Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 23. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella

Németh Andor: BOLHACIRKUSZ
Remenyik Zsigmond könyve

Hogy a lehetséges legjobb világban élünk-e, vagy a lehető legrosszabban, ez a kérdés ebben az öntelt ember központi fogalmazásban a 18. század deizmusában és atheizmusában egyaránt naív, racionalista szemléletét, tükrözi vissza. Remenyik Zsigmond, aki e kérdést újra felveti - s akinek Bolhacirkusza szerint (már a címben megmondja) világunk a lehető legrosszabb, tudatosan állítja szembe a ma káotikus összevisszaságát a nagy forradalom előtti szemlélet abszolutizmusával. Látásmódja, sőt írásmodora olyan; mintha állandóan a Candide lebegne a szeme előtt, sőt helyenként ellenállhatatlanul az az érzésünk támad, hogy e remekművet variálja, alkalmazza hozzá «a mai viszonyokhoz» kellőképen megborsozva a nagy előd magában is maró írásmodorát a szatírikus ábrázolási mód újabb vívmányaival. Mindez természetesen nagy kultúrát és igen fejlett írástechnikai érzéket feltételez, ami Remenyikből nem is hiányzik. Az első oldaltól, ahogy a hangot megüti, az utolsó lapig fenn tudja tartani azt a különös torzítást, amely Londont irtózatos nyüzsgésével, füstjével, sötét munkásnegyedeivel, garázsaival és üdvhadseregével rá tudja vetíteni - egész maiságában - arra az egyszerűsítő felületre, amelyre nézőpontja és előadásának tónusa kötelezi.

Tézisének igazolására Remenyik pontosan azt a technikát használja, amellyel Voltaire él Candide-ban. Csak a cselekménye bonyolultabb valamennyire. Egy naív fiatalember helyett az élettől-becsapottaknak egy egész kis kolóniája vergődik, bölcselkedik és szélhámoskodik a regényben: Perkins Fondor, néhai Perkins Jusztinián volt adóügyi ellenőr fia, Otto Bering, a Próféták Büszkeségéhez címzett hatalmas könyvtár vezetője, A. Stevenson ausztráliai fiatalember meglehetősen siralmas állapotban, 13. X. Rudolf anglikán lelkész és Doorn Albert. A társasághoz tartoznak még Joviáles kubai szivarkereskedő, Rogier alkönyvtáros (a későbbi párisi kanálislakó) egy néger gyakorlóorvos és két finánc, egyikük bizonyos Rousseau nevezetű. Az utóbb említettek egyébként nem lépnek fel személy szerint a könyvben, csak nevük és foglalkozásuk szuggesztivitásában élnek; ellenben szerepel még egy bizonyos Brummel, a pék fia, Mac Lean, az elbukott, Booth tábornok, egy Noé nevezetű magántudós, S. B. Shaw, Sz. Mariska és mások.

Szándékosan soroltam fel ennyi szereplőt, mert minden egyes név és foglalkozás képzettársításokat indít meg s utal arra a miniatür-kozmoszra, amelybe szerzőnk a lét és gondolkodás minden ellenmondását belesűríti. Ezek az emberek biztos kenyér hiján, reménytelenül és kivetettségük teljes öntudatával loholnak és ütköznek egymásba egy laterna-magikán mögéjük vetített merőben vizionárius Londonban, hol állandóan eső szemetel, köd van, vörös és zöld lámpák villognak az uszályok farán. A megnevezettek többnyire s Próféták Büszkeségéhez címzett könyvtár vezetőjénél jönnek össze, vagy gyanús csapszékek és kétes panoptikumok mélyén bölcselkednek és közlik egymással szörnyű kalandjaikat. Egyikük-másikuk bejárta az egész világot s mindenütt ugyanazzal a nyomorral, kétségbeeséssel, bűnnel és irtózattal találkozott a nagyképűségnek és a gondolatok kicsinységének ugyanazzal a megrendítő gyalázatával. Mindaz, ami hetet-havat összehordanak (legtöbbjük nyilvánvalóan hazudik), azt bizonyítja, hogy a világ fenekestől romlott s megérett az elpusztulásra. Vannak ugyan forradalmárok, akik meg akarják váltani, de forradalmak mindig voltak s eredménytelenek voltak, ami nem bizonyítja azt, hogy szükségtelenek. «De ha a forradalmi szellem is mulandó, elgondolhatjuk, mi a szerepük az olyan dolgoknak, intézményeknek és világszemléleteknek, amik a forradalmiság minden alapfeltételét teljesen nélkülözik.»

Ez a mindent reménytelennek ítélő társadalomkritika a regény visszatérő refrainje, melyet az író - szereplői nevében - irígylendő retorikával variál újra meg újra. Ez a szemlélet hordja a rikítónál-rikítóbb kalandok epikus fürtjeit, amelyek groteszk kivirágzásuk ellenére sem romantikus fantáziák, hanem irónikus túlzásai és kiszínezései nagyon is valóságos hiányoknak és nyomorúságoknak. Hogy a regény ennyi kvalitása és művészi erénye mellett sem győzi meg tökéletesen az olvasót, annak nem is a szerző túlságosan dogmatikus nihilizmusa lehet az oka, hanem inkább az, hogy a könyv a tömérdek történés ellenére is csak egy igen kis szegmentumát ábrázolja a valóságos életnek (annyit, amennyi az ilyen 18. századra stilizált kalandregénybe belefér) s hogy a csak ide-oda imbolygó különcök túlságosan is egyéni élete sokkal kevésbé érdekes és tanulságos, mint egy szigorúan meghatározott családé vagy éppen kollektívumé volna.