Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · Német irodalom

Hevesi András: GERHART HAUPTMANN

Az utóbbi hetekben egész Németország ünnepelte Gerhart Hauptmannt, de már nem azzal a heroikus lendülettel, azzal a naiv önfeledtséggel, mint húsz évvel ezelőtt, hanem vegyesen, nyugtalanul, őszinte meghatottsággal, de nem minden összeesküvésszerű kajánságtól mentesen zajos tisztelettel, de befelé mosolyogva. Az egyetemi tanárok nem feledkeztek meg a kötelező Goethe-párhuzamról, a javakorabeli írók elmondták a nagyszerű aggastyánnal való első találkozásuk történetét, a fiatalok udvariasan körülírták, hogy bámulják, mint a Mont Blancot, de nincs róla véleményük. Thomas Mann, aki a Varázshegy-ben felejthetetlen portrét rajzolt róla, az apoteózis és paródia határán, a maga hódolóan és ünnepélyesen fulánkos modorában kijelentette, hogy Hauptmannban nem a mű halhatatlan, hanem az ember, aki már elevenen mitosszá vált. A századvégi és századeleji kultúrális optimizmus, kultúrális eufória a haladás eszméje számára parádés szimbolumokat követelt, egyenesen előírta a teremtő lángelméket, legtermészetesebb megnyilatkozási formája a túlméretezett és kolosszális volt, mint nagy Frigyes apjának híres gárdájában csak óriások ütötték meg a katonamértéket. A mi befelé forduló, zárkózottabb korunknak nincs szüksége mitikus egyéniségekre és mi nem tudjuk írónia nélkül nézni a mutatós külsejű, goethei szentenciákban, prófétai kétértelműségekben megnyilatkozó, fenségesen dorbézoló, jógyomrú és atlétikus lángelméket. Úgy érezzük, az ilyen emberi nagyság egyformán alkalmatlan a világ megismerésére és az élet élvezésére, sokkal alkalmatlanabb, mint a középszerűség, mert a középszerű ember agyán nagyszerű viziók futhatnak keresztül és saját jelentéktelensége tudatában akadálytalanul vetheti magát a legnagyobb dolgokra, míg Hauptmannra úgy ránehezedik az emberi nagysága és nemzeti szociális küldetése, mint a keresztes vitézre a fegyverzete. Mi illetlennek és komikusnak érezzük a zsenit, mint látványosságot, mint cirkuszi attrakciót és kedvetlenül olvastuk az ujságban, hogy Hauptmannt hetvenéves születésnapja alkalmából végighurcolták a német nyelvterület minden városán és mindenütt megbámulták, megtapsolták és összeölelgették. Elővettük a művét és rájöttünk, hogy igazságtalanság történt vele.

*

Azt mondják, hogy a naturalizmustól indult el és eljutott a szimbolizmushoz, majd az új klasszicizmushoz. Én nem látok gyökeres különbséget a polgári drámái, paraszt-színművei, kollektív drámái, mesedrámái és legendái között. Naturalista Arno Holz, aki hibátlanul megfigyeli és pontosan összerakja a hétköznapi valóságot, de egy kutyát nem tud elcsalni a kályha mellől, - Alfred Kerr szavával élve. Szimbolista Maeterlinck, új klasszikus Paul Ernst. Hauptmann első drámájában, a Napfelkelte előtt-ben van szociális szándék, de az antialkoholista progressziót, a forradalom pátoszát egy kétbalkezű pedáns széplélek képviseli, akinek ráadásul első dolga kétszáz márkát kölcsönkérni a nagyvállalkozótól. Az elmaradott, iszákos parasztmiliőben tapogatózó nemes szándékokat egy nagy melák, ijedező lány képviseli, aki úgy zuhan az első civilizált külsejű, folyamatos beszédű ember ölébe, mint egy zsák krumpli. Naturalizmus, más szóval a valóság elemeinek válogatás nélküli összehordása nincs és nem is lehetséges. Az a kérdés, mi a válogatás szempontja: vezércikk, pamflet vagy poézis? Hauptmannban csak az utóbbit találja meg az ember, az első kettőt beolvasztja a költői vizió nagyszerű panorámájába. Ahogy a takácsok sziléziai nyelvjárása hitelesíti és egyben korlátozza, kiemeli és ugyanakkor művészien mérsékli a nyomor kiáltó tendenciáját, Hauptmann minden alakjának emberi-politikai küldetése elmerül a nem megfigyelt és ábrázolt, hanem valósággal megszült ember sokrétű természetében. Hauptmann emberei elsősorban élnek és csak másodsorban hirdetnek valamit. A Magános emberek-et francia író valószínűleg úgy írta volna meg, hogy az előítélettől mentes, szabadszellemű, bátor és tehetséges fiatalokat szembeállítja a rideg, csökönyös öregekkel. Hauptmannál a fiatalember ingerültséggel, hisztérikus kitörésekkel árulja el a gyöngeségét és az öregek jóságosak, tapintatosak, még aggódni se mernek. A takácsok nem szenvednek, ami a tárgy hétköznapian filantróp és lázító megoldása volna, hanem éhesek, a néző szinte hallja a gyomruk korgását és nyomorult levesüket olyan kéjjel fogyasztják el, mint a bankár a kaviárt. A naturalizmus legföljebb kézmozdulatokat és szójárásokat tud ellesni, Hauptmann hőseinek vágyaik vannak. Népies drámáinak csodálatos, nyers humora, esetlen poézise abban nyilatkozik meg, hogy milyen körülményesen, milyen furcsa vargabetűvel, milyen tekervényes mellékutakon jutnak el az alakok vágyaik kifejezéséhez. A Henschel fuvarosban, amely talán a legmaradandóbb műve, Hanne, a cseléd csak jár-kel, takarít, csörömpöl, felesel, nincs egy nyájas mosolya, egy meleg tekintete és mégis valami delejes fluidum árad belőle, amely megőrjíti az öregedő Henschelt. Nem tudom, miért tartoznék más kategóriába Starschenski, az Elga című lovagdráma hőse, aki lengyel díszruhájában szintén esetlen, szintén középszerű és szintén szerelmes. A párbeszédek Ibsennél még technikai célt szolgálnak, felvilágosítják a nézőt a darab előzményeiről, ismereteket közölnek, mint a versbe rejtett grammatikai szabályok. Hauptmann hősei nem játszanak egyszerre két sakktáblán, nem beszélnek egyszerre kétfelé: egymásnak és a közönségnek, miközben egymást kenyérrel kínálják, nem szórnak felvilágosító morzsákat a közönség felé. Ha másról beszélnek, mint amiről szó van, az igazi beszédtéma ott remeg a szoba levegőjében. Straschenski hiába ölelgeti, hiába itatja Oginskit, házigazdai buzgalma csak a visszafelé fordított halálos indulat kitörése. És miért tartoznék a Florian Geyer koldushadserege, becsületes, tenyerestalpas és hétköznapi hősével más kategóriába, mint a Takácsok?

De - mondják - vannak Hauptmannak legendái, mesedrámái, szimbolikus költeményei, ezek csak más műfajba tartoznak? Ugyanabba tartoznak, mint a Michael Kramer, amely formája szerint ragaszkodik a valósághoz. De a két púpos ember, a két ijesztő pók vagy százlábú a maga egyszerre undort és részvétet keltő valóságában van olyan meseszerű, mint Pippa vagy Hannele története. A germán valóság nem áll olyan messze a költészettől, mint a latin, ahogy a próza és vers határai is elmosódnak és a germán poézis nem választja el élesen a nyerset az éteritől, hanem a kettő egymásból születik és egymásból egészül ki. Hauptmann nemzeti költő, abban az értelemben, ami csak a Rajnától északra lehetséges, összefoglalója, nem megrostálója, hangszere, nem kritikusa a nép kósza melódiáinak. Nem hiszem, hogy él ma Németországban valódi tehetségű, komoly becsvágyú fiatal író, aki őt tűzte ki példaképéül. Az író ma magánember, aki elszigetelten bolyong a világban és valójában akkor is egyedül van, ha párthoz csatlakozik. Nem képvisel, nem testesít meg semmit, elhárítja egy ország ünneplését és beéri azzal, ha hívei vannak. Hauptmann talán azért nagy, mert engedte magát nagyra nőni, mert mindent felszívott, ami a közelében volt és az utána következő nemzedéknek talán azért vannak törékenyebb, finomabb arányai, mert nagyon megválogatta a táplálékát. De mégsem hiszem, hogy igaza van Thomas Mann-nak. Nem a sugárzó, olymposi Hauptmann-mitosz fogja túlélni a műveit, hanem a művekkel együtt meg fog maradni a művek mögött meghúzódó viaszként hajlítható, szelíd, engedékeny és tiszta ember.