Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 15-16. szám · / · FIGYELŐ · / · KOMLÓS ALADÁR: A KRITIKUS PROBLÉMÁJA

KOMLÓS ALADÁR: A KRITIKUS PROBLÉMÁJA
1. Az immanens kritika.

A művésznek - a kritika dolga pedig elsősorban rá tartozik, - mindig az immanens bírálat volt az ideálja. Az a fajta kritika, amely a művet a belőle magából kiolvasható törekvéshez méri. Úgy látszik, mint ha nem is volna más módja az igazságos ítélkezésnek. Egy romantikus stílus-ideálban fogant verset a klasszicizmus ideáljához mérni, vagy fordítva ép oly értelmetlen dolog, mintha egy nyulat rosszul-sikerült állatinak mondanánk, mert nem tud ugrálni a fákon, mint egy veréb; egy nyúltól teljesen elegendő teljesítmény, ha saját fajtájának egészséges példánya. A művész bele tud nyugodni, hogy egy művét érthetetlennek és élvezhetetlennek ítélik; de ha valaki már eleve nem is azzal a szándékkal megy a mű elé, hogy megértse és élvezze, az ostoba és botfülű barbár a szemében.

A művész érdekein kívül a tudomány XIX. századbeli helyzete is kedvezett az immanens kritikának. A tudomány, okulva előző csalódásain, a XIX. században arra törekedett, hogy a kutató személyisége lehetőleg semmi befolyással se legyen a kutatás eredményére. A kritika is tudomány akart lenni. Brunetičre, aki bár a tudomány csődjét emlegette, mégis hatása alatt állt kora tudományos szellemének, azt hirdette, hogy az igazi kritikus nem követi a tulajdon ízlését, hanem gyakran annak sugallata ellenére hoz ítéletet. De voltak, akik még tovább mentek s a teljes tárgyilagosság érdekében olyan kritikusról álmodoztak, aki egyáltalában nem mond ítéletet, hanem beéri a műalkotások leírásával és megértésével, mint ahogy a természettudós sem értékeli, hanem csak leírja a jelenségeket.

Ezzel a módszerrel azonban nem lehet eljutni az igazi kritikához. Van tudniillik az immanens bírálatnak egy nagy fogyatékossága: az, hogy nem tud különbséget tenni. Különbségek csupán összehasonlítás útján állapíthatók meg. Önmagának majdnem mindenki elég nagy. Ohnet épúgy megközelíti a maga ideálját, mint Flaubert, Csathó Kálmán épúgy, mint Goethe. Az immanens kritikában tehát, ha következetes merne lenni, minden művész egyenlő rangú lenne, s egy sikerült dalocska semmivel sem állna lejjebb, mint Az Ember Tragédiája. Bizonyos határig igaza is volna: tudniillik a műhelyen belül. Itt valóban igazságtalanság volna olyan feladatok nevében kárhoztatni egy művet, amelyeket a művésznek eszeágában sem volt megoldani. A műhelyben tehát helyén van az immanens kritika, - az emberi társadalomnak másra van szüksége. Az emberi társadalom egy beteg oroszlánt is többre tart egy tökéletes gilisztánál; s egy sikerületlen Ady-verset is többre becsül egy sikerült Ohnet-regénynél. Bizonyos, rossz kritikus az, aki egy mű megítélését nem az immanens kritikával kezdi; de ez még csak prelimináris kritika, s aki itt megáll, az el sem jut az igazi kritikához. Először tehát mindenesetre azt kell tisztáznia a bírálónak, mit akart a művész s mennyiben érte el, amit akart; de aztán azt is meg kell vizsgálnia, mennyiben érte el a művész, amit ő, a kritikus, illetve az általa képviselt emberi közösség akart.

Talán minden szellemi tevékenységnek s a kritikának is a megismerés a feladata. De egy műalkotást nem ismerünk igazán, míg nem tudjuk, jó-e, vagy nem jó. A fény megismeréséhez nem tartozik hozzá az értékelés, egy festmény vagy vers megismerésének legfontosabb része ez. Nem elég tudnom a versről, mit mond, minek a kifejezésére törekszik, elsősorban azt kell tudnom róla, mit ér. A megértő kritika lehet tehát igen mélyenjáró, finom és elolvasásra érdemes máskülönben, de ha nem értékel, akkor nem bánt tárgyával ennek sajátos természete szerint. A műkritika éppen az értékelés tényével különbözik minden más szellemi tevékenységtől, ez teszi kritikává. Míg a megértést nem koronáztuk meg az értékeléssel, csak félmunkát végeztünk, azt sem tudjuk, mit kezdhetünk a művel.