adjunkt: igen, dehát mért mondja ezt nekem? Tessék az osztályorvosnak jelenteni! - Semmi részvét sem volt a hangjában, kicsit bosszús volt, s kicsit csodálkozott. - Hát maradjon otthon! - mondta neki és letette a kagylót.

Istenem, mennyi mindent akart mondani neki! s már vége! már elment! s a lehetséges pillanatok alatt a fojtogató szavak áradatából egyetlen egy szó se akadt, amely kimondásra alkalmas lett volna, vagy amit kimondani lehetséges lett volna! Kasper nem tette le a kagylót, várt még, fülelve a világür misztikus csattanásait, távoli tengerzúgást hallott, az éter tömött sercenéseit, az áramot hallgatta, mely másokhoz oly jó! s őt mégis eltaszítja! Ezek a túlvilági neszek, ezek talán még kapcsolatban maradnak vele, ha el is ment már a telefontól, talán utána lehet sikoltani! Halk, ijedt suttogással mondta bele az üres kagylóba: szeretem az adjunktot! legyen irgalmas hozzám!

S most hirtelen az jutott eszébe, hogy hiszen ő nem mehet vissza a klinikára, azt mondta, hogy beteg és haza kell mennie. Nem mehet vissza! Órákat pazarolt el az életből semmiért! Ostoba, meggondolatlan, gyerekes ötletért! Nem mehet vissza! Nem akarta elhinni, próbált gondolkozni, hogy hátha eszébe jut valami mód, hátha csak nehézkes és ügyetlen gondolatai takarják el előle a visszavezető utat. De hiszen maga az adjunkt mondta, hogy maradjon otthon! Ez ellen semmit sem lehet tenni! De nem akart hazamenni, nem akart magyarázkodni, s főleg egészen messzire az adjunkttól semmi esetre sem akart távozni. A telefonfülkéből egy tejcsarnok táblája nézett feléje, Kasper megindult a tejcsarnokba. Kis piszkos helyiség volt, pulttal és két teritőtlen asztallal. Szörnyű szag volt itt, avas és bomlott öreg sajtok átható szaga. Leült az egyik asztalhoz, úgy helyezkedve el, hogy a szemközti klinika ablakait láthassa. Mit parancsol? - kérdezték tőle. Kis gondolkozás után egy pohár tejet kért, de nem nyúlt hozzá. Szemeit nem vette le a klinika csukott ablakairól; az egész ház vidám vörös tégláival úgy hatott innen, mint bezárult paradicsom. Kasper égő szívvel nézte és sűrű csillogó könnycseppjei behullottak a langyosan gőzölgő tejbe.

Másnap a laboratórimban ült munkája fölött, mikor az adjunkt belépett. Nem mert hátranézni, de érezte, hogy az adjunk egy percig rátűzte szemeit, meg is állt egy pillanatra, mintha szólni akarna. De aztán hirtelen fordulással kiment a szobából, nem kérdezte, mi baja volt tegnap? Nem lehetett komoly baj, ha megint itt van! Nagyon szégyelte magát, mit gondolhat róla az adjunkt?

*

A szemközti járdán álldogálva sokáig nézegette a sivár nagy bérházat, melyben az adjunkt lakott. Már ismerte minden apró részletével, nem először járt erre, - az utóbbi hetekben szinte naponkint elsurrant az adjunkt otthona előtt, egyre új ürüggyel indokolva még önmagának is oktalan sétáit. Már ismert minden boltot a környéken, s a harmadrendű mozi ízléstelen plakátjai is szépek és kedvesek voltak szívének - itt minden az adjunkttal függött össze, s minden ablak, szöglet, boltajtó rokon volt, boldog hozzátartozó, hacsak annyiban is, hogy egyazon levegő-karéjban élhettek. Kasper nem tudta, melyik ablak mögött keresse őt, várta, hogy szíve majd kitalálja, de egyformán szomorú ablakok sorakoztak előtte, sötéten ásítva a málladozó falban, szennyfátyolos üvegjeik mögött ferdén fityegő függönyrészletekkel. Milyen különös idegen világ volt ez. zárt ajtók és barátságtalan ablakok mögött kifürkészhetetlen életek, közöttük élt ő, rejtélyes illatú szobákban, ismeretlen családjával elképzelhetetlen bizalmasságban. Egyszer késő éjjel járt erre nagy társasággal, az árnyékfekete ház fölött apró csillagok reszkettek, Kasper szemeivel végigcsókolt minden ablakot, valamelyik blztosan megtalálja az alvó kedvest! Elképzelte őt ágyban fekve, kisfiúsan csapzott hajjal, s úgy érezte, hogy az adjunkt súlyos álmai áttörnek a háztetőn, s fantasztikussá teszik az éjszakát.

De ahogy most állt szemközt az adjunkt lakásával a késő ősz szürkefoltos délutánján, ez nem hasonlított eddigi veszélytelen és felelőtlíen nézelődéseihez. Amit most tenni készült, már régesrég elhatározta; a terv vakmerő volt, csak heves szívdobogás közt lehetett tépelődni rajta, arcpirítóan ellenkezett szokással és illemmel és ellenkezett Kasper hazulról hozott egész ideológiájával, de mily semmi volt mindez a rögeszme makacs súgásaihoz képest! Nincs más mód, el kell menni hozzá! el kell mindent mondani! meglátod, megnyugszol! szívére vesz és örökre elűzi kínjaidat!

A liftbe szállni nem mert, hátha valamelyik kollegával érkezne együtt, aki szintén az adjunkthoz készül. De az ismeretlen házmestertől is félt, fogkefe-formájú bajússzal elképzelt detektív-arcától, mely sanda gyanúval les a szándékait rejtegető pillák alá. Futva ment át a nyirkos lépcsőház huzatos ívei alatt, sötét fülkék s alattomos szögletek elől ijedten kapkodva fejét, lépcsők csúsztak futó lábai alá, - a lépcsők emelték őt emeletről emeletre egyetlen lélekzetnélküli lendületben. S mintha üldöznék: sarkában még egyre érezte a Kaszab Sári kopólépteit, ez a fantom hajszolta őt végig a hosszú utcán, mely az adjunkt házáig vezetett. Mert Kaszab Sári az adjunkttal szomszédos házban lakott, a ravasz s elszántan kíváncsi Kaszab Sári s mi lesz, ha szemközt ütődik vele? Dermedt fogai közt egész úton morzsolta a betanult görcsös szavakat: ebben a házban lakik a varrónőm... nem, nincs táblája... tulajdonkép házivarrónő... S a szavak valami megállíthatatlan gépezetből hullva jöttek vele, föl a lépcsőn is, immár céltalanul, mert mi dolga lehetne Kaszab Sárinak ebben a félelmetes házban?

A lépcsőház hosszú, vasrácsos folyosóba torkolt, mélység fölött futott a keskeny kőpadló, mint halálos híd. A leány megtorpant, gyors sztakattókkal kapkodva lélekzetért, támolyogva állt, mint akit cél előtt taszít vissza legyőzhetetlen akadály. Lehetetlennek látszott keresztüljutni a lebegő folyosón, úgy érezte, nem tud eljutni az adjunkt ajtajáig, mert első lépésnél kiszalad alóla a stráfnyi palló, s a hajladozó vasrács hintázva gurítja le súlytalan testét a mágneses szakadékba. Émelyegve állt a folyosó bejáratánál, lába lépésre lódult, de a szédület elkapta fejét, egy iszonyú ív zuhanó útját rajzolva eléje a korláton keresztül. Megcsuklott, visszalépve, - óh ha négykézláb mászhatna végigl behunyt vak szemekkel, mint tapogatodzó ösztönös állat! A folyosó végéről szembenéző ajtó most hirtelen nőni kezdett, mint bravurfilmekben a szembeszaladó gyorsvonat arcig ütődő óriás melle, úgy nőtt és rohant neki az ajtó Kasper mozdulatlan testének.

Biztosan szaladva jöttem idáig! - magyarázta magának ijedten, mindenkép igyekezve a testét körülvevő irreális világra valami biztonságos rációt erőszakolni. Most itt állt az ajtó előtt, egy hirtelen-támadt reális rémület valóságában: a tett, ami eddig szó volt, rejtett vágy és láthatatlan gondolat: e percben visszavonhatatlan cselekedetté vaskosult.

Hiába, visszamenni már nem tudok, mondta magának, s hátamögött szédülve lengett a keskeny gang. Mintha azt mondta volna: hiába, most már meg kell halni! Egész e percig nem volt ennyire komoly a dolog. Annyi minden történhetett még, ami megakadályozhatta volna, hogy idáig érjen, elgázolja egy autó, vagy elájul s a mentők jönnek érte, vagy összetalálkozik egy gyanakvó családtagjával, ki erőszakkal haza hurcolja. De jöhetett volna segítségére valami magasságos erő is, hirtelen megőrül, s elfelejti, hol jár, mit akar, mi a neve? Vagy valami mennyei malaszt bölcs nyugalmában egyszerre mást gondol, s vidám vállrándítással sarkonfordulva, megindul az ellenkező irányba. De semmi ilyes nem történt, itt áll visszavonhatatlanul a félelmes, tilos ajtó előtt, s be kell lépnie. Az ajtón sárgaréz tábla ragyogta szemébe az adjunkt nevét: dr. Hintz Pál egyetemi tanársegéd, rendel 3-5-ig. Ea a fehérre lakkozott, csengőgombbal és vasráccsal ellátott ajtó egyszerre kitépte őt az eddigi felelőtlen irrealitásból. Ez valóságos ajtó volt, nyugodt és szigorú kötelességtudással állva a fizikai törvények rendjében, az adjunkt neve is valóságos volt, szinte fizikailag megfogható, mint mélyített relief, a név hidegen nézett rá, s ítélkezőn. Kasper fogai ütemesen vacogtak, valószerűtlen álomképzelgéseiből kihasadva: most éles valóságérzet lepte meg tüzes marásokkal riasztva ki őt zsibbadt felelőtlenségéből, - nem álom ez! nem játék! - eszmélt fel, e percben egész reálisan látva önmagát s cselekedete esztelenségét. A téboly nyomása iszonyú, de jön egy könnyü perc, s a lélek ismét tiszta és sebtelen, hanem a realitás törvényei könyörtelenek! Minden mozdulat, minden lépés következményekkel jár, nem lehet elfelejteni! ami megtörtént, az megmarad mulhatatlanul, az ember felelős! Kasper Irma gyakorlóorvos felelős és felelnie kell: mi jogon áll itt az adjunkt ajtaja előtt? Mit tud felelni? mivel védheti magát? mivel védheti lelkét, mely most teljesen meztelen? Nem, nem, ebből a rémületből nem lehetett fölébredni!

Léptek kopogtak a háta mögött, -talán az adjunkt! talán egy ismerős! Mint szemeit rejtő strucc, nem nézett hátra, mozdulni sem mert, - az elódázhatatlan veszély bekövetkezett pillanata már valami nyugalomfélét is adott neki: tudom, hogy ez most valóság, de mindegy! a halál is mindegy!

A léptek azonban tovább mentek, túl az adjunkt lakásajtaján, hol derékszögbe csavarva a hullámzó korlátot futott tovább a szédítő járda. A leány lopva nézett a távozó után, ingujjas férfi volt, a szemetet szedte össze á konyhaablakokon át. Mindjárt az első ablaknál megállt, kocogva az üvegen:

- Valaki áll az ajtó előtt, miért nem nyit ki? - hallotta Kasper, s az ajtó mögött lapuló némaság megrázta magát, mozgás támadt, zárak csikorogtak, - s a végzetes ajtó kitárult előtte.

Minden lépésnek következménye van! A leány szemeit lehunyva lépett be, meghajtva magát, mint összetört vezeklő.

- Nem hallottam, hogy csöngetni tetszett! - mormogta egy barátságtalan, nagykötényes öregasszony. - A fiatalúr még nem jött haza, várni kell rá. - mondta kinyitva egy ajtót a lány előtt.

Mint egy csaló, úgy lopódzott be, - itt azt hihetik, hogy jogom van bejönni! A fiatalúr ... de milyen jó volt ez! fiatalúr! egészen világoskék szó volt, nagyon szelíd és nagyon jóindulatú. Kasper szeretett volna az öregasszony után menni, ki hirtelen eltünt a konyha irányában, mint földalatti villamos, ha riadt vakondarcával pár percre kibukkan a fényes utcára, s aztán sietve tűnik el újra a föld alatt. Ez az öregasszony talán segíthetne rajta! talán védelmébe venné! ha kimenekülhetne innen a konyhába a közelgő veszély elől! Megkérdezné tőle, hogy milyen ember? Én nem tudom! egyáltalán nem tudom! - bizonygatta önmagának. De ha nem adjunkt, nem tanársegéd, hanem fiatalúr! akkor biztosan más világ ez itt! egészen más törvények vannak, más szabályok, más arc és más jog. De mit is tehetne nekem? - gondolta váratlanul józanul, s felszabadultan.

Egy fotelben ült, kezében egy régi ajándékalmanach, már nem emlékezett rá, hogyan jött be a szobába, mert gondolatait az öregasszony után küldte. Hárman ültek már bent, egy szemüveges idősebb úr s egy kövér mama vékony leánykájával. Az anya folyton suttogott, ez a sziszegő hang úgy hatott, mint lehalkított kiabálás. Mintha lármás gramofonlemez üvöltéseit kopott tűvel játszanák, a hang elvész, de az indulat megmarad. A kislány felállt, a susogás leültette, lábait lógatta, majd pattanásait kezdte kaparni - a susogás megállította lábait és kezeit, akkor újra felállt, kezdődött előlről az egész.

Az idősebb úr ujságot olvasott, fel se pillantva, erős szuszogással, asztmásan lélekzett. Képes fürdőprospektusok hevertek szerte a két kis asztalon, az orvosi szalonnak berendezett szoba székein, egy sublód is állt itt, parasztos selyemkendővel letakarva, rajta gipszfigurába préselt óra, a figura egy arab nő volt, csíkos turbánnal, ingerlő lepelben.

Most, hogy e neutrális csöndben kissé lecsillapodhatott, valami halvány örömféle takarta el eddigi izgalmait. Itt vagyok nála! - mondta magának, körültekintve a szobában, hol minden az adjunkté volt, lényéhez tartozott. Valami sajátságos gyenge illat is volt itt, egy otthonnak illata, minden más otthontól különböző, igen, boldogság volt, hogy beléphetett ide! ha jogtalanul betolakodva is, ha borzasztó következmények árán...

A nagy csendben most megcsörrent valami, kívülről jött a nesz, az előszoba felől, valaki kulcsot forgatott meg a zárban, biztos, erélyes mozdulattal. Az ajtót betaszították, a lakást sietős nagy léptek verték fel, - Kasper Irma mind mélyebbre görnyedt a fotelben, összehúzódva egész kicsire, mintha alázatos kicsi volta bűnét is kisebbítené!

Minden megfeszített idegével várta a félelmes pillanatot, mikor majd megnyílik az ajtó, s ő többé nem rejtőzhet el az irgalmatlan szemek elől. S a kinyilt ajtó zaja úgy érte, mint pörölycsapás, megvonaglott ülőhelyén, s úgy emelte fel nehéz szemeit, mint könyörgő sikoltást.

Az adjunkt a kinyilt ajtó négyszögében állt; ismeretlen sötét ruhában, köpeny nélkül. Félkézzel az ajtó drapériáját fogta, rideg tessék! szóval nyitott be, a személytelen pácienshez szólva; szavának únt és gépies íze volt, s egy csepp leleplezést adott abból az életéből, melyet a lány eddig nem ismert.

Szemei végigsepertek a szobán, s megnőttek hirtelen; félretolva a köhögős bácsit, ki szobája felé indult, odalépett Kasper Irmához. meglepett arccal nyúlva kezéhez:

- Valami baj van? - kérdezte, s aggódó hangja gyengéd volt, mintha Kasper álmaiból beszélne.

(Folyt. köv.)