Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 23. szám

KASSÁK LAJOS: MUNKANÉLKÜLIEK

A tavaszi szél rázza a munkaközvetítő ócska, kétszárnyú ajtaját. A riglik nem pászolnak a helyükre s ahogyan a szél rohamozik, úgy kopog a zár nyelve s a nedves hideg beszivárog a tágult réseken. Kint még hideg van s a teremben megzsúfolt emberek lélegzete sűrű, fehér párában csapódik rá az ajtó üveglapjaira. Egy lesoványodott, vékonynyakú, hegyesorrú legény a többiektől külön, ott áll a világosságban s mindenféle ákom-bákomot firkál rá az üvegre. Végül is kialakul egy tojásalakú forma, benne két pont, egy vonal függőlegesen, alatta egy másik vízszintesen s ez az a bizonyos fej. Együgyű játék, mire, vagy kire gondolhat most ez a legény?

A terem szuszogásába, fecsegésébe, köhögésébe és krákogásába belezörög a telefon csengője. A hivatalnok hangosan kiabál a fülkében, mintha alkudozna s mintha a szavaival pergőtüzet indítana el egy láthatatlan ellenség felé. Néhány pillanat múlva új írás kerül föl a táblára.

- Tizennyolc-húsz asztalos kerestetik. - A hivatalnok szép kalligrafált betűkkel írta föl ezeket a szavakat, aztán anélkül, hogy pillantásra érdemesítené a körülállókat, visszament a fülkéjébe.

- Asztalosok! - kiáltja valaki. - Nem halljátok?! Húsz-huszonöt asztalos az irodába!

Az asztalosok, mint az idegen részek, egyenként kiválnak a tömegből. Találgató és gyönge reménnyel játszó gondolatok zavarognak a fejükben. A munkakönyvük a kezükben van, mikor az irodába belépnek s van, aki már az orrában érzi a meleg enyv, a nyers fa s a különféle pácok szagát.

- Ezeknek szerencséjük van, - dünnyögik a megbolygatott emberek s a szemeikből kiviláglik az irígység és a gyámoltalan tehetetlenség. - Harminc-negyven asztalos egyszerre, ez igazán nagy szerencse.

Az első csoport már kijött az irodából s a teremben egyszerre átfordul a hangulat. Nem igaz az, amit a táblára kiírtak. Az a valóság, hogy egy ócska ládagyár munkásai sztrájkba léptek s innen, a közvetítőből szeretnének sztrájktörőket toborozni a helyükbe. Nem baj, ha asztalosok is. Hirtelen nő a kavarodás.

- Nem megyek! - kiabálja az egyik. - Inkább éhendöglök, de sztrájktörőnek nem megyek egy ládagyárba!

Össze-vissza beszélnek:

- Egy ládagyárba sztrájktörőnek!... Ki kellene füstölni ezt a barlangot!... El akarnak adni bennünket, mint a barmokat!

Jóideig senkinek nincs ellenvetése ezek ellen a kitörések ellen. Az asztalosok igazsága világos és megdönthetetlen. De semmi sem örökéletű. Az igazság fölvillan s aztán jön valaki, s letakarja azt a maga ostobaságával és megnyomorítja a raffinált okoskodásaival.

- Ha elmennének, akkor sem dűlne össze a világ - mondja egy görbelábú, idősebb ember, észrevehető félénkséggel. De, hogy senki sem ütötte fejbe az első szavai után, megerősödik a hangja s már szinte hencegőn folytatja. - Én elmennék, ha értenék ahhoz a munkához. Tapasztalatból mondom, ha nem megy az egyik, akkor elmegy a másik. Sajnos, én csak egy pincér vagyok s rám a kutyának sincs szüksége.

Valaki átható, mély hangon fölnyerít:

- Ha simon a meló, fiatal a dohány!

Az egyik asztalos odaáll feleselni a pincérrel:

- Azért nincs belőlünk semmi, mert eláruljuk egymást! Az ilyen emberek saját magukat dobják a szemétládába.

- Hát akinek otthon bőgnek a kölykei?! - kiabálja a pincér egyre nekivadultabban. - A proli ne akarjon urizálni! Ott kezdődik, hogy segíts magadon, akkor az Isten is megsegít.

Valaki nevetve túlharsogja a vitatkozókat:

- Gyerünk a hiriggel, emberek! Gyerünk, gyerünk! Nézzétek csak, hogy szökdösnek már befelé a patkányok!

Amíg a vitatkozók majdnem egymásnak mentek a külön-külön igazságuk védelmében, addig csikordulás nélkül kinyílt az iroda ajtaja s az asztalosok közül néhányan, sunyin és ügyesen, mint a tolvajok, beosontak a résen. Munkakönyvüket átnyujtották a hivatalnoknak s aláirták a belépési blankettákat. Voltak olyanok, akik szerencsésen túlestek ezen a ceremónián s már kint is vannak a teremből. S a többiek is már az uccán szeretnék érezni magukat, egészen más az, kint a szabad téren, ahol kellemesen fúj a szél s a napocska derűs meleggel ragyog le a magasból.

Egy elhasznált, öregedő ember levett kalappal áll az iroda ajtajában. Arccal a tömeg felé fordul, a szemei idegesen pillognak, mint az olyan emberé, akit belső rémület nyugtalanít. Nem mer mozdulni, se előre, se hátra.

- Hirig neki! Hirig neki! - kiabálják a teremben. - Forró vizet a kopaszra!

Az ajtónyíláson át látni, hogy a hivatalnok fölkel a helyéről, fél karját az álldogáló hátának támasztja s így tuszkolja ki azt az irodából. Az ember megveti a lábát és nem akar mozdulni.

Valaki érte nyúl a tömegből és keményen előbbre rángatja.

Még hárman, négyen bújnak elő. Ijedtek valamennyien s mint a menekülő állatok, az iroda deszkafalához lapultan, el szeretnének húzódni a szigorú tekintetek elől. Néhányan a tömegből már ott gomolyognak az ajtó előtt, szó sem lehet az észrevétlen kimenekülésről.

A terem két pártra szakadt. Vannak, akik a sztrájktörők mellé állnak s vannak, akik megvadultan, elszánt haraggal ordítozzák:

- El kellene velük bánni! Az ilyenek a mi legnagyobb ellenségeink! Húzzátok el a nótájukat!

Egy micisapkás, gallértalaningű ember föláll a pad tetejére és onnan kezd szónokolni. A vértelen fülei kétoldalt elállnak a fejétől, mint az átlátszó hártya-szárnyacskák. Nincsen bajusza s keskeny ajkait úgy nyitogatja, mintha fuldokolva, levegő után kapkodna.

- Ezekért a fráterekért nem lenne kár, ha valaki megnyúzná őket. Nem nevezhetők ezek embereknek, ezek még az ókorban élnek, rabszolgatermészet valamennyi. Eladják magukat egy falat kenyérért, hagyják, hogy torkon ragadják őket és kiszipolyozzák a vérüket. Én a háborúban voltam s azt mondom, testvérek, inkább dögöltem volna meg ott a lövészárokban, mint hogy most ilyeneket kelljen látnom. Hol vannak azok a gyárak, ahol azelőtt dolgoztunk, kollektív szerződésünk volt s aki megházasodott, az becsülettel eltarthatta a családját?! Három gyermekem van, testvérek, három szép farkaskölyök s nem tudok mit kezdeni velük. Nézzétek meg a füleimet, milyen átlátszók már a nyomorúságtól. De én azért nem engedek! Le az ipari rabszolgasággal!

Nem tudott betelni a beszéddel, egyre jobban nekitüzesedett, rossz fogai közül kibuggyant a nyál és fehér habgyöngyök fröcsköltek szét a levegőben. A karjait széttárta, mintha ezekkel a csonka szárnyakkal még följebb akarna röpülni a padról, följebb a magas űrbe, hogy a szenvedését és a haragját megmutassa az egész világnak.

- El kellene őket intézni! - kiáltja mégegyszer. - Gyalázatos egy hely ez! A purgatórium ez, ahonnan aztán a pokolba löknek bennünket.

Öklök, kinyujtott karok, megvörösödött fejek és topogó lábak nyugtalankodnak a néhány megriadt ember körül. Úgy látszik, még egy pillanat s mint az áradás, rájuk zúdul a tömeg és maga alá tapossa őket. De egyikük most bátorságot vesz s elszántan szembefordul a támadókkal.

- Ember vagyok én is! - ordítja. - Tudjátok meg, hogy én is ember vagyok!

- Áruló vagy! - kiáltja a szemébe egy szaktársa. Jól megtermett ember, kerek fejen egészen rövidre nyírott a haja, az arca sápadt, mintha most szabadult volna ki a börtönből. - Összemorzsollak! - kiáltja. S már dobja is le magáról a kabátot, mintha csakugyan nekikészülne, hogy a másikat összetörje. Egészen a hónaaljáig föltűri az ingujjait. Eres, szőrös karjai vannak, de a színük olyan sárgásfehér, mintha nem is húsból, hanem sajtból, vagy valami viaszos masszából lennének. Előre hajol s a jobbkarját keményen begörbíti, hogy megmutassa az izmait, mint az uccán kakaskodó gyerekek.

A másik félreérti ezt a mozdulatot s hogy idejében védekezzen, esztelenül, egész testével ráveti magát az ellenfélre. Senki sem gondolt komoly verekedésre, de már benne vannak. A tömeg kétfelé nyílik s mint valami bajnoki versenyen, ordítozva biztatják a marakodókat.

- Kenj le neki! Csak a fejére, pajtás, a fejére! Zsírozd be az annya... Hirig!

Az irodában berreg a telefon.

- Verkliznek a hekusért!

A verekedők közül az bírja jobban, akin a kabát rajtamaradt. A másikról már az ing is lefeslett, a melle és a háta szőrös, mint valami állat teste s a mozdulatai is olyanok, mint a támadó állaté. Előre ugrik, hogy rávesse magát az ellenfélre, de az ügyesen oldalt kerül és srégen ellöki magától a támadót. Szemmelláthatóan előnyben van, emiatt kerekedik ki a nagyobb baj. A bámészkodók sem látják már egyszerű játéknak a dolgot, nyilvánvaló, hogy a gyöngébb ember verekszik az igazságért, kötelességüknek tartják, hogy odaálljanak a pártjára. Egyszerre a másik tábor is kialakul és általánossá lesz a verekedés.

A két hivatalnok bezárta a fülkék ajtaját. Hallják az öklök csattogását, a káromkodásokat, a padok ide-oda dobálását, rossz sejtelmű idegesség vesz rajtuk erőt s újra meg újra belekiabálnak a telefonba.

Két rendőr jelenik meg a terem ajtajában. Két szál hatalmas legény karcsú egyenruhában és bajuszosan, mint valami rosszindulatú kandúrok.

- No, mi lesz az, emberek?! - kiáltja az egyik és szorosan egymás mellett megállnak az ajtónyílásban. Nem mozdulnak előbbre, csak kihúzzák a testüket és várják, hogy így érjék el az első hatást a mozdulatlan figurájukkal. - Csönd legyen, emberek! Mire való ez a zsibvásár!

A hivatalnokok is előbújnak s mint a rettenthetetlen cirkuszigazgatók, rendet akarnak teremteni az összekuszált tömegben. A rendőrök beljebb kerülnek s fehérkesztyűs kezeikkel hadonásznak a levegőben.

Az emberek kifulladtan szétválnak, izzadtak, megtépődött a ruhájuk s vannak, akiknek véraláfutásos foltok és vörös karmolások éktelenkednek az arcukon.

Az ember, aki az előbb szónokolt, megint felugrik a padra s erőt vesz rajta a beszéd kényszere.

- Szállj le! - mondja neki a rendőr. - Tanácsolom, hogy ne rontsd el a jódolgod!

- Jogunk van ahhoz, hogy rendet csináljunk magunk között!

- Gyere le onnan! Gyere le!

- Ehhez jogunk van!

A rendőrök a két karjánál fogva lehúzták a padról. Erőlködés nélkül, úgy emelték le, mint valami rongytömeget. A körülállók dühösen fölmordultak, de ez csak egy pillanatig tartott. Utat engedtek a rendőröknek s annak a társuknak, aki az előbb még ott szónokolt a magasban. Az elhagyott próféta most lehajtott fejjel kullog ki a teremből.

Az egyik hivatalnok rekedt kappanhangon kihirdeti:

- Aki mégegyszer verekedést kezd, vagy az ilyesmiben résztvesz, örökre kitiltatik a teremből!

Valaki láthatatlanul közbekiáltja:

- El akarnak adni bennünket! Mi ez itt, marhavásár?!

- Garantálom, hogy kisöpörjük az összeférhetetleneket! - folytatja a hivatalnok. - Ki látott már ilyen szemtelenséget!?

A tömeg dünnyögve, morgolózva kihúzódik a rendőrök után az uccára. Félhangosan mondanak néhány gúnyolódó szót, a rendőrök hallják, de nem válaszolnak rá. Ismerik már ezt a népséget, nem ugranak át ezek a korláton. Néhány lépés után már csak hármasban folytatják tovább az utat.

Az épülettel szemben egy nagy játszótér fekszik fiatal fákkal, padokkal és a sárga homok között frissen zöldülő szigetekkel. Így a tavaszi délelőttön üres a térség, a ráérős urak nem járnak ide sétálni, a szegény polgárok és a munkásnépség kilógó nyelvvel loholnak a dolguk után, a gyerekek pedig, akik délutánonként itt szoktak hancúrozni, most bent ülnek az iskolapadokban s a rosszálmú éjszaka után nehezen pislogó szemekkel bámulnak a tanító emelvénye felé.

A közvetítőből kijött emberek eloszlanak az épület előtt az uccában és a téren. Most, hogy belekóstoltak a tavaszi levegőbe s hogy a napsugarak melegen megsimogatták őket, nincs kedvük visszabújni a falak közé. Olyan ez a sokadalom, mint a megvert hadsereg, fáradtak és lekopottak valamennyien.

- Hát mégis elmentek! - mondják. - Ma már nehéz megállni egyhelyben, ha kenyeret mutatnak az embernek.

- Egy ládagyárban sztrájktörőnek! Utolsó dolog.

András is bent volt a teremben reggel óta. Végignézte a verekedést, de nem avatkozott bele. Néhány nap óta annyi a gondja, hogy azt sem tudja, hol áll a feje. Nincs egy fillére s a háziasszony az édesmázos szavaival úgy kínozza, mintha apró egérfogakkal az agyvelején rágcsálna. Így nem mehet tovább, föltétlenül kell, hogy utána nézzen valami pénznek.

Egy ferdevállú, nagyhasú péklegénnyel sétál körbe-körbe a téren. Reggeltől ezzel az emberrel tart együtt, valami alku van közöttük de nem tudja rászánni magát, hogy elfogadja a másik ajánlatát. A péknek papírcsomag van a hóna alatt s a csomagban egy pár félig bőr, félig vászon cipő. Hajlandó lenne elcserélni az ő boxcipőivel s valamit még rá is fizetne. De nem, ezt nem lehet, gondolja András. Ha ezeket a cipőket lehúzom a lábamról, akkor aztán egyszerre beborul fölöttem. De honnan vegyek pénzt? Ha legalább többet kínálna ez a ferdevállú.

- Sztrájktörőnek azért nem mennék el - mondja. - Inkább a bőrt is lekoppasztom magamról, de azt nem tenném meg. Szervezett ember vagyok. Kisülne a szemem a szégyentől.

A pék megérti, hogy miről beszél a másik, megáll s nagyon fontoskodón, mintha halálugrásra szánná el magát, azt mondja:

- Tudod mit, barátom, ráfizetek kettő ötvenet. Na? Ennyit az édes testvéred se adna neked.

András bizonytalanul válaszolja:

- Nem adom.

- Hát mit akarsz azokért a rohadt csukákért?

- Ezekről beszélsz így? - kérdezi András s előre dugja az egyik lábát, hogy a pék jól megnézhesse az egészséges boxcipőket. - Olyanok ezek, mintha vasból lennének.

- Mennyit akarsz értük?

- Ötöt.

- Hármat adok.

- Négy ötvennél alább, még az Istennek se!

A pék gondolkodik kicsit, néhány métert előbbre topognak, aztán megint megállnak és azt mondja:

- Hát vesd le, te szerencsétlen. Ilyen pofával inkább zsidónak születhettél volna.

Elmennek a tér végébe, leülnek a padra s András kifűzi és lehúzza a cipőit. A másik kibontja a csomagot s átadja neki a szörnyű cserejószágokat. Nem is cipők ezek, hanem valami penészes hulladékból összefércelt papucsok. András fölhúzza s most olyanoknak látja a lábait, mintha néhány pillanat alatt megnyomorodtak volna azok. Fáj a szíve a keserűségtől, majdnem hangosan elsírja magát.

- Nesze! - mondja a másik s a markába olvassa a négyötvenet. - Jól kifosztottál. Istenemre lenyúztál, mint a döglött birkát.

András tegnap dél óta egy falatot sem evett s most, hogy a tenyerében érzi a pénzt, fölmordul a gyomra, mint valami lázadozó koldus. Nem tud kezet fogni a pékkel, elindul mellőle anélkül, hogy rápillantana. Kiraboltnak és megalázottnak érzi magát. De annyi igaz, hogy legalább egy hétre megint levegőhöz jutott. Négy pengőt ad az asszonynak, ötven fillérért megtömi a gyomrát, hadd maradjon békén legalább néhány órára. Emlékszik rá, hogy az állomás környékén van egy kocsma, ahol a szállítókocsisok s a piaci kofák szoktak falatozni s ahol húsz fillérbe kerül egy pörkölt. Megindul gyors léptekkel s már látja is maga előtt a kerek tányért a jó darab mócsingos husokkal s az orrában már benne van a meleg zsír és csípős paprika szaga.

Aztán haza a szobaasszonyhoz.

Most veszi csak észre, hogy valami nagy dolog történhetett a városban. Keresztben az ucca fölött hatalmas fekete lobogót feszítenek ki az egyik ötemeletes ház padlásablakából a másik ötemeletes ház padlásablakába húzott kötélen.

A szél játszik a zászlóval s egy nagy fekete árnyékfolt ide-oda imbolyog a kövezeten.