Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella

Reichard Piroska: MEZŐK LILIOMA
Pécsi Mária elbeszélései - Franklin

A romantikus kort rendkívüli emberek rendkívüli élete érdekelte, a realizmus és naturalizmus korát a mindennapi ember mindennapi élete; Pécsi Máriát - valami fordított romantikával - az átlagon alóli rendkívüliség vonzza. Kötetének hősei együgyűek, eszelősek, maniákusak vagy legalább is olyan emberek, kik sorsuknak igazságtalansága elől magános zúgba menekülve valamilyen rögeszme végtelen fonalával hálózzák körül magukat. Mintha dús növényzetű kertben sétálva csak a csenevészt, az elfajzottat, a torz burjánzást venné szemügyre; csak ahhoz hajolna le, ami alázatosan, kényszerűn vagy dacosan elkülönül.

De lelki szegényei sorsában nem a szürke napok végtelen árja érdekli, melyekben e szomorú életek elfolynak, hanem éppen a kis életek «nagy» pillanatai: az alázatosság felmagasztosulása (Mezők lilioma), a kisemmizettség fellázadása (Sándorka), a senyvedő lelkek fellobogó, válságos pillanatai (A báró, Névtelen, stb.). S a kötet néhány legszebb elbeszélésében van valami abból az intenzitásból, belső feszültségből, ami a kis arányokat monumentális hatásúvá fokozza s a tragikomédia vízcseppjében az emberi élet komédiájának és tragédiájának tengerét tudja éreztetni.

Bizonyára meleg szív átfogó szeretete öleli át e szegényes életeket, de az elbeszélések hangja sehol sem érzelmes. Mintha közvetlenül a társaságbeli ember élőszavát hallanánk, aki gombostűre tűzött furcsaság-gyüjteményét csípkelődő, kötekedő, könnyed szellemességgel ismerteti. Olykor szinte nem is magát a történetet kapjuk, hanem csak annak összevont tartalmát az elbeszélő reflexióinak kíséretében. E reflexiók többnyire eredetiek és olykor groteszkségükben meglepők, de nagyobb helyet foglalnak le, mint amennyit a novella terjedelme számukra átengedhet.

Pécsi Máriának megvan a maga egyéni nyelve; ötletes, fordulatos, kifejező nyelv, melyről azonban ott sem tud lemondani, hol az tárgyához nem illik, pl. hol egy ágrólszakadt kislány mondja el élettörténetét (Tizedik mama). S kár, hogy könnyed kellemmel folyó előadását annyira szereti megtüzdelni történelmi és irodalomtörténeti vonatkozásokkal, az általános műveltség kopott zászlócskáival. (Egyetlen oldalról jegyezzük le a következő mondattöredékeket: Ha szegény, szerelmes vágyában megcsalódott XVI. Lajossal tudta volna... Ha elégethetne herosztráteszi akarattal mindent... Választott és Herkules is csak egyszer választhatott.)

A kötetnek talán legnagyobbigényű írása a párlapnyi előljáró beszéd (A mesék elé...), melyben lendületes vonalakkal a maga írói ideálját rajzolta meg Pécsi Mária. Szerinte az író koponyája üvegből van, minden élmény csak átsugárzik rajta s beleszóródik a világba. Az író nem ér rá, hogy boldog legyen; de arra sem ér rá, hogy boldogtalan legyen. Nincs élete, nincs élettörténete. E folytonos pazar adakozás megszünteti személyiségét. Lényének titka: «Én: ti vagyok».

Az író (művész) problemájáról annyian s annyifélét írtak. Sokgyökerű s ágas-bogasabb kérdés, semhogy így, egyetlen ujjheggyel akár csak meg is érinthetnénk. Nem szállunk hát perbe Pécsi Máriával, csak megjegyezzük, hogy elbeszélései mögül - theóriája ellenére - mindig ugyanaz a szempár néz ránk: élestekintetű szempár, mely gondolkozva nézi az életet és sokszor gúnyosan csillog, de mélyén a szeretet és szánalom könnycseppje lappang.