Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 19. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella

Sárközi György: CSUTORA
Márai Sándor regénye - Pantheon-kiadás

Cave canem! Óvatosság olvasó: kutyatörténet következik. Evvel a római küszöbökre írt jelmondattal lépi át Márai új regénye küszöbét és nem ok nélkül: kutyaregények dolgában nem vagyunk a legjobbhoz szokva. Jack London hatásvadászó s felületes történetei hamarább jutnak eszünkbe, mint Thomas Mann melankolikusan szép Herr und Hund-ja.

Márai regénye azonban nem egészen Csutora, a korcs puli kedvéért íródott, jóllehet Csutora mindenütt jelen van, - hol hangosan és botrányosan előtérbe nyomulva, hol a nagyvilág eseményeinek szelíd tanujaként oldalt húzódva, hol csak esetlegesen, felemelt hátsó lábbal egy fát öntözve éppen. A külsejében és mozdulataiban, szokásaiban és jellemvonásaiban, belső világának terjedelmében és milyenségében feledhetetlenül megelevenített Csutora mégsem önmagáért csahol, rág, harap és piszkít, - Csutora majdnem ürügye az írónak, hogy szerényen maga is beléphessen a regénybe s ketten járják meg a társadalomba szervezkedett világnak egy kicsiny, de intenzíven élő területét.

A világ rettenetesen nagy és rettenetesen kicsi. A család, a rokonok, a házhoz járó barátok, a lakás, a szobák és a mellékhelyiségek, a ház s a félig ismeretlen lakók, néhány utca a ház körül: ez az, ami egy emberi életnek tetemes részét átfonja, áthatja, magához idomítja. Az ember annyira eggyé lesz mindennapos környezetével, hogy már észre sem veszi a környezet idegen, önmagával nem azonos voltát. S ha egy-egy pillanatban megdöbbent bennünket az az érzés, hogy lényegében talán nem is ahhoz a talpalatnyi földhöz s ahhoz a pár emberhez tartozunk, amelyen s akikkel élünk, igyekszünk nyomban elfelejteni a furcsa és kellemetlen gondolatot. Hiszen illuzióink vannak arról, hogy munkánk hatása messze ér, olyan emberekkel vagyunk szellemi kapcsolatban, akiknek létezéséről nem is tudunk, - fontos-e, hogy testünk milyen kicsinyes miliő foglya?

S most életünk mindennapi színterére lép egy borzas kis állat. Az ő számára csodák földje megunt lakásunk, titokzatos istenség megunt barátunk, tűzvész egy meggyujtott lámpa és vízesés egy fölborult pohár. Próbáljuk vele élni azt, amit magunk már túléltünk, s vele látni azt, amit számunkra a megszokás már láthatatlanná tett. S egyszerre minden meginog körülöttünk: csupa rejtély és probléma tornyosul elénk; amit már régen érteni véltünk, azt újra meg kell értenünk, s amivel régen leszámoltunk, az is új számvetésre kényszerít. Végtelen és kimeríthetetlen titkok közt élünk, idegenül, magányosan és reménytelenül. Erre tanít meg bennünket Csutora s ezért szeretjük Csutorát és ezért gyűlöljük Csutorát.

Nem kell azonban azt hinnünk, hogy az író olcsó fogással a kutyából rezonőrt farag s az állati primitívség leple alatt mondja el mondanivalóit a világról. Nem, író és kutya közösen szemlélődnek, s ha szabad így mondani: közösen tépelődnek, - az író alázatosan lehajol kissé emberségéből a kutya ösztönösebb lényéhez, de az állat is fölemelkedik némikép az intellektus világába. Mindketten engednek egy keveset önmagukból s evvel egy harmadik, különös varázsú nézőpont keletkezik. A könyv ízét, eredetiségét éppen az a feszültség adja meg, amely a két ellentétes pólus közt ott remeg s mely mint éles hur metszi keresztül az életjelenségeket. A könyv minden fejezete ilyen keresztmetszet, mindegyik érdekes, okos, mulatságos, egyik-másik valóságos kis remekmű.

A szemlélet módja meghatározza a stílust is. Az intellektus kiábrándultságának és az ösztönök ősi kíváncsiságának keresztezéséből születik Márai hol halkan ironikus, hol udvariasan keserű, hol tartózkodóan meghatott hangja, - a mesterségbeli öntudat és az elvetélt líra egymásrahatásából a szavak pontossága s a mondatok egyensúlyozott előrelendülése. Itt-ott megüti fülünket egy-egy ujságírásból becsuszott, könnyebb fajsulyú fordulat, - egészben azonban örülnünk kell ennek a magyar prózának, mely minden ízében európai próza.