Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 18. szám · / · SZÁSZ GÉZA: CSELÉDTRAGÉDIA

SZÁSZ GÉZA: CSELÉDTRAGÉDIA
VIII.

A faluszéli kis házban korán keltek az asszonyok.

A fiatal asszony tüzet rakott, nagy fazék vizet tett a tűzhelyre, s mialatt a víz melegedett, lámpavilág mellett ruhákat foltozott.

Az öregasszony vakaróval megtisztította a tehenet, kihordta a trágyát, megigazította az almot, krumplit vágott, szalmát szecskázott; moslékot készített a malacoknak, tett-vett a zsúfolt sötét udvarban, mint egy kísértet.

Mikor az ég világosodni kezdett, a fiatal asszony a batyú kimosott ruhával szaladt a padlásra, kapkodva kiteregette a kihúzott kötélre, sietett, ahogy csak tudott, mert már indulni kellett Vésztőre napszámba.

Éppen rendbe szedte magát, csak még alvó kis fiát akarta megcsókolni a szobában, mikor hallotta, hogy a kiskapu kilincsét valaki nyikorgatja.

- Ki az? - kiáltott ki a tornácról.

Nem felelt senki.

Furcsa volt a dolog, hallgatózott, és hirtelen ijedős nyugtalanság fogta el. Tudta, hogy nincs oka félni, mégis majdnem remegett. Hogy meggyőzze magát oktalanságáról, a kiskapuhoz sietett, félrehúzta a reteszt és kinyitotta a kaput, hogy kitekintsen.

Halk sikollyal hátra tántorodott.

Marci állt ott mereven és halványan, mint egy szobor.

Hosszú pillanatokig nézték egymást. Az asszony észre vette, hogy Marci arca még dultabb, még betegebb, mint tegnap délután volt. Fájt a szíve érte és mégis majdnem örült, mert most már tudta, hogy nem ő bántotta meg. Nagyobb dolognak kellett történni, hogy ennyire megváltozott és hogy ilyenkor ide jött.

- Talán elcsapták! - ötlött eszébe, és erre kicsit megnyugodott. - Ez nem volna szörnyű baj.

Marci akkor érkezett meg rettenetes vándorlásából. Ahogy elhatározta, ment egyenesen a kis ház kapuja elé, s hogy zárva találta, tanácstalanul, kimerülten lelógatta karjait. Annyi bátorsága már nem volt, hogy zörögjön. Mikor a kapu mégis csodamód kinyilt, s szembe állt avval, akit keresett, nem találta meg mindjárt hangját.

Időbe tellett, míg megszólalt.

- Szabad bemennem? - kérdezte csendesen.

- Mi lelte magát? Jöjjön, - hívta anyásan az asszony.

A tornácon, a konyha ajtó előtt Marci megállt.

- Azt gondoltam, hogy ide kell jönnöm. Egész bizonyosan hittem, hogy így kell kezdenem. Most... most már nem tudom olyan bizonyosan, - mondta akadozó hangon szerte széjjel nézegetve.

Az asszony meghökkent. Csak nem megkérni jött?... Így... Ilyenkor?... Ilyen nagy csacsi lenne? Bosszankodva felnézett rá, de amint megkínzott arcába tekintett, gyanúja szétfoszlott és restelte, hogy ilyesmit gondolt. De mit akarhat?... Olyan egyszerű, jó embernek látszott. És most rémségek kukucskálnak ki a szeméből.

- Jöjjön be a konyhába. Nagyon fáradt lehet. Üljön le egy kicsit, - szólt hozzá gyöngéden és nagyon sajnálta. Bizonyosan beteg. Látszik, hogy láza van. Azért beszél ilyen furcsán. És nincs szegénynek senkije a világon, - gondolta.

Marci, mintha nem hallott volna semmit, csak állt egy helyen.

- Egyszer már el akartam mondani, - folytatta - nem hallgattak meg. Magának meg kell tudni, hogy ki vagyok. És aztán ítélni felettem. Ezért jöttem.

Az asszony sejteni kezdett valamit. Megborzongott.

- Jöjjön be, - suttogta tompán.

Marci követte.

Az asszony hirtelen támadt zsibbadtsággal tagjaiban, leült az asztal mellé. Marci állva maradt. Mélyről jövő, kongó hangon elkezdte:

- Nyár elején, a mátéhalmi országúton, a szalmamajori dülőút mellett megöltem két embert. Magam voltam, senki se tudja. Tegnap délután hallottam, hogy az egyik a maga ura volt. Itt vagyok, tegyen velem, amit akar. Azért jöttem, hogy ezt megvalljam.

Az asszony az első szavaknál már tudta, hogy mi fog következni. Mint mikor valaki rohanó kocsin érzi, hogy a kátyúba csúszik a kerék, ijedten gondolja, jaj felfordulunk és már lent is van a földön, és nem mer megmozdulni, mert nem tudja, milyen csontja tört össze, fel tud-e kelni egyáltalában... Ilyen kábulattal ült az asztal mellett és még könyökét sem merte odébb csusztatni. Tudta, hogy ezt fogja mondani s mégis szörnyű volt hallani. A mult fájdalma felébredt és együtt száguldott lelkében a jövő reményével nagy fekete örvény felé.

A nagy csendben élesen, mint a kalapácsütés ketyegett a láncos falióra.

Hogy az asszony nem mozdult, Marci keserűen folytatta:

- Egész éjjel kódorogtam, mint egy kivert kutya. Pedig nem űzött el senki. Csak, amit megtudtam, az kergetett bele az éjszakába. Hogy mikor vaktában ütöttem egyet ezzel az utálatos öklömmel, magát is megütöttem, meg azt a gyereket is.

Az asszony még mindig nem szólt. Körmével görcsösen kapaszkodott az asztalba.

Marci kezdte nagyon rosszul, nagyon kényelmetlenül érezni magát. Nem így képzelte el ezt a jelenetet. Felháborodást, iszonyatot várt az asszonytól, indulatos párbeszédet, magyarázkodást, megértését annak, hogy nem bűn, hanem szerencsétlenség, ami történt és legutoljára néhány jó szót, amivel szívesen ment volna a börtönbe.

Ez a nagy hallgatás olyan volt, mint egy hideg, kegyetlen ítélet.

Sóhajtott, hogy a szíve majd kiszakadt és reményvesztett szomorúsággal kezdte újra:

- Pedig nem vagyok rossz ember. Nem is rosszaságból tettem. Csak büszke voltam. Nem birtam lenyelni a bántást. Nem tudtam elfutni. Szégyeltem. Ők meg a fegyverekben bíztak. Így összeakadtunk.

Marci várt néhány percig, hogy talán az asszony mégis megszólal. De nem, - csak éppen annyit tett, hogy összerakta két kezét, mintha imádkozna és egész kicsire összehúzódva bámult le az asztalra.

- Ugy jött minden magától, pár pillanat alatt, mint a förgeteg - magyarázta csendesen, szívfájdalommal Marci. - Tolvajnak mondtak, pedig tudták, hogy nem vagyok az. Talán ők sem rosszaságból mondták, hanem, mert azt hitték, gorombán kell bánni az emberekkel, az a jó. Most már mindent máskép látok, mint akkor. Nem haragszok. Akkor elöntött az epe. Visszafeleltem. Erre bilincset akartak rám tenni. Meglódult a karom... nem volt nálam semmi, még bot se. De... nem tehetek róla... - s hangja könyörgőre vált - nagyon nehéz az öklöm és a markom.

Mutogatta nagy kezeit furcsán esetlenül, mint egy koldus.

Az asszony most már beszélni szeretett volna, de nem tudott. Felült egyenesre és nyitogatta száját, de hang nem jött belőle. Aztán visszahanyatlott és könyökére támaszkodva, felemelt fejjel nézett Marci arcába.

Marci kezei lehullottak és veszett fájdalommal állta a gyönyörű fekete szemek nézését, melyről nem tudta, hogy mit jelent.

Sokáig azonban nem birta és lesütötte szemét.

Üres és visszhangos lett az egész világ és ő maga kiszáradt kóró, melyet görget a szél.

Szórakozottan tapogatta testét, kalapját kereste, melyet az éjjel elveszített. Hogy nem találta, lassan, nagyon lassan megfordult és csoszogó lépésekkel, lógó fejjel az ajtó felé indult.

Még csak búcsúzni sem tudott. Hiszen úgyis mindennek vége.

Mikor az asszony látta, hogy menni akar, egyszeriben elöntötte a vér, dermedt tagjai visszakapták a rugalmasságukat és hangos sikoltással utána vetette magát. Vállánál fogva visszarántotta.

- Hova megy? - kiáltott rá rémülettel hangjában.

Marci nem értette meg rögtön az asszony viselkedésének ezt a gyors változását. Bamba csodálkozással fordította vissza fejét és magától értetődően mondta:

- Feladom magam.

Az asszony eszeveszetten ráncigálta vállát.

- Nem, nem, nem, - rikoltozott. - Nem akarom. Várjon! Üljön le. Gondolkozni akarok.

Marci szemében felcsillant a remény. Az a remény, mely titokban élt lelke legmélyebb rejtekében, csak egészen homályosan tudott róla s mely mégis legfőbb oka volt, hogy ide jött. A világosságra vetődött reménnyel azonban együtt jött az az érzés is, hogy amit vár, lehetetlenség.

Szomorúan mondta:

- Mit tehetek egyebet? Ami megtörtént, azon változtatni nem lehet. Amit tettem, most már nem tudom soha elfelejteni. Meg akarok érte szenvedni. Akkor talán könnyebb lesz.

Az asszony két kezével szorongatta fejét. Úgy állt ott, mint egy keresztre feszített.

- Nem akarom, hogy maga is meghaljon... Hogy magát is megöljék. Az nem javít semmit.

- Hát mit csináljak? - kérdezte siralmasan Marci.

Az asszony végigsimította néhányszor haját, aztán karjával keresgélt a levegőben, jobbra. balra tekintgetett tétovázva és megpillantotta édesanyját az ajtónyílásban. Oda rohant hozzá.

- Jöjjön, édesanyám, segítsen. Ez az a Marci, akiről beszéltem, aki megmentette a kis Péterkét.

Saját szavainak hallatára új irányba szökkentek gondolatai. Eleresztette édesanyja kezét és visszaszaladt Marcihoz.

Ujjongva törtek ki belőle a hangok.

- Hallotta, mit mondtam? Megmentette a fiamat. Megmentette az én drága kis fiamat! Megfizetett. Nem engedem el. Nem engedem.

Belecsimpaszkodott Marciba és vad erővel szorította magához.

Az élet ezer bajában megaszalódott és édes lelkűvé érett öregasszony lassan a fiatalok mellé lépett.

- Üljetek le. Itt van két szék. Ereszd el, Maris, legyen eszed, hiszen majd megfojtod. Így ni, ide üljetek. Én is leülök, mert nagyon elfáradtam. Itt állok már fél órája az ajtóban. Persze nem vettetek észre. Ha be nem csukom az ajtót, minden kihallatszott volna az utcára. Így csak én hallottam. Hát fiam, Marci, nagy bolondot csináltál. Mindig mondtam, hogy a gőgösség nagy átok. Szegény második uram is, akitől Maris való, egyszer majdnem hogy ilyen bajba keveredett miatta. De aztán megbecsülte magát haláláig, Isten nyugosztalja. Dolgos, szerény ember volt mindig. Hát én azt mondom, gyerekeim, hogy ha az Isten úgy akarta, hogy a dolog titokban maradjon, nekünk nem szabad útjait keresztezni. Te, Marci fiam, az Istennek számolsz vele.

A két fiatal teremtés egészen feléledve és kipirulva hallgatta a kissé bőbeszédű öregasszony vígasztaló magyarázatát.

- Elfelejti, édesanyám, - vágott közbe lelkendezve Maris, - hogy egy másik életet megmentett... hogy fegyveresen támadták meg, hogy ő csak védekezett, még bot se volt nála.

- Ha te meg tudsz bocsájtani lányom, - mondta komolyan és csendesen az öregasszony, - én úgy is hiába agyarkodnék ellene.

Maris sírva fakadt:

- Hát nem szabad megbocsájtani? Én hű felesége voltam az uramnak, pedig tudja, hogy a maga rábeszélésére mentem hozzá és hogy nem tetszett soha, hogy csendőr, mintha éreztem volna, hogy mi lesz belőle. Meg is ígérte, hogy kilép és aztán mindig halogatta. Most én gyűlöljek valakit, aki... aki... szerencsétlenségbe esett és... és... nem rossz ember...

Kötényébe temette az arcát és zokogott.

Az öregasszony tudta már, hányadán vannak. Végignézte Marcit, aki figyelve, szomorúan, mozdulatlanul ült a székén, végiggondolta mindazt, amit tudott róla és emberismeretét is segítségül híva, úgy döntött, hogy ez a nagy darab, csendes ember nem lehet rossz lelkű.

- Szinte el sem lehet hinni, hogy megölt két embert, - gondolta magában. - Hej! Hej! Milyen is az élet! - sóhajtott és megértően, megbocsátóan csóválta a fejét.

Kicsit furdalta a lelkiismeret, hogy annak idején rábeszélte lányát a házasságra. Igaz, hogy jót akart, ötven hold földje volt a legény apjának és csak három gyereke. Mégis most már bánta. Az ő egyetlen szép lányának mennyi szívfájdalma lett belőle! Az unokát meg a vagyonból majd kisemmizik.

Odahajolt a síró asszonyhoz és megsimogatta:

- Ne sírj, lányom, még minden jóra fordulhat. Hát bocsáss meg neki, ha úgy kívánja a szíved.

Az asszony felkapta a fejét, tágranyilt szemmel Marcira nézett és visszafojtott lélekzettel nyujtotta felé két reszkető karját.

Marci megrémülten hátrahúzódott a székén és mindkét öklét szíve tájékára szorította. Ez több volt, mint amennyit legtitkosabb szívkamrájában is remélt. Csak jelet várt, csak megbocsátást, de nem hívó karokat.

- Nem szabad ezt... nem szabad, - dadogta. - Az én kezem piszkos... Utálom a kezemet... Ne... ne... a kisfiú miatt se.

Úgy húzódott vissza, hogy majd leesett a székről.

A fiatal asszony felugrott:

- Nem igaz, tiszta a keze. Majd meglátja, nem félek és Péterke se fél... Majd mindjárt meglátja.

Berohant a szobába.

Marci felállt s tántorogva a falhoz támaszkodott.

Most mindjárt hozza a gyereket. Annak az embernek a gyerekét! Szeretett volna elszaladni. Könyörögve nézett az öregasszonyra. Az azonban csak az ajtóba lesett mosolyogva.

A fiatal asszony megjelent karján a gyerekkel. A gyerek álmos, de csillogó szemmel, két piros folttal arcán durcásan körülnézett. Mikor észrevette Marcit, szája mosolyra nyílt és vidáman nyujtotta felé két kövér karját.

- Jó bácsi! - hangzott újra vékony, meleg gyerekhangja.

Az asszony odament Marci mellé.

- Nem szokott senkihez sem kérezkedni és látja, hogy kapaszkodik magához. A gyerek megérzi, hogy ki a jó ember. Itt van, fogja.

Egyszerre csak Marci karján ült a gyerek.

Marci ijedten eltartotta magától és tekintgetett tétován, hol az anyára, hol a gyerekre.

A gyerek megérezte, hogy itt valami csodálatos dolog történik és hirtelen elkomolyodott. Kigömbölyödött nagy szemein fájdalmasan csillogott a szepegő várakozás.

Az első pillanatban olyan nehéz volt a gyerek, hogy Marci karja majdnem letört alatta. De aztán könnyebb lett és könnyebb lett egész meggyötört teste. Valami ismeretlen, soha nem érzett szédület ragadta magával. Kiegyenesedett és felnézett a mennyezet gerendáira, úgy érezte, hogy nő a teste, mindig nagyobb lesz, a mennyezet is távolodik... hogy repül, hogy lebeg a levegőben, ő és a meggyilkolt gyermeke és alatta zajlik az élet, kis emberek kergetik, marják és gyilkolják egymást és nem tudják, mért, minden kicsi, csak ő egyedül nagy, mert ő tudja: csak a büszkeség az oka mindennek.

Csak pár pillanatig tartott ez a látomás, aztán ismét a földön volt, de megnyugodva és megbékélve önmagával és a világgal.

A nagy harc, amely ott az akácás alatt kezdődött, győzelemmel bevégződött lelkében.

Lenézett csodásan megszelídült nedves bárányszemeivel a karján ülő bámuló gyerekre.

- Szegény kis gyermekem, milyen jó volna, ha apád helyett apád lehetnék! Úgy tudnálak szeretni, hogy a szívem is fájna bele. De nem lehet.

Nagyot sóhajtott és nyujtotta anyja felé a gyereket, aki a nagy hallgatásoktól és az érthetetlen, komoly szavaktól megrémülve, pityergősen kérezkedett hozzá.

A fiatal asszony elkapta, keblére szorítva rázogatta, csittitgatta.

- Ne sírj drága kis porontyom, aranyos pintyőkém. Csak tréfált a bácsi. Ugye hogy tréfált... Miért mondja, hogy nem lehet? Hiszen lehet, lehet!

Marci állt egyenesen és meggondoltan csóválta a fejét.

- Nem lehet, - mondta ünnepélyesen. - Bűnös vagyok. Büszke voltam és ez a legnagyobb bűn a világon. Most ebben a pillanatban egészen tisztán megértettem. Mikor ide jöttem, még mindig zavaros volt, de most már látok. Hiába keresném a boldogságot, nem tudnám megtalálni. Szenvedni kell, ez talán segít.

Az öregasszony közbeszólt:

- Fiam, a bűnt csak szeretettel lehet jóvátenni.

- Igaz. De most úgy érzem, hogy a szenvedés a legnagyobb szeretet. Olyan szeretet, ami nekem is jó, olyantól nem tisztulhat meg a szívem.

A fiatal asszonyból kitört az indulat.

- Ha el akar menni, miért jött ide! Mért zavart meg minket nyomorúságunkban. Hogy elpusztult az uram, úgy is tudtam. Bántam is én, ki ölte meg! Mért forgatta meg a kést szívemben, ha benne akarja hagyni. Mit használ az nekem, hogy tudok mindent! Meg ennek az ártatlan gyereknek? Csak még rosszabb lesz, mint azelőtt. Menjen! Maga is csak olyan rossz ember, mint a többi.

A gyereket szenvedélyesen magához ölelte és együtt sírt hangosan vele.

Marcit megzavarta az asszony fájdalma és pár pillanatig kételyek támadtak szívében. De csak pár pillanatig. Lelkének tisztuló forrongása erősebb volt, mint az asszony szerelmes kétségbeesése. Fájt nagyon az ő szíve is, de azért állhatatos maradt.

- Bocsásson meg. Most már én is belátom, hogy nem kellett volna ide jönnöm. Egyedül kellett volna elviselni a fájdalmat és egyedül megtalálni a tennivalót. Megyek már.

A fiatal asszony ott ült a tűzhely mellett a kuckóban és babusgatta a szipákoló gyereket.

A kis sovány mozgékony öregasszony maradt az asztalnál.

Mikor Marci nehéz csoszogó lépésekkel elhaladt mellette, felkelt és vállára tette a kezét:

- Mit akarsz csinálni, fiam?

- Megyek a törvény elé. Mit tehetek egyebet?

- Halálra ítélnek.

- Annál jobb.

- Dehogy jobb. Egyik halál nem javítja meg a másikat.

- Nem élhetek így tovább. Szenvedni akarok. Utálom ezt a konok vas fejemet - és öklével nagyott csapott koponyájára - és ezt a bivaly dög testemet - és ráncigálta magáról az izmokkal együtt a ruhát.

- Ha igazán megbántad, amit tettél, ha nem vagy már büszke, akkor minek a törvény! Hiszen akkor már más ember vagy, mint aki voltál és olyan, amilyen lenni akarsz. Isten ítéletét keresd, ne az emberekét.

- Nem birom. Kívánom a szenvedést, mint az eltikkadt ember a vizet.

- Marci fiam! Ejnye, ejnye! Szállj magadba. Megint csak a büszkeség beszél belőled?

- A büszkeség?...

- Az hát. Szenvedni akarsz, mert a többi ember menekül a szenvedéstől.

Marci hátratántorodott. Ez a száraz öregasszony, hogy levetkezteti! Hát igaz? Így van? Nem lehet megjavulni soha?

- Hát mit csináljak? - kérdezte könyörgően, most már másodszor aznap reggel.

- Mit? Ne járjon annyit a szád és ne gondolkozz annyit! Ez mind csak gőgösség. Itt van előtted az élet. Tartsd el a gyereket és az asszonyt. Az isten is megbocsájt, meg az emberek is. Minden egyéb csak hivalkodás.

Marciban megállt a nagy áramlás. Szégyelte magát. Milyen igaza van! Egész éjjel csak saját üdvösségével, saját gyógyulásával törődött. Hát ez is csak hiúság, most már látja. Jó, leveti még ezt is. Fájjon a fájás, míg az élet majd elsimítja. Másokon kell segíteni.

Földre szegzett fejjel állt ott az ajtónál.

A fiatal asszony fölkelt és lassan Marci mellé húzódott, karján az alvó gyerekkel.

- Na, öleljétek meg egymást, - biztatta őket az öregasszony.

Kinyúlott két gyáva kar és összefonódott.

Néhány eltévedt könnycsepp ráhullott a árva gyerek fejére.

- Gyerekeim! Édes gyerekeim! Jaj, most már nem féltelek benneteket, - érzékenyült el most először az öregasszony. - Öleljétek meg egymást szorosan. Szenvedtetek. Meg én is. Most már vége. Istenem, Istenem, nézz le ránk! Kertedben járunk, emberek vagyunk. Bocsáss meg.

Ráborult a fiatalokra, mint kálváriajáráskor a keresztfára, zokogva. Az élet minden fájdalma kitört belőle. Érezte, hogy szörnyű és szent, ami itt történik, hogy az élet egymás karjába dobja a gyilkost és az özvegyet.