Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 17. szám

KASSÁK LAJOS: ESTI SÉTA

A szokottnál is korábban fejeződött be a szezón. Nyáron nem volt építkezés s az ősz folyamán nem cseréltek helyet a házak lakói. Az a néhány költözködő, aki kényszerűségből tovább hurcolta a cókmókját, az nem szánta el magát semmiféle költekezésre. Egyik lakó helyébe jött a másik s a falakon fönt maradt a régi festék, mintha csak egymás árnyékában húzódtak volna meg az emberek.

Tóni már a nyár végén elhatározta, hogy takarékoskodni kezd télire s alig léptek be az októberbe, vége a munkának. Különösebb bevezető nélkül az egyik szombaton azt mondta neki a mester:

- Lássa mek kedvesz Tóni, én egy jó emper vagyom, te nem csinálhatja máskép a tolkát. Máma neket, holnap nekem, montya a izé és tessék nincsen mek van tofáb. Itt fan a könyvet, kérem, majt ha lesz valamije akkor írja neket.

Tóni szó nélkül zsebre vágta a könyvét. Minek okoskodjon az öreggel. Nem bolondult az meg, hogy munka nélkül is pénzelje őt szombatonként. Külömben sem olyan kétségbeejtő a helyzet. Az idén valamivel korábban áll be a szezon vége, de valahogyan majd csak átheveri a telet, tavasszal aztán bizonyosan megkezdődnek az új építkezések. Addig kibirja. Ruhával elég jól el van látva s némi kisegítő munka majd csak akad közben is. Egyelőre se Pálnak, se Annácskának nem szól a dologról. Ne sajnálják és ne ijedezzenek miatta. Pál igazán nagy anyámasszony. Akármilyen kis baj adódik, mindjárt lelógatja az orrát. Mintha semmi ellentálló erő nem lenne benne. Belül valósággal rongyból lehet az ilyen ember. Annácska csak egy fiatal lány, mégis sokkal keményebb, szívósabb nála. De azért neki sem szól. Maradjon minden úgy, ahogyan eddig volt. Legföljebb többet lesz együtt a lánnyal, esténként elmegy hozzá a bolt elé s egy ideig szépen kettesben elcsavarognak.

Borús, csípősen nedves este van. Tóni Annácskáék boltjával szemben átmegy az út másik oldalára. Alighanem tovább dolgoznak s Annácska még nem jöhet. Tóni ott áll az egyik hirdetőoszlop mellett, majdnem olyan magas, mint az a tarka henger. Egyik lábáról a másikra támaszkodik, idegesíti már ez a reménytelennek látszó várakozás. De azért nem mozdul el a vártáról. Kedves látvány az, mikor Annácska kilép a boltból. Az ajtóközben még megigazítja a ruháját, belepillant a kirakat üvegébe s ekkor még egy utolsót igazít a zöld filckalapján. Ha egy ilyen mozdulatát elhagyná, Tóni azt hinné felőle, hogy valami betegségbe esett. Igy szereti ebben a nagy, mindennapi egyformaságában. S milyen boldog az arca, mikor őt meglátja. Újabb negyedóra mult el s még mindig nem jön.

A járókelőket nézegeti unalmában. Ez a hely egészen más, mint az ő megszokott kültelki világa. Az emberek már belebujtak a téli ruhákba, a nőkön szürke, fekete és leopárdcsíkos bundák vannak, a férfiak bő raglánokban gurulnak tovább a járdán. Néhányan megállnak a villanyfényes kirakatok előtt és sugdolózón tanakodnak. Odalépne hozzájuk, hogy meghallgassa, miről beszélnek ezek az emberek. De nem mozdulhat el a helyéről, hátha közben Annácska kilép a boltból s nem veszi őt észre. De már jöhetne, bizony Isten, jöhetne. Ezeket is cudarul kizsákmányolják, gondolja s magáról megfeledkezetten nagy ívben kiköp az útközépre. Egye meg a fene az egész világot.

Most veszi csak észre, hogy két rendőr sétál előtte a kocsiúton az egyik uccakereszteződéstől a másikig és vissza. Megint készültségben vannak, teljes fegyverzetben sétálnak s ha a lámpa elé lépnek, akkor látni lehet, hogy nyitva van a revolvertáskájuk. Nemsokára másik két rendőr is megjelenik, de ezek lovon ülnek, olyan meredten, mint valami fából faragott bábúk. Lassú galopban haladnak s a lovak patkói csattognak a kövezeten. Szinte félelmetes hangok ebben az általános lármában. Tóninak még nem igen akadt baja a rendőrséggel, de azért ösztönösen nem szenvedheti őket.

A bolt ajtajában végre megjelenik Annácska.

A barnászöld kosztümje van rajta s az ajtón át kiáradó fényben látni, hogy milyen szép és elegáns az egész alakja. Ki gondolná róla, hogy egész nap, tíz óra hosszat ott görnyed a kis varróasztalka előtt, selymeket és szöveteket fércel össze ismeretlen, idegen emberek részére. Egész nap olyan volt, mint a rabszolga s most látni rajta, hogy semmivel se csúnyább, semmivel se nyomorultabb amazoknál. Tóni valamennyi más nőnél szebbnek és kívánatosabbnak látja ezekben a pillanatokban. Hosszú lépésben átsiet hozzá az út másik oldalára.

- Jó egy órája várlak, - mondja, de nem neheztelőn, olyan, mint valami nagy gyerek, mosolyog és ügyetlenül kedveskedik. - Nem érezted meg, hogy itt vagyok?

A lány nevetve feleli:

- De igen. Nagyon viszketett a tenyerem.

Így indulnak neki az útnak. Nem beszélik meg, hogy merre vegyék az irányt s mégis jó irányba mennek. Néha ők is megállnak egy-egy kirakat előtt, megnézik az új holmikat, Annácska sóhajtozik s Tóni komolyan azt mondja:

- Várj csak. Ha megint egyszer milliomos leszek, megveszem neked a fél várost.

- Ezen a héten aligha jut valamire, pedig már szégyen ez a vacak kalap a fejemen.

- Ne mondd, testvér, éppen az előbb állapítottam meg, hogy te vagy a legszebb lány, még pedig azért, mert valamennyi lány között neked van a legszebb kalapod. Isten bizony olyan, mintha most zöldült volna ki a veteményes kertben.

Lekanyarodtak a folyópart felé. Régi ismerősük ez a hely, ha csak módját ejthetik, ide bujnak el a kíváncsiak szemei elől. Hosszú, sötét árnyékot vetnek el itt a házak, alig téved erre valaki s a raktárépületek között feketén terpeszkedik a csöndesség. A túlsó parton lámpásszemek hunyorognak, de nem látnak el idáig.

- Máma hideg van - mondja Annácska s az egész testében megrázkódik.

- Alighanem túl dolgoztad magad.

- Most egy ezüstlamét csinálunk, együtt Irénnel. Ezüstlamé, bronz csipkedísszel. Képzeld el, Tóni, olyan, mint a cukor. Milyen elragadó lesz az, aki magára veszi. Elsőrangú báli kosztüm, fekete belépővel.

Tóni ezt a dalt már nem értette. De nem is azért jött le ide az elhagyatott partra, hogy az úridámák selyemruháiról és fekete belépőiről fecsegjen. Éppen árnyékban vannak, megáll s szorosan magához vonja Annácskát.

- Hátha valaki - a lány ellenkezik kicsit, mondani akar valamit, de a száján már ott érzi a másik száját s már nem ellenkezik, odaadja magát, mint valami ajándékot.

- Ha elveszlek feleségül, akkor az ölembe foglak ringatni és csókokkal foglak etetni.

- Úgy, azt akarod hát, hogy egy napon szépen éhen haljak? Tudod-e, hogy a kirántott hús és a cseresnyés rétes se rossz dolog?

- Kirántott hús, cseresnyés rétes! - ismételi el Tóni. - Kirántott hús és cseresnyés rétes.

Tovább indultak s a felhők mintha még lejjebb ereszkedtek volna az égről s a lámpák is mintha messzebb vándoroltak volna a túlsó parton. Betyárul fuj a szél s magasan fölborzolja a folyó kék-fekete tükrét. A hullámok loccsanva hozzácsapódnak a partmenti uszályhajók oldalához és erősen megringatják azokat. Valamelyik hajón kutya ugat a sötétben s az egyik kormányos fülkében ég a lámpa s az ablakon át látni a bent üldögélő emberek sziluetjét. Valamit esznek, a férfi kezében megvillan a konyhakés, a gyerekek fehér cseréptányérkából kanalaznak... Valaki most a nyugtalankodó kutyával pörlekedik. A nyers, durva hangok beleütnek Tóni érzéseibe s anélkül, hogy okát tudná adni, hirtelen lehangolódik. Máskor minduntalan odahajol a lányhoz, nem tud betelni vele, most szó nélkül lépkednek egymás mellett hosszú percek óta. Ez az üres kihalt táj, a párázó nedvesség, az egyre sűrűsödő sötétség fojtogatón a mellükre telepedett. Micsoda terheket cepelnek magukkal, hogy így elfáradtak? A lány talán nem is. Máskor sem szokott valami nagyon sokat beszélni. Hallgatja Tónit és jóérzéssel hozzásímul. Most is egészen az oldalához dűl, de ez talán csak azért van, mert fázást érez az egész testében. Általában fázós természetű s így este a víznél hangosan dideregne, ha nem szégyelné magát. Jó érzés így szorosan a másik oldalához lapulni. De ő most mért hallgat? Mért nem beszél neki olyan szép mindenféle csacsiságot, ahogyan azt máskor szokta? Igazán olyan ez a nagy legény, mint a jóindulatú pajtások, órák hosszat, akár napokon át el lehet vele játszani. Most alig lehet ráismerni.

- Valami bajod van? - kérdezi meg végül is Annácska. - Úgy látom, hogy egyszerre megkukultál.

Feleletet se kapott a kérdésére. Igen. Tóni ilyen szeszélyes. Igaz, hogy megszokhatta volna, amióta együtt járnak, két év nagy idő. De semmi kedve hozzá, hogy ennyire alárendelje magát a másik természetének. Ha most nem is szól neki azért, mert nem akar jeleneteket rendezni, a szívében azonban jól följegyzi ezeket a perceket. Alkalomadtán majd megfizet érte. Karjában lazábbra engedi az inakat, legalább így jelezze, hogy egyelőre vége a nagy vonzalomnak. Figyeli, észreveszi-e a másik. Nem reagál, mintha fából lenne. Jó, így is jó. Ő is meg tud lenni beszéd és szerelem nélkül.

- Álljunk meg - szólal meg Tóni egyszerre. - Nézz arra balra, egy balkáni hajó érkezik.

Annácska kissé gúnyosan felel rá:

- No lám. Milyen jól kiismered magad.

Állnak karonfogva, arccal a másik part felé. Alattuk hánytorog a folyó, fölöttük néha előbuj a hold a felhők közül, aztán megint eltűnik. Csak egy világos csík látszik utána a feketeségben. Ugyanilyen csíkot húz maga után a hajó is. Az ablakai sorban ki vannak világítva s a fényük ide-oda imbolyog a vizen. Már a kormányos emelvényét is látni, a kis hidacskán hátratett kezekkel sétál az ember a hajó egyik oldaláról a másikra. Tülköl a kémény, fehér gőz tolul ki az oldalán s beleolvad a gyapjas füstbe.

Tóni megint megszólal:

- Nem vagyok csavargó természet, de most beülnék ebbe a teknőbe s elmennék vele akár a világ végére.

- Alighanem szerelmi csalódott vagy.

- Ha megcsaltál, akkor az vagyok.

A lány kiszabadítja magát a karjából, szembe fordul vele s rádobbant a kövezetre.

- Hallgass, mert mindjárt nyakonütlek! Isten bizony, kikergetem belőled a szomorúságot.

Tóni megint belefűzte a karját a lány karjába és tovább indultak. Ő nagyon jól tudja, semmi komolyabb oka sincsen rá, hogy ennyire hallgasson. Akkor történt benne valami, mikor ott följebb az a durvahangú ember rákiabált a kutyájára. Mintha ostor suhogott volna ki a hangjából s egész idáig elért a vége.

- Ne haragudj rám - mondja szelíd megadással. - Annyi mindenféle baja van az embernek, hogy néha erőt vesz rajta az ilyen állapot. Tudod, néha komiszul reménytelennek látszik az egész világ. Azt mondtad az előbb, hogy a kirántott hús és a cseresnyés rétes is jó. Azt gondoltam magamban, hogyne volna jó annak, akinek jut belőle. Én éppen ma kaptam ki a könyvemet.

- Istenem, hát ezért vagy így nekikeseredve? Legalább pihensz kicsit. Rám is rámférne vagy egy hónapi pihenés.

- Én sem azért mondom, mintha dolog nélkül nem tudnék mit csinálni az időmmel. De mostanában nagyon kilátástalan a helyzet. Azt hittem, hogy még a tél folyamán összekerülhetünk s így aligha lehet belőle valami. Te nem gondolod, hogy jó lenne már véget vetni ezeknek a bujkálásoknak? Végre is már nem vagyunk gyerekek. De hogyan, mit kezdjen az ember?

Annácska nyugodtan válaszolja:

- Kétségbeeséssel semmi okosat nem lehet kezdeni. Ha eddig kibirtuk, hát kibirhatjuk még egy ideig.

- Az anyáddal nem akarok összeköltözni. Nem szeretem, valósággal félek tőle. Egészen más természetű, mint te vagy. Ahhoz azonban, hogy legalább egy szoba-konyhás lakást szerezhessünk, körülbelül úgy ötszázra lenne szükségünk. Ezzel szemben vagy hetven pengőm van félre rakva. Na, ezt add össze, barátom!

- Talán valami másról is beszélhetnénk. Télről elhalasztjuk az esküvőt tavaszra, de akkor aztán minden áron megcsináljuk.

Tóni hozzáhajolt és megcsókolta.

- Minden garast a fogamhoz fogok verni. Ha munkába jutok, olyan leszek, mint valami vén zsugori.

- No látod, mindjárt még az ég is derűsebb lett fölöttünk. Én is szeretnék már kint lenni hazulról, elhiheted. Vannak lányok, akik könnyen túl teszik magukat a dolgokon, én elég gyámoltalan vagyok az ilyesmihez. Pedig mennyi is vagyok már? Tizenkilenc múltam július hetedikén... Hallgass ide. De igazán figyelj, mert most egy nagyon komoly dolgot akarok tőled kérdezni.

Megálltak.

- Mondd csak, mi a véleményed a gyerekről? Úgy általában sokat beszélgettünk erről a kérdésről, de azt még nem mondtad meg, akarod-e, hogy gyerekünk legyen, ha elveszel feleségül? Én már gondolkodtam ezen s most bevallom neked, nagyon szeretném, ha legalább egy gyerekem születhetne. Igaz, hogy nehéz probléma, de most mondd meg, hogy mi a te véleményed?

- Nem tudom. Ha te azt akarod, hogy legyen gyerek, akkor bizonyosan lesz is. Azt azonban nem tudom, hogy miből fogjuk eltartani.

Annácska sóhajtotta:

- Mindig oda térünk vissza, hogy miből és hogyan. Olyanok vagyunk, mint holmi vénemberek.

- Ez igaz is. Sokkal vénebbek vagyunk, mint amilyeneknek látszunk. Érdekes az, hogy mennél messzebb kerülünk a háborutól, annál jobban ránk nehezedik az árnyéka. Történelmi időket élünk, hogy egye meg a fene a kitalálóját. Úgy érzi magát az ember, mintha zsákuccába jutott volna, akármerre iramodik neki, mindig falba veri a fejét. Mikor ott várakoztam rád, láttam, hogy megint készültségben van a rendőrség.

Szó nélkül lépegettek, aztán az egyik lépcsőlejáratnál azt mondta Annácska:

- Gyerünk lejjebb, ott a raktárak között sötétebb van.

Megindultak, lábaik egyszerre koppantak rá a lépcsőfokra. Lent megint összeölelkeztek és csókolóztak.

- No? - kérdezte a lány. - Akarod, hogy legyen gyerekünk?

- Tudod, hogy én is szeretem a gyereket. Hányszor beszéltem már neked erről. És persze, hogy úgy van. Ha mi meg tudunk élni, akkor már a gyerek se vész el közöttünk. De azért jobb szeretném, ha nem kellene tavaszig várni az esküvőre. Utána nézek s ha kapok valami rendes helyet, akkor karácsony táján összekerülünk. Valami pénzt talán kölcsönbe is tudnék szerezni. Van egy távoli rokonom, egy főgépész, neki jól megy, hátha leadna legalább száz pengőt.

- Száz pengőt? - nevetett föl Annácska. - Egyszerre milyen hosszúk lettek a fogaid.

- Nem akarok letörni, ezt is, azt is meg fogom próbálni.

- Jó, hogy ilyen erős vagy. Mi? Nem akarsz megint megcsókolni?

Kis uccácskák ásítoznak a raktárak között, összeborultan beljebb szédültek. Valamibe bele botlottak, alig tudták megállapítani, hogy mi az. Öreg, kivetett csónakok hevernek egymáson s egy szétkorhadt halasláda. Tóni azt gondolja, ezt a helyet éppen az ő részükre rendezték így be.

- Ez a város legszebb tájéka. - Két markával megfogta a lány vállait s megszorította, hogy ropogtak a csontjai. - Az anyádat! - súgta együgyü kedveskedéssel.

A lány megfeszítette magát s mintha észre vett volna valamit, kisiklott a karjaiból.

A raktárőr bujt elő az épület sarkán, lámpás van nála, az arca elé emeli és megvilágítja vele a sugdolózó szerelmeseket. Könyörtelenül kijelentette :

- Hat óra elmult, tessék kimenni a raktárak közül.

Tóni megkockáztatta a védekezést:

- Máskor is itt szoktunk üldögélni.

Az őr dühösen rendelkezik:

- Ahhoz nekem semmi közöm. Gyerünk, mert mindjárt sipolok a rendőrért.

Úgy sompolyogtak el, mint akiket megvertek. Nincs helye a kötekedésnek, ha az őr csakugyan ide hívná a rendőrt, alaposan meggyűlhetne a bajuk.

Az első lépcsőnél fölmentek a gyalogjáróra.

Tóni elkeseredetten morogta:

- Ha egyszer valamibe beleüt a menykő, akkor vége. Mondom, hogy marhaság ezt így csinálni.

Annácska nem szólt. Ugyancsak azt mondhatná, amit a másik, de visszahúzódik, ennyire még sem akarja magát megmutatni.

Egészen hazáig alig is szóltak egymáshoz.

A kapuban sokáig tartották egymás kezét, aztán így búcsúztak:

- Szervusz!

- Szervusz!

- Holnap este.

- Igen.

Az anya a konyhában foglalatoskodott, ingerülten szólt rá, ahogy Annácska benyitott az ajtón.

- Hol voltál, ha szabad kérdeznem?

- Túlóráztunk.

- Hallod-e?! Ha nem jársz haza rendesen tíz előtt, úgy kiváglak a házból, hogy a talpad se éri a földet! Adok én neked csatangolni! Éppen olyan csavargó kutya vagy, mint az apád.

Annácska nem áll oda feleselni. Óh, milyen szörnyű ez a mai nap. Ha babonás lenne, bizony Isten, azt hihetné, hogy minden lépése meg van átkozva.

Leült vacsorázni, aztán hozzálátott, hogy rendbe hozza a kezeit. Úgy beszappanozza, kiáztatja és lemossa a kezefejét, mint az orvosok, ha operációhoz készülnek. Holnap az ezüst lamén dolgozik tovább, vigyáznia kell, hogy tisztán és fölborzolatlanul kerüljön ki az ujjai közül. Mosás után egy kis reszelővel legömbölyíti a körmeit s aztán külön-külön mindegyiket a szájába veszi s a négy első foga között finoman símára csiszolja.

Az anya már alszik, a vekkeróra féltizenkettőt mutat.