Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 3. szám

Hegedüs Loránt: ŐSÖK ÉS ŐSISÉG [+] [
]
Athenaeum-kiadás.

Aki megmenekszik a Zách-nemzetségből, elbujdosik, lappang, más vidékre száll s minden ivadékát kötelezi, hogy a Zách-nevet el ne árulja. Névtelen Záchok bujdosnak szerte s bár századok szállnak el felettük, a királyi vérbosszú rettentő, emberfeletti nyomását érzik szüntelen. Új idők, új hatalmak, új királyi házak jönnek, de a királyra lázadó Felicián vérei úgy járnak köztünk, mintha örökké üldöznék őket. Nincs nevük.

Egyik névtelen utód Nógrádmegye Szécsényke községében él s családját Széchényinek nevezi. Zách Feliciánnak ez az ivadéka lenne gróf Széchenyi Istvánnak az őse.

A Széchenyi-család leszármazásának ez a legendája; nagy becsülésre méltó kutató munka révén Bártfai Szabó László buzgóságából így mutatták be a «Sárvár-Felsővidéki gróf Széchényi-család történetének» három óriási kötetében, mely a esaládi okmánytárak alapján a gróf Széchényi-család nevében kiadatott.

Legendának mondtam ezt a családi kísérletet. Mert az. Semmi történeti bizonyítéka nincs. Helyébe mást állítok, nem legendát, hanem oly nagyszerű származást, mely nélkül gróf Széchenyi István működését, lelkét, dicsőségét s elborulását (fényes sikereit és sötét elborulását) emberfia meg nem értheti. Merf gróf Széchenyi István vérének semmi szüksége arra, hogy a történeti mult hézagaiból s az azokban kóválygó nevekből összeragasszunk valamely égbenyúló családfát, mely akár Zách Felicián ősnemzetségéig, akár - ha tetszik - Julius Caesarig, akár még tovább, valamely le nem foglalt görög istenig nyujtózkodik. Hagyjuk ezt az új gazdagoknak, kik az «ősök csarnokát» akarják maguknak s ivadékaiknak biztosítani.

Még pókhálószál sem köti össze a Széchenyieket a Záchok ősnemzetségével. S mert Nógrád megyében három Szécsény község is volt, - két igazi «Szécsény» s egy «Szécsényke», - ezekből mind kerekedhettek Széchényiek, mint Jóka községből Jókaiak. Semmi hiteles bizonyítéka annak, hogy bármelyik középkori Széchenyi nemzetes familiának legkisebb köze lenne ahhoz az igazi őshöz aki élő valóságában elénkbe toppan az idők sejtelmes ködéből. Mert az Úrnak 1620-ik esztendejében megjelenik Gyöngyösön Széchényi Márton, ki maga jobbágy; neje Bán Sára, legidősebb fia György a fiatalabb Lőrinc. Mikor nevezett Györgyöt, - kiből majd hatalmas egyházfő s nagy vagyongyarapító válik, - II. Ferdinánd 1629 november 26-ikán megnemesíti s anyját és fivérét is a szabad emberek közé emeli, világosan megmondja a hites okirat, hogy apjuk Szabó-nak neveztetett, «statu et conditione ignobili» (a nemtelenség állapotában), tehát jobbágy volt, ki nem élhetett jogokkal, nem volt szabad ember. A család most emeltetik ki királyi keggyel a paraszti sorból a nemes, nemzetes és vitézlő nembe.

Ez az okirat elfúj minden égignyúló leszármazási ködképet. A Széchényi-család származása a legmélyebbről indul, az ősmagyar ugarból, mert itt a gyökere a nagyszerű őstalajban. Ennél nincs magasabb származás. És ez a paraszti ős az ő ugaros nagy lelkével, földtáplálta ábrándjaival nem hal meg azután. Minden tulajdonsága, egész ősereje ott él Györgyben, a nagy érsekben, Lőrincben, a család folytatójában és legnagyszerűbb alakban terem megint e világra gróf Széchényi Ferenc legkisebb fiában, gróf Széchényi Istvánban. A benne küzdő, a benne teremtő ősparaszt, vagy mint ő mondta: «szántóvető ember» nélkül senki soha a legnagyobb magyart meg nem érti.

Könyvünk folyamán a bizonyítékok raja fog elénkbe dőlni s nem papiros szól belőlük, nem is utólagos családkutatás, hanem maga az ős vér. Csak meg kell hallani a szavát s akkor félredobhatunk minden összeragasztott «magas ősöket» kereső családi krónikát.

Aki nem felejti el, hogy a XVII. század nem a mi világunk volt, hogy akkor még nem tudtak semmit a francia enciklopédistákról, nem volt francia forradalom s a «Testvériség, Egyenlőség, Szabadság» jelszavairól egyetlen teremtett ember sem hallott; az rögtön világosan lát. Nem volt akkor egy emberiség Európában, hanem kettő. Két elválasztott, két elárkolt világ. Egyik a nemes: övé minden jog. Másik a földtúró jobbágy minden jog nélkül, - mert adót csak ő fizet, robotot ő dolgozik, földje neki nincs, mert minden az úré, - az úré az igazság is, mert fölötte a földesúr vagy a nemesi megye ítélkezik. Ha ma - a francia forradalom, 1848 s a jobbágyfölszabadítás után - valaki azt képzeli, hogy, a XVII. század elején Magyarországon valaki nem tudta, hogy az apja nemesi jogban volt-e vagy jobbágyi terhek alatt nyögött, az elhiheti azt is, hogy Amerikában nem tudták megkülönböztetni a fehér ültetvényestől a szerecsen rabszolgát. Ha pedig valamely közönséges, tudatlan tizenhetedik századbeli a nemest jobbággyal még összetéveszthette volna, semmiesetre sem eshetett meg ez a képtelen csoda azon a nagyeszű papon, kit Pázmány Péter fedez föl, ki 1627-ben már Bécsben teológiai doktor s 1629-ben, tehát a nemesítés évében már felszentetelt diakonus. Ez s nagyszerű, őserejű Széchényi György, ki majd a legfőbb magyar papi méltóságra emelkedik, ez ne tudta volna, hogy apja «Szabó»» és jobbágy, anyja az volt és ennélfogva nagyszülője is paraszt volt - vagy ő szándékosan tévesztette volna el, amivel csak ártott volna nagyratörő pályájának? Nem, nem. Az igazi őst, a jobbágyi Széchényit semmiféle oklevéltárnak nem lehet kitörölni a történetből. (Hála Istennek, hogy nem lehet, mert az ő vére nélkül nincs jobbágyfelszabadítás Magyarországon. Pedig mennyi, más oldalról beömlött arisztokrata vérrel s mennyi környezetbeli nehézséggel kellett véresen küzdenie annak, kiben «Szabó» jobbágy megint feltámad: a legnagyobb magyarban.)

Hogy 1629 előtt jobbágy volt a Széchényiek őse s hogy «Szabónak» nevezi az ükapát maga a későbbi érsek által kért királyi nemesítő levél, az ne tévesszen meg bennünket. Nem szükséges, hogy szabómesterséget űzött ő maga. Hiszen így - hogy a mi időnk politikai följegyzései közt maradjak - akkor ruhavarrónak kellett volna lennie annak a Szabó Istvánnak is, aki Nagyatádon indult meg a szántóvetők érdekében s ha így ragasztjuk össze a magyar történetet, akkor nem lehetetlen, hogy háromszáz év mulva valamely akkori kutató őt sem ismeri el magyar kisgazdának s ha szerencséje van, fölviszi az őseit Zách Kláráig. Lehet, hogy valaha lehetett a jobbágyi családban Szabó is sartorius), de népünk a maga nagy játékos kedvében oly csodálatosan szokott gúny- és becézőneveket osztogatni, - amelyek azután rajtamaradnak a fiakon, - hogy ezen az úton kár elindulni. Meddő találgatás. Egy bizonyosság van: Szabó-Széchényi Márton itt termett és mívelt a magyar ugaron, jobbágyi sorban s fia, György megnemesíttetett, hogy egyik legnagyobb papunk legyen s óriás nagyságban - mintha nagyítóüvegen át látnánk - tárja ki elénk a földszerző s ezért honfoglaló magyar nép mély tulajdonságait s azokat átadja maradékinak.

Emberileg alig van nagyszerűbb látvány, mint ahogy az egyházi ornátus alatt a Történelem hirtelen s vakító világításában megjelenik a magyar ősparaszt felejthetetlen alakzata; méretei a láthatárt súrolják. Mintha hűtőházban jégen tartott tulipánhagymákat néznénk, melyek szabad levegőre s nansugárra hozva egyszerre kihajtják színes kelyheiket. Sok-sok száz, talán sok-sok ezer év televényének virága így pattanik ki egyszerre Széchényi Györgyben, hogy földszerzővé váljék s a Széchényi-földet tovább származtatva Lőrinc öccsének, többé se földtartó, sem egyéb őstulajdonai ki ne vesszenek a Széchényi-családból, bár néha bujdokolnak s ellanyhulnak is.

Úgy látom, Széchényi György maga is törhette az ugart, mert legfontosabb éveiről, tizennyolcéves korától harmincháromig semmit sem tudunk fejlődéséről. Nem tudunk azért, mert a szántóvető nép nem is fejlődik: mindjárt tökéletes kész. Mikor férfikorának kezdetéhez ér, tehát 33 éves, akkor veszi észre átható értelmét egy másik nagyszerű magyar őspillantás: Pázmány Péteré. Úgy gondolom, ő fedezte fel, mikor egy útján kint járt a faluban. Ő küldi Bécsbe a hatalmas homlokú körszakállas magyart: tanuljon teológiát. És hogy tanul! Mint szűztalaj, mely eddig vetetlen volt, hallatlan mohósággal veszi fől a tavaszi magot. Csak az érti meg, ki látta, hogyha valamely faluban faragó tehetséget fedeznek fel, vagy a városon utcai énekesre bukkan egy zenetanár, mily szempillantás alatt fejlődnek befejezett művésszé. Nem, ezt az idegrendszert nem koptatta még el százados vármegyei nemesi szolgálat kicsinyessége. Ez érintetlen, ez ős.

Széchényi György parlag lelke oly mohón rohan bele az eddig előtte elzárt mindenségbe, mint Széchenyi István fogja tenni kétszáz évvel később. Ez a csodátteremtő nagy mohóság - mely minden haladás titka - már itt jelentkezik. Harminchárom évvel kezd tanulni, két év mulva két év mulva!) filozófiai baccalaureátus (ma érettséginek mondanók). Még egy esztendő: már eléri a böícsészet «aupremum gradum»-át; négy év alatt pappá szenteltetik; új két esztendő nagy tanulása meghozza a teológiai baccalaureátust. 1631 Szent István napján megállja a nyilvános teológiai disputát s mert várja a magyar ugar. öt napnál tovább nem marad már Bécsben. Szeptemberben maga Pázmány Péter iktatja be plébánosnak a sellyei jezsuitaplébánián. Rohammal veszi be Esztergomot: már néhány hónap mulva kanonok. Ekkor meghal nagy pártfogója. Pázmány. Mikor ezután eléri a vágújhelyi prépostságot, mint «fogott bíró» ítélkezik vagyis felkért döntőbiró) a első ítélete olyan, mint aminőt csak az ugar igazi ismerője mondhat a falu nagy bölcsesége szerint a falu házán. A «lédeci emberek» Ghymes várnak évenként felhordjanak száz szekér fát, a vár körüli erdőirtásra kijelölnek ötven embert, a kaszálásban két napon át száz-százan segítenek, de viszont a Forgáchok megengedik a lédecieknek, hogy száraz fát az erdőből hordhassanak, de nyers fát nem vághatnak, hordónak való fát mindenek dacára nem vághatnak, a teheneket az uraságilegelőkre behajthatják, de vigyázniok kell, hogy állatokkal 'kárt ne okozzanak.» Aki valaha olvasta falusi emberek békítő határozatát, ebben az igazságtételben megtalálja a kaszálók nedves párázatát s erdő és állat összeegyeztetését, - a drága állatét. Mert ama «legnagyobb magyar» majd ha elérkezik, kit már grófnak hívnak s Istvánnak, az is először a «lovakrul» fog szólni nemzetének. Máskép nem is teheti.

Széchényi György igaz indulatja szerint nekiveti magát a földszerzésnek: földet, földet, mennél több földet! Mintha ma is hallanánk - hogyne hallanánk, hiszen minden paraszti ember ebben lüktet a magyar ugaron! Mikor 1641-ben zólyomi főesperes lesz, akkor kisül, hogy tíz esztendő alatt a vágújhelyi prépostság birtokait, melyek 2000 forintért zálogban voltak világiak kezén, már a sajátjából visszaváltja, Újhelyen templomot épít s három kispapot neveltet.

Az a gróf Széchenyi István, kiről könyvünk szól, szintén csak harminchárom éves korában rohan bele a magyar életbe, amint teszi éppen kétszáz évvel azelőtt György s attól kezdve megszédítő gyorsasággal ezerszeresítik meg tevékenységüket és sietnek előre szédítőn. Íme György: 1643-ban pécsi püspök, egy év mulva csanádi püspök, öt év mulva Veszprém püspöke, hol nagyszerű a «magyar beiktatás».««Minden bőven volt, megittunk 38 hordó bort, megettünk közel ötszáz bárányt» - írja egy szemtanú. De mindez csak előkészület. Mikor átveszi a győri püspökséget s a győri várat, rögtön nekiáll földet azerezni és - pörösködni. Köröskörül minden hátralékost meghajtat, mint Amade János özvegyének ama 24 jobbágyát, kik kilenc év óta bor, gabona és malom tizedével, fejenként átlag húsz forinttal tartoznak neki.

Szombathely kapuja előtt meglát egy malmot. Kié? Elfoglalom a püspökség számára, onnét perelje ki, aki tudja. Pohárnokát elküldi Nagy Benedek hegymesterhez, hogy a szombathelyiek «elegendő szőlővel lássák el püspöki asztalát, mert csak kevéskét küldenek az istentelenek, azt is töpörödöttet, hogy sír ki belőle a savanyúság». A pohárnok másodmagával maga áll neki «püspöki szőlőt» szedni, de a csőszök elverik. Majd megmutatja ő a jussát! Parancsot ad a városnak, fogassa el a három szőlőpásztort és szállítsa be az ő várába, de egy füst alatt mindjárt a mészárszék jogát is adják neki. Mert immár annyira ment a dolog, nemcsak elibe kell menni, hanem az egész világ elibe, mivel amint a tábla tudja, az egész világ tudja és vélik-e kegyelmetek, hogy teli torokkal azt ne mondják: «Ihon látjuk immár kicsodák és micsodák a szombathelyiek, csak egynéhány rossz barackért is, kiben a disznóknak is elég jutott az idén, mit nem műveltek urok böcstelenségére».

Ahol azután jussáról vagy földszerzésről van szó, nem is hagyja magát. Saját káptalanával szembeszáll a győri székház kényelmetlensége és szerte gyülekező magánbirtokainak ellenőrzése irányában. Amint nem engedi el a maga barackját, szőlőjét, úgy ront neki a protestánsoknak, hogy az Úr szőlőjéből kiverje őket. Parancsot eszközöl ki a haditanácstól az óvári katonai kormányzóhoz, hogy fegyveres segítséget kapjon 80 protestáns pap el-kiüldözésére. Maga áll a katonák élére, mikor Sopron zárt kapui elé érkezik. Fél órát topog és dühöng csikorgó télben s döngeti a kaput, míg az megnyílik. A tanács megtiltja, de ő beviszi katonáit, azaz vinné, mert mikor tíz embere bevonult, a városi tanács felhuzatta a várárok hídját s kirekesztette a püspök hadát. Csakhogy nem ismerték Széchényi Györgyöt, Márton gazda fiát. Az éj folyamán elmegy rákosi kastélyába, onnét küldi jelentéseit föl az udvarhoz s mire újra megjelenik, a kapuk előtt fényes kísérettel fogadja a tanács s átadja neki a protestánsoktól visszavett templomok kulcsait. Az «eretnek» prédikátorokat összeszedeti, beviteti székhelyére, hogy ne tudják a «szegénység lelkét rontani». Így lesz kalocsai érsek és kilencvenhárom éves korában a töretlen agg elfoglalja az esztergomi prímási széket. Amint leül rá, a királyi kamarával indít perpatvart a kijáró lévai dézsma miatt. Király se merje bántani az ő földjét, jussát: «A lévai harmincados kergeti nemcsak árendámat, hanem más jövedelmemet azon a földön egyaránt. Hiszen csak abból is esziben vehetik kegyelmetek, mely gaz elvetett gonosz erkölcsű ember legyen az, ha meg faluim jövedelméhez is hozzányul. Abban nem maradnak cselekedeti, én nem bántom az ő fölsége szolgáját, hanem az én jószágom prédálóját, noha szolga válogatja, lovászi is vannak Ő fölségének, amint ő, főember szolgái is,) ha Isten éltet, abban semmit sem kételkedjék. Egy szóval semmi köze vagy a nemes kamarának vagy utána valóknak, amint más jövedelmemhez, úgy dézsmámhoz, kiknek az árendáját a ki odaadja, sőt bolond. Ő Felsége maga kegyelmesen intimálná nekem azt, ha mit akarna; s nemhogy árendáimat oda nem engedném, de ruháimat is levetvén, eladnám s odaadnám».

Széchényi György esztergomi érsek, Magyarország prímása mikor meghal, százhárom éves. Hagy maga után 138 hordóban többszáz akó bort, egy fehér- egy fekete- és egy bőrládában 57.213 forint 67 1/2 dinárt aranyban, ezüstben, valamint hét végrendeletet, melyek nagyszerű egyházi alapítványokat tesznek, egyben azonban kiterjedt birtokokat ajándékoz családjának egyetlen öccse, Lőrinc ágán örökjogú s zálogos vagyont - köztük már Sárvár-Felsővidéket és Horpácsot. A föld szélesen kitárul, hogy befogadja a sok Széchényi utódot, hiszen már Lőrincnek nyolc gyermeke van s a gyermekáldás időnként meg fog ismétlődni az innét emelkedő familián.

Hogy most búcsúzzunk ettől az ősugarból előtámadt magyar erőtől, kit Széchényi György érseknek hívnak, figyeljük meg egyszer a homlokát: Mindegyik arcképén, legyen bár leábrázolva mint pécsi püspök, veszprémi püspök, kalocsai érsek, avagy esztergomi érsek, a primitív metszetekről (de mindegyikről!) feledhetetlen homlok domborodik ránk. A felső koponya széles kiképzése s oly mély gondolatbarázdák, melyeket semmi fametsző eltüntetni nem tudott. Mind a négy képén ugyanazok a nagy homlokdudorok s ugyanaz a mély árok a busa szemöldökök közt, mely mindegyik életkorában minden ábrázolójának szemébe tűnt s meglepő erővel dobban elénk a mult párás homályából. Durva ötvözetben első szobrászati kísérletben itt jelenik meg először az a homlok, mellyel később kipallérozott formában gróf Széchenyi István lép be a magyar történetbe.

Széchényi-Szabó Márton szántóvető jobbágy utódainak a hatalmas érsek pásztorbotja nyitja meg a földtulajdont, melyből addig mint nem-nemesek botor törvénnyel voltak kirekesztve. Erről a törvényről s arról a robotról, melyet századok urai rájuk raktak, fog majd fölségesen kiáltani a legnagyobb magyar, mert vére még mindig érezte hogy ősei századokig vártak míg bejuthaftak a magyar föld sóvárgott tulajdonába. Hány száz éven át, hány megkergetett, megdézsmált, jogból kifosztott Széchényi-Szabó epekedett az «urak földje» után, melyért ő dolgozik, de mely mindig a másé! Amily sokáig kizárta őket a papirosalkotmány a magyar ugarból, oly mélyen s oly szélesen eresztenek belé gyökeret, mihelyst megtelepedhetnek. Természetes. Egyszerre töretlen őserővel szívják magukba annak a földnek savát, zamatát, minden fizikai és vegyi összetételét, melybe gyökérszálaik eljutnak s mert nincsenek átitatva semmi nemesi elferdüléssel, vármegyei lelopással, mert maguk szűzek és épek, rögtön minden ízükben legkisebb porcikájukban átalakulnak annak a talajnak csodálatos testi-lelki felszívóivá, melybe most elültették őket. Nagyszerű vegyi kísérlet, minőt a maga tisztaságában csak a vegytan szokott laboratóriumaiban fölmutatni, de annál ritkábban jutnak hozzá a szociológiában; hisz ez az emberlélek-teremtés a nemzetség megszületésének mélységes kérdése. Itt pedig szemünk előtt mutatkozik az egész tünemény - egyebet se kell tennünk, csak nem szabad behúnyni a szemünk a földből elénktoppanó igazság elől. A Széchényieken a földtulajdon által csodálatos változás megy végbe, mely többé nem hagyja el őket, sőt legállandóbb s eltörühetetlen jellemzőjükké leszen. A dunántúli földtől átveszik a dunántúli lelket, melyet semmi mással nem lehet sem lélekbúvárnak, sem történésznek összetéveszteni.

Dunántúli lelket mondtam én. Mert aki a magyar faj lelkiségét boncolja, mindjárt rá fog jönni arra, hogy amint a yorkshire-i ember makacssága egészen különös angol makacsság, amint a gascogne-i fantáziája és kalandozása egészen különös franciaság, amint Amerikában a virginiai típust csak igen fölületes szemlélő nem tudja kiválasztani a többi yankee közül: azonképpen a dunántúli magyarnak megvan a maga tiszta, félreérthetetlen tipusa. Mert mindnyájan elsősorban éghajlatból, hegy- és vízrendszerből s talajhoz kötött foglalkozásból vagyunk legbensőnkben kiformálódva. S mert azokban a korokban, mikor híd, vasút, távíró mind nem voltak, egy oly óriási természeti akadály, mint a széles Duna, kettévágta nemcsak a területeket, de a lelkeket is. Szabadságmozgalom vagy forradalom a Dunántúl még sohasem keletkezett, a felkelések vezéreit mindig a keleti országrész adta Erdéllyel; az égbetörő lírikusok mind Tiszáninnen vagy Tiszántúl támadtak; a felvidéki városok mindig vagy idegen nemzetiséget tartogattak, vagy összekeverték a típusokat, de a Dunántúl mindig mást adott: ő hozta mindig a Nyugattal való összetartozást s a dunántúli lélek kereste mindig a nyugodt kiegyenlítést. A dunántúli lélek típusa nem Rákóczi Ferenc, nem Kossuth és Petőfi, hanem Deák Ferenc. Ha a Kárpátok karaja a Dunántúlt is körülöleli s Pozsonytól lemegy az Adriáig: a magyarság a keleti egyházhoz csatlakozik s a Balkán-államok módjára viseli a török uralmat. Ha Kelet-Magyarország nincs, viszont szabadságharcok nem kelnek ki századonként földből s a magyar költészet Arany, Petőfi és Ady nélkül valószinűleg Vörösmarty epikáján fejlődik tovább. A Dunántúlnak ezt a sajátos temperamentumát: Nyugatba való belészövődést s a nyugodt kiegyenlítésre való törekvést a földhözjuttatás óta - mely Széchényi György prímástól indul - ettől kezdve minden Széchényiben megtaláljuk, ki a magyar történet világításába belekerül.

Az adagolás koronként és egyénenként más: van köztük, ki majd mindig bécsi udvaronc, lesz, ki Kossuth hadseregében harcol, de egyetlen egy sem akad, kiben valamely arányban mind a két tulajdonság meg ne lenne, vagy bármelyik teljesen kiszorítaná a másikat. Lesz köztük egyetlen egy, kiben irtózatos dinamikai erővel csap össze a forradalmár s a nyugati békítő - kiben két egyenlő erő úgy dobban egymásra, hogy egyik sem tudja a másikat legyőzni, hanem szétrobbantják magát az ember-lelket. Ezt fogják gróf Széchenyi Istvánnak hívni.

Széchényi Lőrincnek - a nagy érsek öccsének - nyolc gyermeke, volt: köztük sz első fiú, Márton, belép a jezsuita rendbe s a második ama Pál, nagy kalocsai érsek, kiben először emelkedik történelmi magasságra a Széchényiek kibékítő művészete dinasztia és magyarság, Bécs és kurucvilág között. Ez a nagyeszű és nagytapintatú Szcchényi Pál az, ki először látja meg, hogy Rákóczi felkelése országos szabadságharccá dagad s nem helyi fellobbanás. Ezt nem hiszi el neki senki. 1703 augusztusában Széplakon időzik öccsénél, Györgynél (kiből majd a grófi ág kisarjad), el-elmókázik a kis «párducbőrösen született»» Ebergényi Lackóval, az olasz csatamezőn táborozó sógora fiával. Aggodalmát környezete előtt sem titkolja. «Híreket nem írok, közli György Ebergényivel Pál beszéde nyomán, mert nehéz pennára bíznom. Hallatnak sokfélék, ki igaz, ki nem igaz, Isten szégyenítse meg kegyelmes uramnak ellenségit nyughatatlan elmék s monarchiákra vágyódó felfuvalkodott rossz vérek az ártatlanoknak is veszedelmet hoznak a nyakukra. Ott verje meg az Uristen s szakassza nyakukat, az hol koholták intentiojukat, sok ártatlan fog ezért szenvedni.»»Ez Pál érsek tudomása szeptember elején. Október közepén már arról tanácskozik a család, hová menjenek, ha a kurucok átjönnek Dunántúlra. Pál fölkészül Bécsbe «kénteleníttetik az udvarnak elméjét is venni s maga hon való megmaradásárul is (kitül Isten oltalmazzon, hogy az ellenség penetrálna annyira is) s securitásról gondoskodni».

Ami itt Széchényi Pállal történik, az mind öröklődik s szószerint meg fog ismétlődni a következő magyar szabadságharcban: ezernyolcszáznegyvennyolcban. De még százötven évvel hátrább vagyunk s ezért egyelőre Pálnak hívják azt a Széchényit, ki lelkét ráteszi, hogy Bécset megpuhítsa s Rákóczi Ferencet megbékéltesse, ezért hívja tanácskozásra Rákóczit és embereit. «A hármok (Széchényi, Bercsényi és Károlyi) közt végbemenő eszmecseréből se következtetett Széchényi arra, hogy a béke előtt elgördíthetetlen akadályok állanak. Pedig a leküzdhetetlen nehézség már ekkor megjelent a küzdők előtt, a kurucok hitetlensége az ígéretek teljesítésében. Ehhez mindvégig ragaszkodtak, viszont a kormány ezen nem akart segíteni, ürügyek miatt színleg, valójában pedig azért, mert nem ismerhette el kifelé a királyi eskük megszegését.» Ezt az 1704-i magyar történelem leírója mondja. S ugyanezt mondja majd a történet 1848-ban is, csakhogy akkor Rákóczit Kossuth Lajosnak, Lipótot V. Ferdinándnak és Széchényi Pált gróf Széchenyi Istvánnak hívják. Mert ő nemcsak vért örököl, de helyzetet is.

Pál Bécsbe mesteri leveleket ír, - mintha a mi hősünk levelei lennének Metternich herceghez! - Gyöngyösön két hétig tárgyal Rákóczival mintha Széchenyi István referálna a forradalmi minisztertanácsról), de az udvar habozása a felkelők túltengő reménykedése s legfőként Heister generális ellenintrikái (Heistert majd a mi korszakunkban Windischgrätznek fogják hívni) mindent meghiusítanak. Heister dühében lángba borítja Veszprémet, az érsek akkori székvárosát. S ez mind folytatódik újra, újra, újra, mintha a Magyar Sors mindig ugyanavval a vetélővel dolgoznék misztikus szövőszékén! Széchényi Pál nem éri meg az 1711-i szatmári kiegyezést. Pozsonyban maradt egész haláláig, ritkán mozdult ki a városból. Úgy tűnik fel, hogy az alkudozás meghiusulása lelkét zárkózottá tette, testi erejét megrendítette. Itt szenvedte el azon csapásokat, mellyel hálátlanul mindkét oldalról illették. Forgách Simon gróf, a könnyű beszédű kuruc tábornok illeti először azzal a sértéssel, hogy azért nem sikerült a békekötés, mert nem mondta el világosan az udvarnak a nemzet sérelmeit. Teli van reménykedéssel a kurucok ügyének győzelme iránt s gúnyolódik azon, hogy az érsek nemzete pusztulásán siránkozik ...»

Így vetít előre mindent a Magyar Sors, mikor Tholvay Gábor gróf kamarai igazgató és koronaügyész jelenti: «No meghala az mi jó öreg Atyánk, szegény méltóságos kalocsai érsek».

Aki azután a szatmári kiegyezést létrehozni segít, az megint Széchényi Pálnak öcese, György, s az ő veje, Ebergényi László tábornok. A Széchényiek tehát folytatják nemzetségük megkezdett munkáját. Mintha ugyanabból a folyamból támadna mindig új hullám, melynek keletkezése s eloszlása összetételénél fogva előre meg van írva.

Ez a György kapja Lipót császár-királytól a grófságot, ő fogja össze s gyarapítja, naggyá növeli a család földjeit (ő szerzi Cenket) s a soproni házat, hol is igen panaszkodik, hogy felső szomszédja Löffelholz tábornokné lett, ki bécsi módra akarja házának falát rátámasztani az ő lakóházára, amire így kiált föl nagy hangosan: «Az én házam, ha szabad és nemes ház volna, közfalt tennék, de mivel purger ház, hitemre inkább kiköltözöm házambul, semmin luteránust szenvedjek szomszédságomban». A császár-király kiemeli az ő vitézségét. Ennek a grófi rangra lépett Széchényi Györgynek dédunokája lesz az a gróf Széchényi Ferenc, ki István atyja s a lélektani kutatás számára csudálatosan érdekes. Ő új kulcsot fog adni nekünk a mi hősünk szövevényes lelkéhez. Mert már láttuk, hogy századok óta hogy készül megjelenése. Teste és lelke az Idők sodrán előttünk formálódik.

Míg idáig érünk, a Széchényi-nemzetség megtelik a legrégibb főnemesi családok vérével. Barkóczy Mária grófnő, Cziráky Mária grófnő, majd Festetich Júlia grófnő hozzák a maguk örökletes hajlamait s a sógorság messze benyúlik az udvari arisztokráciába, de ugyanezek az asszonyok azok, akik a vagyonszerzés s adósságtörlesztés szakadatlan munkáját nagyszerűen végzik. Az eredeti Szabó-faj lassan elhalványul, hogy még majd egyetlen egyszer törjön ki többi vérségével való észbontó küzdelemben, mert új tápot az ős ugarból már nem kap. Ez a vér-csata Széchenyi Istvánban fog végbemenni.

Amint e sok főnemesi vér beléömlik a Széchenyi-nemzetségbe, eltűnik az a vad őserő, melyet az első nemzedékben látunk. A pallérosodás annyira előrehalad, hogy először Zsigmondról (I) halljuk, hogy «előkelő megjelenésével minden fele szívesen látott vendég, a nők körében különösen», (amint azt jól látja Pál érsek, a nagy békítő) s atyja egyik levelében azt olvassuk róla, hogy «fia igen szívesen lemenne hozzá Olaszországba s ő le is engedné, de attól tart, hogy megszereti vagy megigézi valami stajer vagy határvidéki leány». De a falusi ugartól előhaladunk ám abban is, hogy a XVIII. század közepén Ignác gróf írása német betűkkel vegyített s tele van magyar helyesírási hibákkal; a grófnék többnyire németül leveleznek. A hazai főúri családok elnémetesedése rajtuk megy tovább, Mária Terézia udvara átformálja őket, az a nemzedék pedig, mely utánuk következik, «már csak a szoros családi körben vagy ünnepélyes alkalmakkor használja a hazai nyelvet». Míg majd föllobban valaki megint az anyaföldről és széttépi ezt az udvari pókhálót is...

A női alakok közt, kik befolyásolják a Széchényi-folyó hullámzását, amint az beletorkollik a magyar történetbe, a legerősebb befolyást kétségtelenül Barkóczy Borbála gyakorolta a Széchényiek életére. S Cziráky József vasmegyei felkelő ezredes özvegye s a második Széchényi Zsigmondnak anyósa, kit minden levél «az öreg grófnénak»»nevez. Hatalmas egyéniség, kinek akarata előtt tisztelettel hajoltak meg övéi - mondja róla a család történetírója. Egész alakja át van itatva a vallásos cselekvéstől. Ő vezeti az első búcsút a bencések dömölki templomában imádott Szűz Mária-képhez. Szűrködmönbe öltözve, mezítláb járja a processzókat jobbágyaival, a szűkölködőknek maga visz orvosságot, ételt vagy ruhát. A nagy ünnepeken kastélyába gyűjti a koldusokat, özvegyeket és árvákat s megvendégelvén őket, ő maga szolgál föl nekik gyermekeivel együtt. Úgylátszik, Borbála grófné alapítja azt a családi szokást, hogy a Széchényiek a család újszülöttének keresztelőjénél koldusokat kérnek föl ketesztszülőiül.

Így a matrikula mutatja, hogy annak a gróf Széchényi Ferencnek, ki 1754-ben születik s ki Széchenyi István atyja lesz, a keresztszülői Gróf Ádám és Kellert Kata széplaki koldusok. Ez a mély szamaritánus hajlandóság a Széchényi-vér legbensőbb összetételéhez tartozik s úgy szólva a család valamennyi tagjában visszatér. Mind vezeklők. A legnagyobb vezeklő lesz közülök, kinek lelke a legmélyebbről a legmagasabbra száll: gróf Széchényi Ferenc legkisebb fia, István.

Mielőtt hősünkhöz érnénk, még külön kell szólanunk a koldus-keresztelte apáról, Ferenc grófról. Mert ama csodálatos lávafolyam, mely Szabó-Széchényi szántó-vető őserejéből lobbanva föl, Széchényi név alatt ömlik végig nagyszerű csillogásával a magyarság történetén, mielőtt a legnagyobbat dobná elénk emberalakító rohamában, páratlan próbát tesz velünk. Mintha a Természet, melyet Magyar Sorsnak hívnak, mielőtt a maga legnagyobb művét megteremtené, először egy vázlattal próbálkoznék, melynek körvonalaiban töméntelen vonás megvan már a nagy remekműből: de mégse az. Jellem, törekvések, alkotások és történések, sőt szerelem, mintha már mind megjelennének, de mégsincsenek itt. A vázlat, melyet Széchényi Ferencben kapunk, hallatlanul nevezetes és nagyszabású, olyan, mint egy Rafael-karton, melyet múzeumok őríznek.

Ám valami hiányzik a vázlatból. Nincs átütő hatása, nincs színpompája, nincs az az elszédítő ereje, melyet csak az izzó lélek csodája adhat. A vázlatot tűzoszlop fogja bevilágítani, az a tűz, mely a Szabó Mártonok, Széchényi Lőrincek és a százesztendős érsek ősugarából fog újra föltörni ellenállhatatlanul.

Így fog megjelenni gróf Széchenyi István, népünk, ugarunk legmélyebb központi tüzéből. A legmélyebbről jön, hogy legmagasabbra vigye nemzetségét s vele nemzetét.

Ez gróf Széehenyi István igazi legendája.

 

[+] Hegedüs Loránt: Gróf Széchenyi István regénye és éjszakája c. könyvéből. Athenaeum-kiadás.

[
]
Hegedüs Lóránt: Gróf Széchenyi István regénye és éjszakája c. Könyvéből.