Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 2. szám

Kassák Lajos: Vallomás

Valóban sokan vannak ebben a teremben s ha fel is tételezem, hogy ez a közönség ma én miattam gyült össze, s ha át is áramlik hozzám a közeli testek melegsége, mégis, be kell vallanom, hogy nagyon egyedül érzem magam. Lehet, hogy az alaptermészetemből adódik így, de lehet, hogy véletlenek folytán állandóan olyan környezetbe kerülök, ahol nem tudok otthon lenni, ahol nem találom meg a társaimat sem a mélységből zajgó szomorúságban, sem a lelkesült harcban. Itt állok a pódiumon arccal a hallgatóság fel és érzem, hogy elszakíthatatlan szálakkal kötődöm ahhoz a 35-40 fiatal munkáshoz, akik előttem szóltak erről a helyről s most csöndben ott állnak a háttérben, hogy érzéseikkel segítsenek és értelmükkel ellenőrizzenek engem.

Én a munkásokhoz tartozónak vallom magam, de valójában közöttük sem érzem magam otthon. Sajnos, még kevés olyan munkás van, aki ráeszmélt emberségére és emberségének jogait követeli. Szervezettségében inkább csak politikai harcot folytat s közben elpolgáriasodik. Mint kiviláglik tehát, nem vagyok otthon sem az esztétizáló polgárok, sem az elpolitizált munkások között. Majdnem azt mondhatnám, hogy egyedül élek és ezzel leleplezem magam jóbarátaim előtt, akik nem egyszer kiáltották már felém, hogy individualista vagyok.

Tagadhatatlan, ha szocializmusról beszélek, nem a nyájösztönök glorifikálására gondolok. A szocialista teoretikusokkal együtt állítom, a szocializmus, mint legmagasabb társadalmi forma, nem csak meg fogja engedni, de ki is fogja termeli azokat a bátor, önérzetes és kezdeményező tevékenységű emberpéldányokat, amelyekre éppen az új társadalmi rendnek, a mainál sokkal inkább, szüksége lesz. Így értelmezve a dolgot: nem vagyok individualista, de nem is vagyok a könnyen befogadható nyáj tagja. Ember vagyok, az is akarok maradni, megtartva egyéniségemet s azt hiszem, az én egyéniségem nem annak az individualistának a karakterét viseli magán, amely a közösség ellen lép fel. Osztályom nagy közösségének a tagja vagyok, de a kiteljesedés felé törekszem s ott érzem magam a legjobban, ahol mennél több dolgozó testvérre találok, akik elsősorban azért foglalatoskodnak az anyaggal, hogy azon keresztül kifejezhessék emberségüket. Enélkül a foglalatosság nélkül az élet szürke semmiség lehet s a részemre szinte elbírhatatlannak tűnik. Ilyen vagyok, mert nem tudok s nem is akarok másmilyen lenni. Ez a természetem, amit a születésemmel hoztam magammal s mikor 20-22 éves koromban még definiálatlan éhséggel a könyvekhez nyúltam, a bibliában éreztem meg először a kollektivitás szellemét. Második irodalmi élményem volt Walt Whitman versei s a harmadik Jack London «A vadon szava» című regénye. A biblia Jézus alakját formálja meg, Whitmannél önmagáról többet beszélő költőt nem ismerek és London is egyike a legmarkánsabb egyéniségeknek. A biblia olyan volt nekem, mint egy hatalmas, nyitott kert, bárhol léptem bele, mindig a dolgok közepén találtam magam s ha Whitmannél azt olvastam, hogy «én», akkor ebben az énben mindig magamat is benne éreztem, s ha a saját hangját dícsérte, akkor én is örültem, hogy szólni és kiáltani tudok s ha az izmairól beszélt, akkor én is megéreztem a mozgó és cselekvő izmaimat. London állatregényéből nem egy kutya történetét, hanem a kozmikus sorsszerűséget olvastam ki. Ezek voltak a mintaképeim s még ma is az a vágyam, hogy egyszer ilyen könyveket tudjak írni. Ha végignézek munkásságomon, be kell vallanom, hogy máig különösebb értékkel még nem tudtam magam fejezni, nagyon messze vagyok még attól, hogy szociális emberségemet írásaimban meg tudná jelenteni. A fejlődés lehetősége talán még nyitva áll előttem s ha a megkezdett úton haladok tovább, akkor talán el is jutok az «Ígéret földjére». De ezek a ködös, távoli lehetőségek magamat sem nagyon érdekelnek ezekben a pillanatokban.

Egyelőre úgy érzem magam, mint az állig fegyverkezett katona s mint szocialista harcban állok a burzsoáziával, mint író, kortársaim nagyrészével és éppen így a fiatalabb írógeneráció nagyrészével is. S ezt a harcot nem valami beteges elkeseredés dühe vagy kétségbeesése táplálja, ez a harc az ember felszabadításáért, a tények leleplezéséért s a szellemi élet fejlesztéséért folyik. Most legfőképpen erről az utóbbiról van szó. Úgy látom, a velem egykorú írók nagyrésze szemet huny az élet történései előtt, nem kutatnak utána millió bajaink összefüggéseinek s a nálamnál fiatalabbak nagyrésze meg sem próbálja a jelenségekre rányitni a szemeit s úgy hallom, hogy ezek a «fiatalok» máris szebben és rutinirozottabban kántálnak az öreg vak koldusoknál. Mintha valahol mélyen lent, zöld penész alatt vonaglana a szellemük.

Milyen furcsa helyzet. Ők a fiatalabbak és nekem el kell kerülnöm őket, ha nem akarok elbotlani patriarka szakállukban. Ők lelkendezve Arany Jánosról, Vörösmartyról és Petőfiről beszélnek és én majdnem káromkodva a saját énjüket, a korszerűség szózatát kérem tőlük számon. Szinte érthetetlen, hogy azért haragszanak rám, mert nem hagyom őket dicső őseik árnyékában szunyókálni. Lehet, hogy ez is a háborús évek átka a fiatalságon, de én ezt nem akarom megadással tudomásul venni. Nem riport-aktualist kérek tőlük, hanem korszerű művészetet, olyas valamit a maga nemében, amilyent éppen az ő Aranyuk és Petőfijük reprezentált annakidején.

Mégegyszer: nem aktualítást, hanem korszerűséget várok az írótól. A riport-aktualítás nem bizonyos, hogy korszerű is, a korszerű művészet azonban mindenkor aktuális is. Az egyik a felület színe, a másik a mélység lényege.

Hogy ennek a követelménynek mennyire felel meg az én irodalmam? Erre a kérdésre kereken nem tudok válaszolni. Ha most itt állok és beszélek, kihívom magam ellen a kritikát, de ennek ellenére is vállalom, amit mondok. És vállalom «Munkanélküliek» című legújabb regényemmel is. S már szinte hallom az esztéta lelkek feljajdulását. «Munkanélküliekről regény, mi egyéb lehet ez, mint egy aktuális probléma regényformában való feldolgozása?» Az ilyen felületes széplélek okoskodása az első pillanatra sokak előtt érthető lehet, jóllehet nagyon messze jár az igazságtól. Ha azonban kissé komolyabban gondoljuk át a kérdést (most nem beszélek a regény művészi értékeiről, a dolognak ezt a részét átengedem a hozzáértő kritikusoknak), akkor be kell látnunk, hogy az ilyen könyvnek ma már nem is aktualitás, hanem korszerűség a jellemzője, mert a munkanélküliség kérdése már túlnőtt a szentimentális vagy demagóg jelzőkkel borzongtató riport-aktualitáson. A munkanélküliség ma már nem csak gazdasági tünet, a munkanélküli bérrabszolga nem csak kenyértelenné, hanem érzéstelenné és tudatlanná is válik ebben az állapotban. Könyvem az embertelen sorsot élő munkanélküli munkásról, erről az új típusról, a kapitalista termelési rendnek erről a roppant áldozatáról beszél magamon keresztül, aki köztük élek a döglődő gyárnegyedben. Művészi célkitűzésem beteljesítése helyett mennyivel könnyebb lett volna ugyanerről a témáról egy jó, akár statisztikai számokkal s az «életből merített» adatokkal alátámasztott riportot írnom! Miért nem tettem? Mert nem kenyerem olyan dolgokat írni, amik csak a dolgok felszínét mutatják meg. Regényem középpontjába nem a statisztika kimutatását, hanem a szenvedő embert tettem, mert a legborzasztóbb számoknak is csak vele való viszonylatban van jelentőségük. Meg vagyok róla győződve, hogy a polgári kritikus elfogult osztálytudatával túlzottan politikai beállításúnak, a «szocialista» kritikus osztálytudatlanságánál és pártelfogultságánál fogva kevéssé politizáltnak fogja minősíteni a könyvet. Az irodalom és korszerűség szempontjából már eleve egyiknek sem lehet igaza, mert szemléleti módjuk sem nem irodalmi, sem nem korszerű. Lehet, hogy lesznek, akik azt mondják majd, kicsinyes szemlélet az, ha valaki nem a világból nézi az embert, hanem az emberből a világot. Bizony, én ember vagyok s mi tagadás, csak a magam és a hozzám hasonló társak szemével és szemszögéből tudom nézni és látni a világot. Engem a mai általános káoszban is elsősorban az ember érdekel s a felvetett kérdésben az az ember, aki a munkanélküliségben demoralizálódik, haszontalanná válik a társadalmi harcokban, elveszti önérzetét, cinikussá lesz, elveszti komoly szerepét a társaságban és családban. Gondoljuk csak át annak a 20-25 éves fiatalembernek a helyzetét, akire a 14 esztendős huga keres, vagy a 40-50 éves apa helyzetét, aki kialudt pipával a szájában s karján a legkisebb csemetéjével vagy unokájával ott álldogál hetek és hónapok óta a kapu előtt, tesz-vesz a kihült tűzhely körül anélkül, hogy csak egy fillérnyi hasznot hajtana addig, amíg a felesége s a lányai az üzemekben dolgoznak a végtelenül alacsonyra csökkent napszámért. Érezheti magát úgy az ilyen ember, mint akinek jogai vannak? Lehet ez szerető és szeretett családtag ott, ahol egy harapásnyi kenyér alig kerül az asztalra? Nem segítő társ többé a közösségben, hanem kitartott. Ha nem is bántják, állandóan megbántottnak érzi magát s lassan, lassan már nem is azokra haragszik, akik elvették tőle a teli tányért, hanem azokra akik megosztják vele utolsó falatukat is. Vagy itt van a tragédiák sorozata a mozgalomban. Ezeket az embereket nem lehet egy hosszabblejáratú megorganizált és stratégiával dolgozó harcba vinni. A nincstelenség elkeserítette s a tétlenség demoralizálta őket. Egymás ellen mennek az osztályon belül s ez a munkanélküliség pszichozisa a munkásnál. A profitból élő munkátlanoknál ez persze egészen máskép van. Ha a munkás elveszti munkáját, akkor nincsen kenyere, s ha kenyere sincs, akkor elveszti tevékenykedési kedvét s megszűnik önérzetes, akaratos és szolidáris társ lenni.

Ezeken az állapotokon csak gyökeres változás segíthet.

Ennek a változásnak pedig a szocializmus tanítása szerint irányító és végrehajtó tényezője az ember.

Meg kell tehát ismernünk a mai embert önmagában és társadalmi viszonylataiban.

Ebben az alakítandó folyamatban föltétlen szükség van az íróra is Részemről szinte elképzelhetetlen, hogy az igazi író ebben a munkában érzéssel, gondolattal és cselekedettel részt ne vegyen.