Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 15-16. szám · / · FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika

Farkas Zoltán: SZÁRNYASOLTÁROK A BÁRTFAI SZ. EGYED TEMPLOMBAN
Móricz Virág doktori értekezése

A legfiatalabb művészettörténetírói nemzedék újabban mindenképpen pótolni törekszik a századforduló körüli évtizedek magyar társadalmának azt a mulasztását, hogy vajmi keveset törődött művészetünk régebbi koraival. A fáradhatatlan Divald Kornélnak önfeláldozó és nagyjelentőségű munkássága ekkortájt, a közönségtől szinte észre nem vetten folyt le, sőt még a szaktudomány sem sokat foglalkozott megállapításaival. Társadalmunk műveltebbik része ebben az időben gazdagodott a képzőművészet történetével és a kor divatjának hatása alatt a renaissance művészeténél kezdte az érdeklődést, de a gótika még nem igen kellett s ha mégis, ugyan minek vesződtünk volna bizonytalan értékű, vagy nyilván másod- és harmadrangú hazai emlékekkel, ha itt voltak a szomszédban Németország gótikus szobrászatának és festészetének nagyszerű kincsei, melyeket utazásainkon könnyű volt megközelíteni és dús irodalom pompás kiadványai ismertettek.

Csak lassanként értünk meg annyira, hogy végre saját országunk művészi kincseit is megbecsüljük és olyan laikus vagy tudományos érdeklődéssel nézzük, mint a Nyugat magosabbrendű régi művészetét. De ekkor egyszerre bekövetkezett az összeomlás, mely elszakította tőlünk a Szlovenszkót, Erdélyt s velük régi városi kultúránk emlékeinek legnagyobb részét, úgyhogy a közvetlen kutatásnak ma szinte leküzdhetetlen akadályai vannak. Mégis az egyetemi oktatás nagyon helyesen arra is neveli a művészettörténelemre készülő ifjúságot, hogy az egykori magyar műemlékek vizsgálatán is csiszolja tehetségét. Ennek a helyes törekvésnek egyik eredménye Móricz Virág doktori értekezése, mely a bártfai Szent Egyed-templom szárnyasoltáraival foglalkozik. Hálás feladat, mert Divald óta az irodalom e témát eléggé elhanyagolta. Móricz Virág pedig nem a ma annyira meg nem közelíthető levéltári anyag feltárására törekedett, nem a régen elfeledett mesterek neve érdekelte, hanem reánkmaradt alkotásaik. Elsősorban stíluskritikai tanulmányt akart nyujtani olvasóinak.

A gótika alapos ismeretével és biztos szemmel elemzi a bártfai ősi templom műemlékeit. Megállapítja, hogy ezek külön, helyi iskola termékei. Ennek kialakulására elsősorban nem a lengyel festészet, hanem az ennél magasabb szinten álló kassainak általános hatása nyomta rá bélyegét. A kassai főoltár befolyása ugyan igen nagy volt, de a kívülről jött ösztönző, elindító, felfrissítő hatás ellenére a XV. és XVI. században a bártfai festészetben helyi stílus alakult ki. Az oltárképek stílusa ugyanis egymásból következik, nem csupán külső áramlatokhoz, iskolákhoz, mesterekhez kapcsolódik, hanem egymással is összefüggésben van. Az egymásra következő bártfai művésznemzedékek szervesen fűződnek össze és következnek egymásból, úgyhogy nyomon követhetjük egy iskola kialakulásának útját. Emelkedésének tetőpontját a XV. és XVI. század fordulóján érte el, majd rövid idő múlva visszaesett.

Móricz Virág tollát jóleső tartózkodás vezeti. Nem esik a fiatal monografiaírók ama gyakori hibájába, hogy viszonylagos jelentőségű tárgyát túlértékelje, de viszont egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy éppen ez a viszonylagosság a mi különleges magyar helyzetünkben szeretetre kötelezi. Ellentétben a közelmúlt évek egynémely stíluskritikai dolgozatával, melyek e módszer alkalmazásán kívül egyebet sem nyujtottak, megérezte a régmúlt idők lelkét és velünk is éreztetni tudja. Ez a levegőssége megóvja attól, hogy csupán a szakembereket érdekelje. És végül, nemcsak magyar nyelven, hanem valóban magyarul is ír, sőt élvezetes olvasmányt ád, úgyhogy ezzel is jóval túlemelkedik a csak adatszerű tudományossággal küzködő doktori értekezések legtöbbjének esetlenségein és jelentéktelenségén.