Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 20. szám · / · FIGYELŐ · / · Zene

TÓTH ALADÁR: A MAGYAR ZENEÉLET HIVATALOS KALENDÁRIOMA

A művelt közönség jól ismeri zeneéletünk ünnepnapjait. Egy-egy Bartók- vagy Kodály-premier... egy-egy «Hohe Messe»- vagy «Missa Solemnis»-előadás... az operaházban Failoni a «Götterdämmerung»-ot vagy a «Falstaff»-ot vezényli... Vásárhelyi Zoltán Kecskeméten megszólaltatja Josquin «Pange lingua»-miséjét és Schütz «Máté passió»-ját... Casals vagy Huberman Bachot játszik... Sauer zongoráján Chopin-darabok, Dohnányién Beethoven-koncertek csendülnek meg... a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes műsorra tűzi a cisz-moll kvartettet... Weingartner a Kilencedik Szimfóniát dirigálja... Basilides Mária népdal-estét rendez... Ilyen és hasonló zenei események valóban ünnepek, melyeket kalendáriom nélkül is pontosan számontart a zeneértők kis tábora.

A «művelt közönségnek» azonban Magyarországon vajmi kevés köze van magához a «nemzethez». Talán mivel nálunk a nagytömegek csak a cigányt és a jazzt hallgatják és ma már azt is leginkább rádión keresztül? Ez még nem lenne baj, hiszen az úgynevezett «elit-publikum» fejlett ízlésével, kultúrájával fokozatosan maga után vonhatná a tömegeket. Sajnos, azonban a mi zeneéletünkben a művelt elem nem lehet vezető elem. Ünnepei nem lehetnek a nemzet ünnepei. Mert a cigányt vagy jazzt élvező «nemzet» művelődéséről külön hivatalos zenei kalendáriom gondoskodik. Hadd tudhassa a nemzet is, hogy mire legyen büszke, mivel dicsekedjen, mikor és kit-mit ünnepeljen, azaz hogy mikor illik félretenni a rádiókagylót és az ünnepi nagyharang szavára személyesen bekukkantani a zeneművészet templomába.

Ez a hivatalos zenei naptár valódi magyar különlegesség. Párja aligha akad az egész művelt világon. Nem papírra nyomtatják, hanem egyenesen bele az úgynevezett köztudatba. Rotációs gépei: a hazafias jelszavak, a politikai cégérek, no és a «társadalmi összeköttetések». Szerkesztősége: a minisztériumi előszobák, a gardenpartyk és a fehérasztal világa. Kiadóhivatala: minden zenei és zenével összeköttetésbe hozható intézmény, honnan létra vezet «fölfelé». Rikkancsai... nos akad nálunk lótó-futó szegény muzsikus elég... Egyszóval olyan szervezet, melyről az ellenségnek is el kell ismernie, hogy pompásan számol a helyi viszonyokkal.

A művelt hangversenylátogató természetesen csak mosolyog ezen a kalendáriumon: az ő legnagyobb ünnepnapjait itt nem jelzi vörösbetű, ellenben vörösbetűs ünnepet kapnak olyan szentek, akiknek csodatételeiről vajmi keveset tud a zeneművészet általános szentegyháza. - Felsoroljuk-e ezeket az egyedül nálunk hitelesített zenei csodatetteket? Ezeket a szörnyen érdektelen ünnepi dísznyitányokat, díszszimfóniákat és díszoperákat, melyek csak arra jók, hogy fokozzák a zene terén népünk «vallási közömbösségét». - Ha már az «ünnepi» muzsika ennyire unalmas, milyen lehet akkor a «hétköznapi»? Mennyivel mulatságosabb otthon cigányt és jazzt hallgatni rádión, mint itt a zene dicső templomában végigülni a nagymisét! - így gondolkodik a jámbor zenefélő magyar, miközben valóban «önzetlenül» áldozik a «magas zenekultúra» oltáránál...

Szerencsére hivatalos zenei kalendáriomunk szerkesztői irgalmas, jószívű emberek. Tudják, hogy az ünnepi lakomák díszesen feltálalt, de sótalan fogásai után nem árt néhanapján egy-egy zamatosabb falat. Hogyan is tanítja Lenau Mefisztója? «Verkümmert stets, doch nie zu scharf, dem Volk den sinnlichen Bedarf». Ilyen bölcs belátásnak köszönheti ünneplő közönségünk, hogy olykor ezüsttálcára kerül egy kis pörkölt, kristályserlegbe pár gyűszűnyi óbor. Természetesen nem valami jóféle friss, hanem csak holmi tegnapról melegített, híglére eresztett kocsispörkölt és nem tiszta, hanem csak amolyan alaposan összepancsolt borocska - nehogy túlságosan nagyra találjanak nőni az igények.

A díszoperák és díszszimfóniák exkluzivan unalmas társaságába tehát nagykegyesen és nagyravaszul befogadnak - «maître de plaisir»-nek - egy-két veszélyesen népszerű, de veszélytelenül középszerű szerzeményt, mindenekelőtt olyan szerzőktől, akiknek már csak sírjára lehet akasztani, vagy legalább postán, külföldre kell küldeni a babérkoszorút... Szegény «Farsangi lakodalom»! Igazán nem tehet róla, hogy máról holnapra sérthetetlen «monumento nazionale»-t csinálnak belőle, hogy vele ülnek hazafias ünnepeket, hogy őt tálalják hamisítatlan nemzeti eledelként a külföldi vendégek elé!

Efajta ünnepi fogásokon már nem szabad szó nélkül átsiklanunk. Mert ezek úgy-ahogy «etetik magukat». Mert ezekre rászokik a nemzet. Mert ezekkel éppen gyenge oldalánál lehet megfogni a magyart. A magyart, aki mindig könnyen és szívesen hitte el, hogy... De hagyjuk most a fogyasztót, pillantsunk előbb magába az étlapba.

*

Operaházunk az elmult szezónban kiemelte a feledés homályából a «János vitéz»-t. Ebben az egykor népszerű daljátékban Kacsóh Pongrác igen szerencsésen egyeztette össze a népszínművek primitív dalstílusát a fejlettebb osztrák és francia operett-sablónokkal, a szövegíró Bakonyi is ügyesen hamisította rokonszenves operett-figurává Petőfi remekművének hősét, Heltai Jenő pedig igazán elragadó kis helyzetkölteményeket adott az énekesek ajkára. Egyszóval az egész darab, igénytelen színpadi és zenei apparátussal, hangulatos, poétikus «Rührstück»-ké kerekedett, melynek őszinte érzelmessége semmiképen sem téveszthette el hatását a könnyű színpadi zene hajlékában. Mindehhez hozzájárult még: Fedák Sári. Tehát egy zseniális színésznő. És ami legfontosabb: nem színész, hanem színésznő. Jászai Mari - itt a Nyugatban - nagyon megszidta Sarah Bernhardt, mert némber létére Hamletet mert játszani. Igaza is volt. De ami hiba a Hamletben, az erény a «János vitéz»-ben. Mert ez az operett csak úgy szerezhet zavartalan gyönyörűséget, ha a közönség eleve tudja, hogy benne a bánatoknak-örömöknek olyan kígyócskája sziszeg és táncol, melynek nincsen méregfoga. Isten ments, hogy valaki a magyar nép hősét keresse az operett-kukoricajancsiban! Ezért kellett színésznő ehhez a szerephez. Mert ha egy szépasszony öltözik parasztlegénynek és katonának, akkor már semmi kétség, hogy itt nem a parasztban meg a katonában kell gyönyörködnünk, hogy ez a magyar paraszt és magyar huszár nem Kondás Jankó vagy Simonyi óbester, hanem csak kosztűm, mely csinosan öltözteti az ártatlan kurjantások és könnyhullatások szubrettjét.

A «János vitéz» végighódította egész Nagymagyarországot, melódiáit a Kárpátoktól az Aldunáig húzta minden cigánybanda, fütyölte minden suszterinas. Ami nálunk nagy ritkaság: akadálytalanul, könnyűszerrel az utolsó betűig eljátszhatta szerepét a magyar kultúrtörténelem színpadán. - Mi volt ez a szerep? A bécsi operett hatalmas folyama végighömpölygött hazánkon is és magába vette sok kis folyónknak vizét. Volt a folyók között egy, melyet a magyar népies dalok patakjai dagasztottak. Messziről jöttek ezek a patakok, kristálytiszta, bővízű forrásuk ősi sziklákból fakadt; de roppant homokpusztákon keresztül tették meg útjokat, vizük megzavarosodott, megapadt, és bizony egyre gyérebben táplálták a folyót, mely a «Csókonszerzett vőlegény»-től a «János vitéz»-en át a «Mágnás Miská»-ig egyre jobban közeledett a bécsi operett hatalmas folyama felé. A folyó - igazi magyar-módra - nagyon büszke volt gyér, zavaros patakjaira. Eszébe sem jutott megvizsgálni, vajjon valóban csak ennyi víz van-e Magyarországon? Ha valaki azt mondta neki: «-vized külömb és bővebb lehetne, ha nem hagynád kiszáradni, elposványosodni patakjaidat, hanem - ahogy az osztrákok csinálták - a kultúra eszközeivel kiépítenéd medrüket egészen azokig az ősi sziklákig, hol bőven és kristályosan fakad a magyar dal forrása, a nép lelkéből -» ha valaki így beszélt hozzája, a folyó sértődötten válaszolta: «hogy mered ócsárolni az én «mellékfolyóimat» te tekintélyromboló!» Önelégülten folytatta tehát útját és mikor Lehárnál és Kálmán Imrénél beletorkollott a nagy bécsi folyamba, diadalmasan kérdezte: látjátok, milyen nagy és széles lettem? Persze arra nem gondolt, hogy mi ő azokhoz a víztömegekhez képest, melyek Strauss János felől hömpölyögnek saját medrükben előre s melyeknek széles öble a kis magyar mellékfolyónál külömb folyókat is könnyedén nyelt már magába. A «János vitéz» nem volt több, mint ennek a folyónak egyik kanyarodója. Kacsóh meg sem kísérelte megmásítani, ellenkezőleg, csak siettette beteljesedni a magyar operett «magyarságának» szomorú sorsát. Mit sem tett, hogy az Egressy és Simonffy óta eredeti zamatából egyre többet vesztő népies magyar dal közelebb kerüljön a tiszta népi forrásokhoz; ellenkezőleg, hagyta azt tovább elkorcsosodni, ugyannyira, hogy a «János vitéz» legnépszerűbb dalában, az «Egy rózsaszál»-ban még holmi «magyaros» dallamfordulatot sem találunk. Hogyan birkózhatott volna meg ilyen csenevész magyar melódika-ritmika a telivér bécsi dallamok-táncok fejlett kultúrájával! Ezen az úton nem csoda, hogy nem mi jutottunk el egy magyar Strausshoz, hanem a bécsiek jutottak hozzá egy... Lehárhoz.

Józan ésszel senkisem gondolhatta, hogy a János vitéz - miután búsásan elnyerte mindazt, amivel a nemzet egy operettnek tartozhatik - még szerepet fog játszani a magyar kultúréletben. Annál is inkább, mert időközben a magyar paraszt külömb művészi szerepet kapott, mint karikásostort adni az operettprimadonnák kis kacsójába. Petőfi Kukoricza Jancsijától szerencsére nemcsak a bécsi operetthez vezettek szálak, hanem... Móricz Zsigmondhoz is. És Bartók Bélához, Kodály Zoltánhoz, akik végre méltó helyhez juttatták a Népet a magyar muzsikában. A «Háry János»-sal a magyar paraszt megjelent az operaház színpadán, a maga roppant igazságában és olyan hódítón, hogy reménytelennek látszott unalmas díszoperákat kijátszani ellene.

És ime: hivatalos zenei naptárunk szerkesztőinek ekkor hirtelen eszükbe jutott a «János vitéz» egykori népszerűsége. Egyszerre mélységes kegyeletre gerjedtek. Úgy érezték, hogy a magyar nemzet még nem rótta le kellőképen tartozását Kacsóh Pongrác őrszellemének és hogy kultúrális adósságaink között ez a legsürgősebb tartozás. Erkel Dózsája, Brankovicsa, Mosonyi és Bartók színpadi alkotásai békén porosodhatnak az operaházi kótatár polcain; de a «János vitéz»: annak fel kell támadnia. - Kacsóh operettje tehát ismét porondra lépett, most már mint «örökértékű remekmű», mint az «igazi magyar daljáték megteremtőjének klasszikus alkotása», mint az «őseredeti magyar géniusz világraszóló megnyilatkozása». Már nem a Király Színházban játszották, gatya-nadrágszerepes primadonnával, hanem a Királyi Magyar Operaházban, férfiszereplővel, művelt hangú operaénekesekkel, vörösbetűs ünnepi díszelőadás keretében. Súlyos gazdasági viszonyok járma alatt nyögő dalszínházunk összekereste megtakarított, külföldre menekült kiváló magyar művészeken megtakarított garasait és sohanemlátott fénnyel-pompával hozta színre a darabot. És hogy ez a bőséges díszköntös ne lötyögjön a kis Singspiel soványkás idomain: előzőleg hízlalóba adták Kukoricza Jancsit. Természetesen Buttykay Ákoshoz. Buttykay tudvalevőleg maga is méltóképen kiterebélyesedett a «klasszikus magyar daljátékstílusban», tehát kongeniálisan terebélyesíthette operai méretekre a «János vitéz» partitúráját. - A díszelőadás, mint «díszelőadás», valóban nagyszerűen sikerült. A másnapi sajtó különösen kitett magáért. Csak éppen a közönséggel volt baj: a «királyi színház» nézőterén sehogysem tudott lábrakapni az az őszinte lelkesedés, mely egykor a «János vitéz»-t a «Király Színház»-ban fogadta. A «nemzetet» úgylátszik elfogódottá tette a díszes szervirozás. Hiába, a pörkölt jobban ízlik a budai kiskocsmában, mint a Ritzben. És jobban ízlik frissen, mint tegnapról melegítve, hosszúlére eresztve. Egy szó annyi mint száz, a «János vitéz» a nagy felparádézás, kibővítés következtében elvesztette azt a szerény, intim jellegét, mely régi sikereinek egyik legfőbb tényezője volt...

Az operabeli Kacsóh-reprizzel szinte egyidőben a filharmónikusoknak egyik közönséges bérleti hangversenyén régnemhallott hangok csendültek fel: Bartók Béla pantomimjének, a «Fából faragott királyfi»-nak három táncszáma. Ez volt az első muzsika, mellyel Magyarország elfoglalta helyét a XX. század nagy zenei nemzeteinek legelső sorában. Ennek a muzsikának hallatára írta meg a németeknek egyik legtekintélyesebb zenekritikusa, Oscar Bie, feltünést keltő tárcáját Bartók Béláról és az európai zeneélet porondján váratlanul feltűnő új nemzeti géniuszról, a magyar zenéről. - Mi magyarok közel másfélévtizeddel ezelőtt hallottuk utoljára Bartók remekművét; a pantomimot egy-két nagysikerü előadás után száműzték az operaház színpadáról. Történt ugyanis, hogy a darab szövegírójának kissé fejébe szállt a hegeli filozófia. Ennek következtében a forradalom alatt bűnösen megfeledkezett arról, hogy a forradalom előtt még magyar királyfikról és királykisasszonyokról írt pantomimszöveget. A forradalom után emigrált. Bűnhődjön tehát a szövegíró bűneiért Bartók és vele együtt az egész magyar zeneélet! Van-e ennél meggyőzőbb logika? Igaz: az emigráns szövegíró azóta a magyar zenekultúra javára önkényt lemondott összes szerzői jogairól. De ki törődhetik nálunk a magyar kultúra javával, mikor politikáról van szó! - Így tehát még örülnünk kell, hogy legalább hangversenyteremben, három rövid táncszámra redukált zenekari szvit alakjában hallhattuk a «Fából faragott királyfi»-t. Természetesen ez a zene megcsonkítottan is a művelt közönség ünnepévé avatta a hivatalos kalendáriom szerint egészen «hétköznapi» hangversenyt...

Mégis: Bartók operaszínpadi muzsikája megcsonkítva a hangversenyteremben és ugyanakkor Kacsóh operettje kibővítve, ünnepi díszben az operaház színpadán! Meg lehet ezt józan ésszel érteni? - A «Loreley» közismert Silcher-melódiáját legalább húszszor annyian éneklik németföldön, mint nálunk az «Egy rózsaszálat», azonkívül ez a melódia hamisítatlan «német» melódia, szerzője pedig a friss invencióju, vérbeli népdalutánzatok egész sorozatával ajándékozta meg nemzetét. De kerülhet-e hatalomra Németországban olyan szellemi áramlat, mely a német dal királyi trónusára Schubert helyett - a zsidó-emigráns Heinének verseit dalbaöntő Schubert helyett - hivatalosan Silchert ülteti! Nem, nyugati kultúrember sohasem fogja megérteni, hogy miért adja ki magát az «Egy rózsaszál» nemzetének Bartók és Kodály nemzete; ahogyan a multban sem értette meg, hogy miért vallotta magát a «Csak egy kislány» népének Liszt Ferenc népe...

Liszt Ferenc népe... Nos, ma már az vagyunk. Aki nem hiszi, az váltson jegyet az Operaházba, a «Pesti karnevál» díszelőadására. Lexikonokban ugyan bárki elolvashatja, hogy Liszt mindenfajta zenét komponált, éppen csak színpadi zenét nem - de ez senkit se ejtsen zavarba, hiszen nekünk Lisztet «magunkévá kell tennünk» és így minket nem az érdekel, amit Liszt csinált, hanem az, amit Lisztből csinálni lehet. Mivel pedig Liszt magyarságát kell demonstrálnunk, hát legbölcsebb ha azt mindjárt «ad oculos» demonstráljuk. Erre a célra kétségkívül valami látványos balett a legalkalmasabb. Nosza fel tehát, csináljunk a Krisztus-oratórium, a Faust-szimfónia, a h-moll szonáta szerzőjéből népszerű balett-komponistát!

Amilyen észszerű az elgondolás, épolyan egyszerű a kivitel. 1. Kiválasztjuk a legismertebb Liszt-rapszódiát, kibővítjük azt más hasonló karakterű Liszt-muzsikákkal - természetesen az ősi magyar-lengyel barátság érdekében az E-dur zongorapolonéz semmiképen sem maradhat ki. 2. Az összefércelt zenei anyagot átadjuk az operaház egyik nyugalmazott karmesterének. A derék öregúr - aki már maga is írt balettet - elvégzi a hangszerelés munkáját, melynek természetesen mindenképpen méltónak kell lennie az orcheszter egyik legmerészebb invenciójú és legforradalmibb képzeletű nagymesterének művészetéhez. 3. Megiratjuk a balett szövegkönyvét az Operaház költői lelkületű jelmeztár-főnöknőjével. Alkalmasabb librettista el sem képzelhető, hiszen aki egész életét korhű kosztümök tervei között tölti, az balett-tervezetében sem követhet el anakronizmusokat. Valóban, a színen hiteles korkép bontakozik ki; megtudjuk belőle, hogy Liszt idejében Pest tele volt németekkel, hogy ezek a németek igen jól mulattak a daliás magyar huszárok sarkantyúpengetésén, hogy ez a sarkantyúpengetés édes muzsikaként csengett egynémely bécsi hajadon fülében és hogy az ebből származó esetleges félreértésekért bőven kárpótolja a bécsi gavallérokat a magyar lány és a tokaji bor... 4. Munkába lép a balettmester: először gondosan tanulmányozza azt a palotástáncot, melyet a felsőbb lányiskolák tanulói az évzáró ünnepélyeken szoktak ellejteni, azután a bokázást és balett-piruettet szellemesen összekombinálva kidolgozza a koreográfiát. - Ezután már csak a díszelőadás van hátra, minél csinosabb táncosnőkkel a színpadon, minél több meghívott notabilitással a páholyokban.

Íme: így pancsolják össze nálunk a Liszt-muzsika óborát. Igaz: másutt is űznek felszínes játékot nagy zeneszerzőkkel. Csináltak már Schubert-dallamokból is operettet. De melyik operaházban kerülhetett ilyen operett ünnepi díszelőadásra? Mert nálunk a «Pesti karnevál»-lal traktálták például a «Pen Club» külföldi vendégeit és hogy a műsoron ennek a fércműnek helyet szorítsanak. Kodály remekművének: a «Székely fonó»-nak csak a fele, Erkel «Bánk bán»-jának csak első felvonása került előadásra! Vajjon elképzelhető-e, hogy a németek a «Zauberflöte» vagy a «Meistersinger» rovására a «Dreimäderlhaus»-t mutatják be külföldi vendégeiknek, mint a «nemzeti zenekultúra» egyik legfőbb büszkeségét? Vajjon visszakövetelheti-e nyugodt lelkiismerettel Lisztet a németektől az a nemzet, melynek Liszt ilyen ósdi, sarkantyúpengetős komédiát jelent?

Csúnya képmutatás volna ezért a «Pesti karnevál»-ért az «átdolgozó» muzsikust, a librettistát, a balettmestert vagy magát az operaház igazgatóját felelőssé tennünk. Hiszen operaházunk a «hétköznapokon» - a mai viszonyokhoz képest - igazán elismerésreméltó munkát végez, sőt igazgatója éppen a klasszikus repertoár komoly kiépítésével szerzett magának érdemeket! Mikor tehát jánosvitézekkel és pestikarneválokkal «ünnepel», tulajdonképen nem tesz egyebet, mint alkalmazkodik ahhoz a bizonyos «hivatalos zenei kalendáriomhoz».

Dehát mi az a hatalom, mely arra kényszerít egy egész nemzetet, hogy polc alá rejtse az értékes portékát és ósdi tömegcikket rakjon kirakatba? Miért ez a szellemi végkiárusítás abban az országban, hol garmadában hevernek kincsek, melyekről az úgynevezett «köztudat» még jóformán mit sem tud? Mi prédikál itt halált, mikor az élet legfrissebb csíráit szinte meg sem próbálták a lelkekbe oltani?! Csupán a rosszakarat, az irigység hatalma ez? A tudatlanságé, vagy a tudatos ámításé? Vagy méginkább azé a gyávaságé, mely inkább nagynak hazudik mindent, ami kicsiny, csakhogy szembe ne kelljen néznie a valódi nagyságban megnyilatkozó Igazsággal?

Mindenekelőtt: mi az a «nemzetinek» hirdetett tradició, melyen ez a hatalom megveti lábát? Lehet az régi erények tradiciója? Nem sokkal inkább a régi... bűnöké? Minderre külön cikkben még vissza fogunk térni. Mert tisztáznunk kell, nyiltan, kíméletlenül ezt a kérdést, különben örökre veszendőbe mennek mindazok az igazi értékek, melyeket ha megbecsülnénk, a magyar zenekultúra a mai zeneéletben a legelső helyet foglalná el.