Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 19. szám

NAGY LAJOS: AZ ŐRÜLT

- Harmadik János pápával tenni kellene valamit, - javasolta Dura.

De nem Dura volt az őrült, hanem Harmadik János pápa, illetve Hertelendy, aki magát Harmadik János pápának hitte. Szabályos őrült! - így nyilatkoztak róla a többiek, az egész kávéház, most is, máskor is, viselt dolgain pedig hol nevettek, hol szánakoztak.

- Ugyan mit akar vele csinálni? - fanyalgott a javaslat felvetése után Páczai. - Mit lehet az ilyen félbolondon segíteni?

Kis szünet, tanácstalanság, - azután Berkó próbálgatta tovább:

- Ha mást nem lehet, hát el kell helyezni egy elmegyógyintézetben.

Páczai legyintett a kezével, mintha egy szakasz katonának vezényelne tüzet:

- Eh! Az ilyennel nem kell törődni, leghelyesebb volna, ha mindenkit, aki az életre való képességét elvesztette s csak teher a közösség számára, összefogdosnának, egy éjszaka kihajtanák valamennyit a Vérmezőre, azután tatatatata... gépfegyverrel lekaszálnák az egészet. Nekik is jobb lenne.

És elégedetten nézett körül a kávéházban, mintegy a tájon, a vérnek mezején. Hogy nekik is jobb lenne, - ez lett volna az erkölcsi feloldás.

- Jó, jó, - próbált higgadtan magyarázgatni dr. Ferner, aki orvos ugyan, de Klausewitzet olvasta már vagy tizedszer s azt is pontosan tudja, hogy a kirkiliszei csata melyik napon történt, hány órakor kezdődött s az egyes bolgár és török csapattesteket kik vezették. - A megoldás talán nem is lenne rossz. De addig is, míg az ilyen radikális eljárásnak akadályai vannak, valamit mégis csak kellene csinálni Harmadik Jánossal, mert majd egyszer ő csinál valamit s az végzetes lehet, teszem a családjára nézve. Egy kis családirtás nem nagy ritkaság mostanában. Az elmegyógyintézeti elhelyezés azért célszerű, mert az kikapcsolás a külvilágból. Megszüntetése legalább is a közveszélyességnek, meg azután... néha gyógyítást is jelent.

- Gyógyítást! - vágták közben ketten is. - Mit akar azzal a gyógyítással? Mit lehet egy ilyen őrültön gyógyítani?

Berkónak muszáj volt elsütnie a régi viccet:

- Miért? Néhány esztendei kezelésnek lehet annyi eredménye, hogy a beteg egy fokot javul s azt hiszi, hogy már csak Második János pápa.

Mindnyájan nevettünk, de dr. Ferner nem tágított:

- Viccnek talán nem rossz. A valóság azonban az, hogy a kezelés, az ápolás is számít valamit, legalább is elviselhetőbbé teszi a beteg hátralévő éveit. Meggyógyítani az ilyent nem lehet, de azért próbálják és próbálni kell, hiszen annyiféle gyógymód, lélektani módszer kínálkozik már, hogy előbb-utóbb majd eredményt érnek el az ilyen mániással is. És tegyük fel, hogy Harmadik Jánost nem lehet meggyógyítani, még akkor is nagy különbség ott lenni, vagy itt. Ott legalább nem ingerlik, nem rontanak a baján.

- Kényelmes helyzet, - nevetett Dura. - Jobb mint a mienk, mert mi idekinn a külvilágban mindnyájan ingereljük egymást s mindenki igyekszik rontani a más baján.

Dr. Ferner nyugodtan mosolygott:

- Igen. Van valami ilyenféle ebben a nagy létért való harcban.

Ebben a pillanatban tette le a pincér dr. Ferner elé a feketekávét. Dr. Ferner ránézett a feketére, föl a pincérre, elvörösödött, arca eltorzult s ordítani kezdett:

- Micsoda disznóság el! Pohárba hozza nekem a feketét? Nem megmondtam már a multkor, hogy csészében hozza! Hogy én nem birom pohárból inni. Az üveg arra való, hogy ablakot csináljanak belőle, de nem hogy feketét szervirozzanak benne. Tiszta abszurdum.

A pincér már vitte is vissza a feketét, hogy ugyanazt csészébe öntesse át s úgy hozza elő. Dr. Ferner szikrázó szemmel nézett utána, pontosan a háta közepébe:

- Le tudnám lőni az ilyen gazembert!

Berkó nevetett:

- Külvilág!

Soltész is nevetett s a kezükkel labdadobálást utánozva, egymásnak mondogatták: külvilág, belvilág, külvilág, belvilág.

Páczai odasúgta Berkónak:

- Vajjon mi lehet Harmadik János pápa véleménye dr. Fernerről?

- Na itt jön! - mutatott tekintetével az ajtó felé Berkó.

Csakugyan Harmadik János pápa, azaz Hertelendy lépett be az ajtón s közeledett felénk.

Én néhányszor láttam csak őt, soha ügyet nem vetettem rá, most jobban megnéztem. Kopott felöltő volt rajta, pedig még általában télikabátot hordtak az emberek; úgy látszik, ebben telelt ki. Néztem rá, kalapja gyűrött, arca sápadt, tekintete merengő, de inkább egy kissé szenvedő. Leült közénk, mi elhallgattunk s szótlanok maradtunk. Ez láthatóan nem tetszett neki. Maga elé bámult az asztalra, de mintha tudta volna, hogy az imént róla volt szó, nyugodtnak mutatta magát, látszólag egyönkkel sem törődött, de éreztem, hogy mintha testének minden pontja egy-egy szem volna s valamennyivel minket kémlelne, nem nevetünk-e, nem szánjuk-e.

Vajjon csakugyan őrült-e? - tépelődtem, hiszen még semmi bizonyosat nem tudtam róla. Őrült-e, amikor például most azt hiszi, hogy róla beszéltünk - és csakugyan róla beszéltünk.

Páczai törte meg a csendet:

- Mit csinálnak a kedves hívei, szentség?

Hertelendy zárt ajkai körül parányi rándulás látszott. Nem felelt, de ránézett Páczaira, mélyen csudálkozva és kérőn.

Páczai fölényesen mosolygott, Berkó elnevette magát.

A pincér, aki éppen a vizet cserélte ki, megállt az asztalunk mellett, babrált, nem mozdult, hogy most valami jó hecc következik.

Én ráförmedtem Páczaira:

- Hagyja abba ezt az ostobaságot!

Páczai mintha nem akart volna tágítani, kötekedve nézett rám, mégis szótlan csend következett, melyet azután Hertelendy mély sóhaja tört meg. Berkó lehajtotta a fejét s kitörni készülő nevetésével küzködött. A pikkológyerek néhány lépésnyi távolságból pislantott a pincérnek. Eh, én fölálltam, hogy megyek, nincs kedvem részt venni az ilyen mulatságban. Dura utánam sietett, az ajtónál ért el:

- Magának kellene vele foglalkozni.

Elcsudálkoztam:

- Nekem?

- Igen, miért ne? Próbálja csak meg. Maga olyan türelmes és megértő. Mit lehet tudni, hátha csak a sok gond miatt hibbant meg egy kicsit s majd megint rendbe jön. Vagy maga szép szerével ráveszi, hogy bemenjen egy intézetbe, úgy mondja neki, hogy szanatóriumba. Egy-két hónapra majd összeadjuk azt a pénzt.

Horvát állt mellénk, kalapnélküli göndörhajú fejével, feketekeretes pápaszemével:

- Jobb lenne, ha a pénzt neki adnák. Mindjárt nem lenne kutyabaja sem. Szerintem az ilyen állapotnak tisztára gazdasági okai vannak.

- Gondolja?

- Igen, gondolom. Én mindent gazdasági okokra vezetek vissza. Nincs más kérem, csak a gazdasági alapszerkezet, a többi maszlag.

Nem tudtam, minek köszönhetem a különös megbízást, mely - úgy látszik - az egész társaság óhaja volt, azt sem tudtam, mi a teendőm s ahhoz is hogyan lássak hozzá, szóval még csak haboztam, - máris beállított hozzám Hertelendy. A kávéházból egyenest hazamentem, olvasgatni kezdtem, fél óra mulva kopogtattak az ajtómon s aki belépett, az ő volt. Mintha neki is ugyanaz az ötlete támadt volna, mint a többieknek, hogy valakinek foglalkoznia kell vele, mintha ő is engem választott volna. És mintha a többiek elől, mindenki elől, az egész világ elől hozzám menekült volna védelemért, vagy legalább támaszért, talán csak azért hozzám, mert én még nem bántottam.

Igyekszem vele jóban lenni, - ezt gondoltam.

Vidám volt, ahogy belépett hozzám. Valami remény lobbanhatott föl benne. Sűrűn kérte a bocsánatokat, ne vegyem rossz néven, hogy háborgat; ne csodálkozzam, valami egészen különös ügyben keresett föl. Az volt az érzése, hogy én hajlandó vagyok őt meghallgatni s elég józannak is látszom ahhoz, hogy nekem beszéljen.

- Foglaljon helyet!

Leült velem szemben. De mielőtt szólt volna, elakadt a hangja s küzködött magával, vidámsága eltünt s szinte még az arcszíne is sápadtabbra vált. Maga elé meredt az asztalra, úgy látszik ez gyakori póza. Később fölemelte a tekintetét, rám nézett, kémlelt, kissé megint fölvidult, el is mosolyodott s mintha tréfát űzne velem, így szólt szaporán:

- Remélem, tudja, hogy ki vagyok?

Arca elkomolyult, vonásai elsímultak, egész lénye nyugodtabbá szelidült, sőt méltóságteljessé magasztosult:

- Én Harmadik János pápa vagyok!

Élesen nézett a szemembe, de mintha egy kicsit meghökkent volna, jaj, most kimondta, de mi lesz, ha ez az átkozott ember itt vele szemben, már mint én, nem hisz neki, vagy talán még ellent is mond.

Magam is meghökkentem a szituációtól, mely gyors elhatározást kívánt. Egyszerre villant át az agyamon Dura, Horváth, dr. Ferner, a pincér, Berkó, Janka, egy egész nap, az újságok, Európa, a fél világ. Hiszen hová jutna az ember, ha csak úgy egyszerre rá támadna dr. Fernerre s azt mondaná neki, hogy... hogy, teszem, a porcellán meg arra való, hogy fürdőkádat csináljanak belőle. Vagy Horvát előtt hivatkozna Széchenyire, Vigyázó Ferenc grófra, Lajos bajor királyra. Elég az, hogy röviden, nyugodtan annyit mondtam Harmadik János pápának:

- Tudomásul veszem, szentség.

Ráncba futott a homloka:

- Hogyan? Csak tudomásul veszi? Hát ön ezt eddig nem tudta?

Nem feleltem.

- Ön nem tudta, hogy én Harmadik János pápa vagyok?

- Tudomásul veszem, tessék velem rendelkezni.

Pillanatnyi indulata még felfokozódott, de azután meglepetésszerűen el is szállt. Kis ideig gondolkodott:

- Aljas emberek ezek valamennyien.

Hallgattam.

- Ez a Dura. Meg Páczai. Meg az egész banda. Szokta ön figyelni azt a kölyköt, azt a pikkolót? Meg általában az emberek mind. Nem csak az eretnekek, hanem a saját híveim is.

Várakozással néztem rá.

- De nem baj. Majd jobb meggyőződésre jutnak. Vagy... ön nem így gondolja?

És újra homlokráncolás következett.

- Bizonyosra veszem, - jelentettem ki.

- Látja, ezt szeretem. De addig is elég sok bajom lesz még velük. Már mint a híveimmel.

Várt. Nem szóltam. Folytatta:

- Nem akarnak adót fizetni.

Rám nézett, bele a szemembe, várt, mintha újra hitetlenségtől, sőt ellentmondástól félt volna.

Hallgattam.

- Egymás után vetem ki rájuk az adókat, de nem fizetik. És hogy ne kelljen fizetniök, a gúny és rágalom sarát fröcskölik rám. Le akarják tagadni, hogy én vagyok Harmadik János. Ezt érti, úgye? Mert ha én nem vagyok Harmadik János, akkor nincs jogom rájuk adót kivetni s ők nem tartoznak fizetni. Persze átlátok a szitán. Tudom, hogy felbujtották őket. Azt is tudom, ki volt a felbujtó. Egy nőgyógyász, aki szabad óráiban, értse: operáció-mentes idejében, idegorvoslással is foglalkozik. Ezzel a nőgyógyásszal egyszer valami ügyem akadt, fölkerestem a rendelőjében, éppen akkor nem operált, tehát mint idegkompetens lépett föl velem szemben és, képzelje el, azt mondta nekem, de valami kaján, gonosz röhögéssel, mint maga Belzebub, hogy: kedves Hertelendy úr, ön nem Harmadik János pápa, mert az már régesrégen meghalt, ön Hertelendy Ulrik, egyszerű, szegény elmebeteg. Hát... No úgye, hogy meg kellett volna fojtanom a gazembert. No úgye?

- Nagyon érdekes. Csak tessék folytatni.

Kicsit elkedvetlenedett, e pillanatban valami lenézést éreztem a tekintetéből. De azután csak haladt tovább, egyenes vonalban:

- Hát mondja, nem szabályos őrült ez az ember, ez a nőgyógyász?

Hallgattam. De közelébb tolta a fejét, láttam, hogy türelmetlenül kívánja a feleletet. Szóltam:

- Talán meg kellene őt vizsgálni?

Kezével leintően legyintett, de azután mégis csak azt mondta:

- No úgye! Úgye, hogy igazam van. De térjünk a tárgyra. Mit csináljak engedetlen híveimmel? Hogyan hajtsam be rajtuk az adókat? Mert a pénzre, mondhatom, nagy és sürgős szükségem van.

Várt. Bámult rám. Zavaromban egész parancsoló ridegséggel szóltam rá:

- Csak folytassa!

- Kérem, folytatom. Azonnal folytatom, de itt, itt ezen a ponton vagyok elakadva. A pénz kérdésében. Nem fizetnek, fel vannak lázítva, a pénzre pedig sürgős szükségem van.

Most úgy látszik, félre is értettem őt, meg el is járt a szám:

- Meg tudom érteni. Pénzre mindannyiunknak szükségünk van, a megélhetés napról-napra...

Ingerülten vágott közbe:

- Ugyan kérem! Megélhetés! Ilyen ostoba problémákkal én nem foglalkozom. Nekem az emlékműre kell a pénz. Az emlékművet akarom mielőbb felállíttatni. Már el kellene kezdeni az építést.

Csak bólintottam s úgy tettem, mintha különösképpen figyelném a szivarom füstfiguráit is.

Még sokáig beszélt Harmadik János, beszélt az emlékműről, melyet a Lágymányoson kell emeltetnie, azután hogy miért éppen ott s mit kell az emlékműnek megörökítenie. Nyugodt, méltóságteljes pózban dicsekedett, egy kicsit néha panaszkodott is, de általában mindvégig jókedvű maradt, csaknem derűs, sőt méltóságához nem illő viccet is elmondott. Végeredmény: nagyon meg volt velem elégedve, én csöndesen bólintottam néha, alig szóltam, de ő láthatóan nem is volt már rám kíváncsi. Egyszer csak hirtelen fölállt és kijelentette, hogy most már megy.

- Helyes, - rebegtem s én is fölálltam, hogy megadjam neki a kellő tiszteletet, mert most már úgy állt előttem, hogy talán tíz centiméterrel magasabb is lett, mint amikor érkezett.

- Megyek, mennem kell haza.

- Hol méltóztatik lakni? - kérdeztem nyájas érdeklődéssel, mintha kissé kiléptem volna szerepemből.

- A Hernád-utcában.

Csudálkozva bámultam rá:

- Ugyan? A Hernád-utcában?

- Igen, - erősitette gyanutlanul.

- Úgy. Ez meglep. Mert tudtommal a pápák a Vatikánban laknak.

Kínos zavar öntötte el. El is pirult. Mozdult az ajka, felelni akart, de nem tudott. Nézett rám, nem is rám, csak az ürességbe, azután megfordult s indult kifelé. Én kikísértem, kinyitottam neki az ajtót, az ajtóban mintha megint összeszedte volna magát, de csak úgy kedvetlenül motyogott:

- Ez egy... ideiglenes zavar azzal a lakással. Csak átmenet, kérem. Na, Isten áldja meg.

Mélyen meghajoltam:

- Legyen szerencsém máskor is. Minnél előbb.

Most már sietett, mintha nem hallotta volna.

Föl-alá jártam a szobában, tünődtem, hogy vajjon el fog-e újra jönni. Különös jelenség, nekem újszerű. Mintha nem hinne tökéletesen abban, hogy csakugyan Harmadik János pápa. Adókivetési joga iránt is kétségei lehetnek. Hogy a pénzre szüksége van, - hát ezt elhiszem. No de mi történnék vele, szegénnyel, ha sikerülne ráeszméltetni, hogy ő Hertelendy Ulrik, budapesti lakos. Könyvügynök, aki egy idő óta abban a tévhitben él, hogy ő Harmadik János pápa, holott erről számtalan oknál fogva szó sem lehet.

Azután elindultam magam is, hogy az Aranykakas kávéházba menjek, ott valami keveset egyek s megfeketézzem. Künn hideg márciusi este volt, érzés és türelmetlen várakozás szerint félig már tavasz, de a valóságban rendes tél. A kapuban a házmester beszélgetett egy lakóval, egy özvegy öregasszonnyal. Az öregasszony elmondta véleményét a járványról, mivel hogy valaki a házbeliek közül aznap halt meg:

- Azt mondják, hogy ez az influencia ragadós betegség, hogy egyik ember a másiktól kapja el. Eszi a fene. A háború végett van ez is, meg az emberek rosszasága végett. Az Isten büntetése. Hogy a jóember is megkaphatja? Az csak azért van, mert az Isten nem válogat, haragszik most már mindnyájunkra és ahogy a sor kire-kire rá kerül. Aki nem hal bele, azt az Isten nem is akarja elpusztítani, csak ráijeszt, hogy térjen észre és javuljon meg. Azért én mindenkinek, aki átment rajta...

Álldogáltam, néztem az eget, mintha az időt kémlelném, de tovább már nem hallhattam, mert a házmester és a lakó elvonultak, be az udvar felé. De így csonkán is megtetszett nekem ez a felfogás és hamarosan el is mondhattam dr. Kardosnak, aki ügyvéd és ellenzéki politikus, kivel a harmadik sarkon találkoztam s aki csatlakozott hozzám, kísérőül. Dr. Kardos érdeklődés nélkül hallgatott, láthatóan türelmetlenül, hogy ő mondhassa már el azt, ami ennél, már mint annál a kis náthánál, meg egy bolond öregasszony nézeteinél sokkal fontosabb:

- Látja kérem! Ezek a disznók tönkre teszik az országot. Nyavalya van itt, nem influenza. Nem influenza ez, hanem nyomor és gond és pusztulás. Mert ha ez így megy tovább, két év múlva kecskék legelnek az Oktogonon. És ez mind azért, mert pontosan az ellenkezőjét csinálják mindannak, amit csinálniok kellene. Mert mit kellene itt tenni, hogy a helyzet egyszerre megjavuljon? Nem a földbirtoknak adni... holmi bolettát, adóelengedést, ha nincs ára a búzának, nem a gyárosnak adni, ha nyakán marad az iparcikk, - hanem a fizetéseket és a munkabért kell emelni. Minden embernek, kivétel nélkül, annyit kell adni, hogy jól élhessen. Ötszáz pengőt kellene adni minden embernek havonta. Ez által az emberek vásárlóképességhez jutnak, fogyasztókká válnak, - circulus benevolus, kérem - és most képzelje el, hogy micsoda föllendülés következne itt! Hogy hogyan menne a földbirtoknak, a gyárnak, a kereskedőnek, a háztulajdonosnak is. Csak ötszáz pengő havonta, minden egyes embernek. És ezt nem teszik meg. Nem tudják megtenni, az átkozott rendszer miatt. A rendszer pedig kizárólag egy emberen épült fel; vele áll és bukik és az gróf Barlangváry István. Ha őt sikerülne megbuktatni, meg lenne mentve az ország s talán egész Európa.

- Hát bizony az jó lenne, ha Európa meg lenne mentve, - rebegtem áhítattal.

Dr. Kardos azután elbúcsúzott és sietett visszafelé, mert neki még a pártklubba kell elmennie Meg kell szervezni a polgárságot, az entellektüelleket s az intelligensebb munkásságot gróf Barlangváry István ellen.

Útközben az Aranykakas felé már csak Dzurayval, Penkkel, Weiszfelddel és Szilián Mariskával találkoztam, azaz találkoztam másokkal is, de csak ezekkel kellett megállnom egy kis eszmecserére. Hogy hogy vagyok, hova megyek, rég nem láttak, mit csinálok mindig, - ezenfelül pedig Dzuray szerint a gép az emberiség átka és éppen az által érjük el nemsokára az általános megnyugvást, hogy megyünk vissza a középkorba, s szerinte csakis legendákat kell írni, mert ez a jövő műfaja; nemsokára csak legendával lehet pénzt keresni, jó írók, akik egyszersmind okos emberek is, megteremtik a kasszalegendát, "ŕ la «kasszadarab», nemde? Penk viszont azt tartja, hogy nem szabad húst enni. A hús méreg, idegrendszer-méreg. A húsevés vezetett az emberi faj általános degenerációjához s oka a vérengzéseknek. Meg kell nézni a ragadozókat! Az oroszlán, a farkas nem a húsért ölnek, hanem azért, mert húst ettek. Nem a hús végett, hanem a hús miatt történik a gyilkolás. Az ember öl, holott nem eszi meg áldozatát. Miért? Mert húst evett. Weiszfeld szerint pedig ha Koltanowszky nem cseréli le a bástyákat, akkor nem veszti el a játszmát Aljechinnel szemben; különben ő bármikor hajlandó odaadni a királynőjét egy futárért és egy lóért, egyszerűen azért, mert a királynő neki nem szimpatikus figura. Egy nőnemű figurába, neki ezt ne mondja senki; nem összpontosulhat annyi erő, mint egy futárba és egy lóba. Szilián Mariska fölháborodva panaszkodott, hogy az a ronda alak, az a csinos és jóformájú fiatalember, aki épp most fordult vissza, fél óra óta kerülgeti őt s oly kifejező tekintettel nézegeti az idomait, hogy az embernek kisül a szeme, ugyan, egy ilyen mocskos férfi nem szégyenli magát, mégis csak borzasztó.

Hohó! Nem hagytam magam. Hiszen Harmadik János pápával is sikerült megbirkóznom egyelőre. Dzuraynak készséggel elismertem, hogy a gép csakugyan komplikálja a dolgozó emberek sorsát; Penknek kijelentettem, hogy meg lehet élni, ha az ember csak tejet, tojást, vajat, vizet, főzeléket, kenyeret, sajtot és gyümölcsöt eszik; Weiszfelddel közöltem, hogy a különböző sakkfigurák támadó és védő értéke hajszálpontossággal még nincs kiszámítva s azok az egyelőre elfogadott erőkifejező számok, melyek szerint a királynő értéke huszonegy, a futóé nyolc, a lóé hét egység, ezek csak dr. Wekerle László szubjektív becslése után, jobb híján elfogadott értékmérők; Szilián kisasszonnyal egyetértettem abban, hogy fiatal és egészséges férfiaknak néha, ha szép nőt látnak, csakugyan egészen furcsa ideáik támadnak.

Aránylag tehát háborítatlanul s anélkül, hogy én is durván megzavartam volna mások köreit, megérkeztem az Aranykakasba. Rántottát, majd feketekávét rendeltem s olvasgatni kezdtem az elém rakott lapokat. Valaki kiirtotta a családját az első oldalon, a második oldalon valami konferencia ült össze Genfben, hogy valamit majd elintéz, a harmadik oldalon a pénzügyminiszter kijelentette, hogy ő optimista, a negyedik oldalon egy hírlapíró lelketlennek nevezte az ismeretlen tettest, aki a villamos alá került s agyongázolt orvos zsebéből ellopta húsz pengőt tartalmazó pénztárcáját, - mert ha még az eleventől lopta volna el, vagy netán kölcsönkérte volna holnapig soha-meg-nem-adásra! Egy kép egy kínait s egy japán katonát ábrázolt; a kínai a földön guggolt, kínosan csodálkozó arccal, a japán pedig szuronyos puskát tartott a kezében s szinte szerelmes szeretettel nézte a kínait; a kép aláírása pedig ez volt: japán katona kivégez egy kínai banditát. A japán katonának cseresznyeformájú feje volt, szája és szemei mintegy kis bemetszések a cseresznye duzzadó húsán.

Néztem, olvasgattam a lapokat, a szomszéd asztalnál egy öreg kereskedő tárgyalt egy fiatalabbal. A fiatal narancsot rendelt s mielőtt enni kezdett, föltette fejére a kalapját. Mikor az utolsó narancscikket is lenyelte, levette a kalapját. Később vizet ivott, - ahhoz is föltette a kalapját. Az öreg kereskedő ezt mondta:

- Tehát itt van a száz pengő, átadom magának.

Egy csomó pénzt nyomott a fiatal kereskedő markába, a száz pengő tizesekből állt. Azzal levette cvikkerét, törülgetni kezdte s nem is ügyelt a fiatalabbra. A fiatal megolvasta a tizeseket, én fölütve fejemet a sok újság közül, mintegy pihenésül, gépiesen vele olvastam: tizenegy darab tízpengőst számoltunk. A fiatal gyorsan a zsebébe tömte a pénzt - s ehhez nem tette föl a kalapját. Egy magányosan vacsorázó úr gyufaszálat dugott a fülébe s átszellemült arccal ásott, fúrt, kapart, - a vele szemben ülő nő meglepődve bámult rá, mire az úr elfordult, nyilván, hogy most ne lássa őt a nő.

Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Janka. Janka valahányszor jött, mindig vagy mosolygott felém, vagy dúlt arcból villogtak rám sötétfényű szemei. Most dúlt volt az arca és villogtak a szemei. Hozzám jött, hang nélkül ült le mellém. Pár perc múlva szólalt csak meg:

- Egy órával ezelőtt már kerestem. Hol volt?

- Egy órával ezelőtt? Féltízre beszéltük meg a találkát s most még csak kilenc óra van.

- Csak ne kerteljen. Ne beszéljen másról. Hol volt? Maga máskor mindig itt van már nyolckor.

- Fenn volt valaki nálam. Dolgom volt vele.

- Ezt úgyis tudtam. Dolga volt vele. És még csak meg sem próbálja letagadni.

- Mit?

- Hát hogy valaki volt magánál.

- Igen, volt, egy idegbeteg ember, akivel sokáig beszélgettem. Azt hiszi szegény, hogy ő Harmadik János pápa.

Fájdalmas, megvető mosoly húzódott el Janka ajkán:

- Aki magánál volt, az legfeljebb azt hiheti, hogy ő Genovéva. Vagy Katalin cárnő. Hogy miket tud maga kitalálni! De én nem bánom, úgy is utoljára beszélek ma magával. Nekem csak az fáj, hogy nem akar, nem bir, nem mer őszinte lenni. Legalább annyi férfiasság lenne magában, hogy egyszer megmondja az igazat. Ki volt magánál?

Na most már elég:

- Hát igen, nő volt nálam. Nem is egy, hanem három. Nők voltak nálam. Egész délután, egész este, mostanáig.

Janka már sírt is, sűrű könnyekkel, eltorzult arccal, ott az egész kávéház színe előtt, mindenki felénk bámult, még a magányosan vacsorázó úr is abbahagyta a gyufaszállal végzett füloperációt, talán még mielőtt eredményt érhetett volna el.

- De Janka! Mégis csak borzasztó. Legalább ne sírjon. Mindenki minket bámul. Még azt hiszik, hogy valami kékszakáll vagyok.

Még szerencse, hogy távolabb, a dominózók telepein hirtelen botrány tört ki. Valaki, úgy látszik, sehogysem tudta kirakni a legnagyobb dupláit s valahogy így keveredhetett bele egy parázs összeszólalkozásba. Teli torokkal üvöltötte:

- Fognak még lógni a demokraták! Én mondom magának, fognak még lógni.

Hála Istennek, a demokraták mind arrafelé kezdtek figyelni.