Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 15-16. szám

FÜST MILÁN: A KAPITÁNY FELESÉGE

Akkor fejeztem be végre ama bizonyos fuvolás önarcképemet is. - Gyertyafény, vörös reflekszek, ha emlékeznek még reá.

Mikor elkészültem a képpel, - átfestettem vagy kétszer is, de nem igen mentem többre vele, kiállottam a piactérre, mellettem a kép... Szerényen álltam ott s hagytam, hogy tekintse meg a sokaság. Számosan jöttek akkor oda, - kufárok megharapott almával, a dóm szolgái baretben s a városháza ügyes-bajos népsége közül is nem egy - olyik mosolyogva csudált, volt olyan is, aki megcsipegette még arcomat is. Fiatal voltam, igaz, alig tizenöt éves s pirospozsgás, jókedvű fiú. Fennen dícsérték művemet, - egy fiatal lányka pedig fürgén ugrott az állványomhoz oda s irónt ragadva, kipirult arccal írta fel:

Krakó, 1742, Benedek napján. - Imádlak. - És elszaladt.

Már forró volt ugyan a napsütés, de koratavaszi még az idő. Valami kristályos hidegség állt felettünk a levegőben, - s ehhez a kavargó fény forró áramai... hideg és meleg egymást váltogatta magát arcomon s megborzongatott. S az ég is hogy ragyogott odafenn, s az aranykupolák is micsoda szikrázást csaptak az ég alatt! - galambok csattogtatták szárnyaikat körülem, némelyik oly közel repült el a fülemnél, hogy csak a kezem kellett volna kinyújtanom utána, hogy megszerezzem jó ebédemet... - Déltájban harsonások jártak körül a piacon s régi szokás szerint mind a négy sarkán megfujták a delet, - vagyis hogy takarodni kell, félóra múlva tiszta legyen a tér. Bevonták hát a sátraikat is. Üres kosarakat hajigáltak fel a szekerekre. Seprősök nagy porfelhőt kavartak az utakon... - két perccel harangozás előtt pedig a dóm ura haladt el hatalmas talárban a tiszteletadó nép között... Uszályát két nevetős kölök cipelte mögötte... ezek egymással mulatoztak, - fintort vágtak, vagy nyelvüket öltögették, - röhögték a tömeget.

Magam is nyúltam épp az állványomhoz, hogy lebontom azt... mikor lóháton egy hölgy érkezett oda. Lova körbefordult vele hogy megállt, ő maga pedig odaszólt az egyik őgyelgőnek, hogy segítene leszállani neki. Úgy rábámultam mindjárt, mint a gyerek. Lova is, sudár alakja is igen-igen megkapott. Közben harangozni kezdték a delet. Mikor leszállás közben felhajlott a szoknyája: erős szúrást éreztem a szívemen.

A hölgy leszállt, egyenesen odalépett az állványom elé s anélkül, hegy akár egy szót is vetne nekem, - figyelmesen kezdte vizsgálgatni önarcképemet. Jó sokáig állt ott szótlanul. S én viszont... az ő arcát néztem eközben szüntelen.

Elragadtatás helyett hol röpke, gúnyos mosolyok futottak azon át, hol konok szigorúságot, szinte megvetést látszott kifejezni szeme. Bizony ettől még a bensőm is megremegett. Nyomban el is határoztam hát, hogy megszólítom őt, - ő azonban megelőzött, odafordult hozzám hirtelen:

- Sutba vele! - ezzel a sok szeméttel itt, - mondotta szenvedélyesen s lovaglópálcájával bizonyos cafrangokra mutatott... (Ilyet akkor szerettem még festegetni csakugyan.) - Ki a mestered?

Megmondtam hát, hogy Pinero mesternél vagyok itt, nála tanulok, s hogy a tandíjat értem apám fizeti.

- Szállásod van-e valahol? - kérdezte szigorún.

Habozva felelhettem neki valamit, mert ostorával boszúsan az állványom felé csapott.

- No van-e, vagy nincs? - Ki vele.

Boszantott engem ez a hang, főként a tegezés. Koraérett fiú voltam, - mindenképpen az s hogy ez így volt, még szerette is bennem az apám. Mikor itt járt, két hete sincs, nevetve büszkélkedett vele mesterem előtt, hogy ime, ide s tova már a bajuszom is sarjadozni kezd s még aznap este burnótos szelencét is adott ajándékba nekem. - Egyszóval: akkoriban már sértett bizony ez a mód. Durván feleltem hát vissza neki.

- Nem, nincs szállásom, - mondtam neki mérgesen. - Apám küldi nekem a pénzt, - de én ezen a héten elherdáltam az egészet. S ma már ebédemre se telik. - A hölgy vidáman felnevetett.

- Van kedved nálam ebédelni? - kérdezte csendesen. - Az uram muskétás kapitány s egyben a város parancsnoka most.

- Van kedvem, - feleltem én már szinte kihívón. Mert semmiféle parancsnoknak nem volt akkor becsülete nálam... mivelhogy a művészetem volt az Istenem.

- Van kedved nálam is lakni? - firtatta tovább. - Semmit se fizetsz. - Unatkozom itt, - tette hozzá s felnézett a toronyba.

- Ahhoz is van kedvem, - feleltem én. - De még ahhoz is Asszonyom, hogy lefessem is önt... Ön oly gyönyörű!

- No-no! - állította meg a szavam s pálcájával odasuhintott a kezem fejire. Felszisszentem előbb... s a szemem is nyilván szikrát szórt a dühtől... Ám a hölgy megint csak kinevetett.

- Szegény vagy? - kérdezte ingerkedőn, megvetőn.

- Az apám gyapjúkereskedő! - feleltem neki büszkén.

- Szóval rongy! - mondotta dölyfösen.

Már ezt bizony sehogyse tűrtem el. Szótlan hagytam ott, hogy veszem az állványomat, összerakom... az arcom hamuszín lehetett. Ám ekkor az ujjasomnál fogva visszafordított...

Belenevetett a szemembe, - az arca lángolt, gyönyörű volt. S így állt szemtől szembe velem, nevetőn, lángolón, vagy két pillanatig. Nem tudtam az ámulattól hova legyek. A szívem hangosan dobogott.

- Haragszól, kisfiú? - susogta kábítón... S oly andalító, lágy volt ez a szó... Majd elaléltam a gyönyörtől, igazán. Képzeljék csak el, hogy rokoni szó - anyám, családom nélkül bolygok, vadidegenbe' s oly sok éve már... s egy ily csodaszép hölgy, aki lovon érkezik, most így beszél velem. Ám a lángja megintcsak egy-kettőre kimúlt. Arca kedvetlen színeket vett fel - mint az imént... Újból a kép felé mutatott s ajkbiggyesztgetve, gúnyosan így szólt:

- Minden megvan ebben, ami jó... s amit a nagyokban is olyannyira szeretek, - ez a kéz, ez a szem... Csak éppen a szentlélek hiányzik az egészből, kedvesem...

Majd nyájasan végignézett a tömegen, - mosolygó asszonyokon, fiúkon, - mintha csak figyelmére méltatná még ezeket is...

Jól emlékszem rá, egy öreg ügyvéd is volt a tömegben, - szürke kendő volt a nyakán...

- Micsoda asszony ez, Teremtőm, egy Uram! - kiáltott fel ez az öreg, szemeihez kapva kezét, mikor a hölgy már biccentett a fejével, s felfogva ruháját, ment a lova felé.

Borravalót vetett a fiúnak, majd sarkantyúba kapta lovát... De fejét még visszafordítá az aranyos napba' felém s így ferdén ez a fej, nevetős, kegyetlen mosolyú, - oly szép volt, hogy imádkozni kellett volna felé...

- Ne töltsd az időt! - kiáltott vissza nekem. - Férjem itt a városkapitány, - lakásomat is megmondja bárki neked... - S szembefordulván a széllel, máris otthagyott...

S én pedig: zavart lélekkel s bizony megrendülve bámultam utána még jóideig.

*

Régimódi ház volt, csupán egyemeletes. Évszázados épület, amilyet ismerünk eleget, meredek, mohos fatetőivel s mennyezetes, kanyar folyosóival... Ezek felvezettek valahova s az ember még hetek után se tudta biztosan, hova. - Az udvaron hatalmas vaslap dongott a láb alatt, - erről se tudtam meg soha, mirevaló... - De különben se mondtak ott semmi bizonyosat semmiről. - Furcsa mosolyok járták a szolganép között, - tunyaság, vagy vállvonogatás... többnyire csak ennyi volt a felelet.

Legjobban egy kis kőszentet szerettem ott, - ez mindig megijesztett, különösen estefelé. Mélyen alant állott ez a földszínén, - a ház sarkába volt bemélyesztve zugolya, - úgy állt ott szegény, mint egy valódi kis emberalak. Újra meg újra elfeledtem őt, s ha hirtelen fordultam be netán a ház felé, rendesen megijedtem tőle kicsit. Az volt ráírva: Wladimir... s éjszakánkint zöld kis lámpa égett egyik karján igen barátságosan.

Itt laktam én, ez volt az új tanyám.

Nem voltam én már akkor se válogatós, - kényes se voltam én, hiszen mennyi mindenféle: viszontagság és vándorlás volt már a hátam mögött addig is, - ezt a világot mégse tudtam egészen megszokni soha. Néptelen volt ez a ház. Dongott és kongott, mint a várkastélyok... s istállószag terjengett az udvarán. A szomszédban hosszú, trágyával rakott veteményeskertek húzódtak el, - ezek villódzva gőzöltek eső után. S ez szép is volt, bizony elragadó. Ám hideg télen, mikor éles volt a rög, oly gyilkos és kemény, - szinte sikoltani tudtam volna néhanap, mikor e sok hegy és él az ablakomból felém meredezett.

Egy földszinti sötét zugocska volt a szobám, - ablaka épp e kietlenségre nyílt, - festenem tehát itt nem igen lehetett. Úrnőm azonban nem is így rendelkezett efelől. Ott kellett dolgoznom a közelében, e célra kijelölt egy kis szobát... Mint mondotta volt, ő akart felügyelni rám, vajjon szorgalmas vagyok-e? - S ha netán elkéstem a felkeléssel, - vasárnapon, ünnepnapon, mikor nem volt iskola... rögtön értem is üzent, hogy ne lustálkodjam így el az időt... Rendesen leküldött egy cédulát, amelyen csak ez az egy szó állt: haszontalan. Egyszóval: akár a kölökkel, úgy bánt ő velem még jóideig. Vagy ebbe' lelte tán az örömét?...

Ő maga viszont annál többet teázott... heverészett, mint a beteg, üldögélt... - néha lantot vett elő s pengette vadul... Majd újra ledőlt, - nem is igen értettem eleinte, mint lehet így élni valakinek? - S főként: hogy mért hajt engem akkor így? - Néha napokon át felém se néz és nem mutatkozik, s ha végre bejön, szeszélyesen, agyonpihenve fitymálja munkám akkor is... nevetve nézi le, amit olykor lázasan, s néha bizony könnyeim közt létrehozni sikerült. - Ennyi az egész? - szokta volt odavetni dölyfösen. S máris otthagyott.

Úgy lehűtött engem ez a mód... úgy elvette minden erőm, - míg aztán kezdtem hozzászokni lassan szeszélyeihez s furcsa kedvességeihez egyaránt. Volt úgy is, hogy minden félórában benyitott. De kikapta kezemből még az ecsetet is, színt kevert s felrakott valami badarságot, kijavította művem. S persze hogy kacagott aztán, bocsánatokat is kért, el is pirult. Nyugtalan lélek volt s felette leányos. Ha el-elábrándoztam felőle néha, hogy mint is festeném meg őt, sose tudtam mint asszonyra gondolni vissza reá, mindig az angyalok közé sodorta őt a képzelet, vagy azonkép láttam őt: amint mezitláb s könnyű léptekkel a jeges göröngyön szalad át, - kiválogat egy-egy rögöt s úgy jajong eközbe', mint a szél, mert kergetik.

Hogy velem bibelődött, egyre kevesebbet lovagolt, - s utóbb fel is hagyott vele teljesen.

Egyszer sírva találtam őt a kerevetén. Őszre járt már akkor az idő - korán sötétedtek el a szobák. Lábujjhegyen mentem el a műterem felé, majd - megfordultam aztán hirtelen.

- Édes Asszonyom, - így szólítottam őt, - én úgy szeretem Önt... - De mért sír Ön - mi baja van az Istenért? - A kérdésemre jóideig nem felelt. Majd rámnézett és váratlan felült.

- Kedves! - susogta felém s szinte hátra kellett hőkölnöm e susogástól. Soha még ily lágyság meg nem remegtette szívemet.

- Hogy mondja Kedves? - kérdezte megint.

S beszélni kezdett akkor, - hosszasan beszélt... Ám nem igen voltam képes odafigyelni rá. Csak ezt a hangot lestem szüntelen, csak ezt a susogást. S lassan, mintha régi, delejes álmom kezdett volna rámborulni megint...

Gyerekkoromban ugyanis időnként delejes álmok fogtak el s én ezt az érzést mindmáig se tudtam elfelejteni.

Meleg volt a hangja s mégis csillogó. S minden szavával hogy odadobta magát! Külön kis bűn volt minden szava - kerek árulás. S ahogy ő mondta ki: «kedvesem»... - micsoda jelentősége lett e szónak is, mily kábító hatalma volt!

- Másállapotban vagyok Kedvesem! - susogta felém. - Tudod-e mi az?

Verejték öntött akkor el. A testem kihült, ám a szívem mind vadabbul, egyre kalapált. Rettenetes állapotom volt ez, alig éltem...

S így tartott ez több napon és több éjjelen át. Így háborogtam a szobámban álomtalanul, sok lázas képzeletnek adván át magam...

- Mit csinálok, hogyha megcsúnyul, - folyton csak ez gyötört... S nem leltem semmiben a nyugtomat.

- Kivárni pedig nem fogom ezt, mert nem szabad... - ezt parancsoltam meg magamnak végérvényesen. Vagyis hát most kell megfestenem őt, itt az idő... s ha megszakadok is... S mielőtt még megváltozik e kép s e szépség is mindörökre tovatünne majd a szemem elől.

*

Magam részéről talán csak a magyarok közt találtam olyanokat, mint a lengyel nemesek. Alig tudok más ily fajtát. Vitézkötésesek, hetykék, alvajárók... s szakasztott ily ember volt a pattantyús kapitány is. Duhaj ember volt. Nyilván szerette is, ha annak nézik... többet aligha tudtam volna mondani róla, ha megkérdeznek eleinte. S amellett: hogy közönyös volt, de milyen! Oly hatalmas tudott lenni néha nagy nyugalma, mint a hegyeké.

Engem például, mikor odakerültem, számba se vett, még csak oda se hederintett soha felém, ha különös komolysággal s nyomatékkal üdvözöltem őt... olybá vett, mintha felesége valami kiskutyát szedett volna fel az utcán valahol...

Ám ez még hagyján. Úgy látszott azonban, hogy gyönyörű feleségével se törődik ő sokat. Én legalább sose voltam tanuja, hogy akár egy pillantást is vetett volna feléje olyat...

Ma is előttem áll nehéz pilláival s néma szemeivel... A szeme tüzes, csupa fekete fény s a tüze tárgytalan és állandó.

Ott állok előtte, mint a nebuló, - azon igyekszem, hogy mulattassam őt - ebéd előtt vagyunk... fecsegek hát a munkám felől is valamit - többször meg is hajlok előtte, szivemre téve jobbkezem, ahogy egykor engem anyám tanított, mikép kell majd viselni magam, úrinép elé ha kerülök, - még ezzel se megyek azonban nála semmire, - elfordul, fütyörész, s még csak nem is felel. Minek tűr meg akkor itt, - ha megvet engem, sehogyse szível? - csudálkoztam felette jóideig. De még csak nem is én voltam ott az egyetlen olyan, akivel így bánt, vagyis, mintha öröme telt volna benne, hogy észre se veszi... S ez a másik egy Flandorine, vagy másként Gora nevezetű öreg nőszemély volt, furcsa cseléd, valóságos szörnyeteg. Mikor az első nap a szobámba benyitott, majd hogy le nem estem az ágyról, oly rémületes volt e látomás.

Csak meghajolva tudott járni, valamely derékmerevsége miatt... így járkált néhanap kinn a folyosón s hadart, hadart, darált magába' szüntelen. S még csak kilesni se mertem őt, hogy mit beszél, valami iszonyú villogás volt ugyanis a szemeiben. S ha nem is féltem tőle - legalább is elkerültem őt.

Hogy, hogy nem, - annyira kezdett utóbb érdekelni ez az alak, mért van itt, mi titka van: hogyan tűri meg őt így maga körül a kapitány, - hogy egy őszi napon, mikor csipkés ünneplőben kora reggel kiment a kapun, - fogtam magam s utánalopóztam egész a piacig... Hátha megtudok az úton így-úgy valamit?

Nem volt azonban erre mód, mert nem állt szóba senkivel. Lassan botorkált, magába merülve botladozott, s megintcsak hadart persze folytonosan... néha szitkozódva meg-megállt... Vagy eszelős ez? - kérdezgettem egyre magamat. - Dehogy is eszelős, ez nem bolond! - döntöttem el azután. Mert a kofákkal viszont úgy elbeszélgetett a sátrak előtt, - oly finoman bólogatott, módosan tartva fejét, kicsit kegyesen, mint egy igazi beteges úrihölgy.

- Parancsoljon édes Asszonyság, - szólították ezek őt, mint régi ismerőst, s egyesek vásznat, mások törökdiót, mazsolát kínáltak oda neki, s ő hol csipegetett hol eszegetett, itt mazsolát, ott ánizsos apró süteményt - s egészen felvidult. Majd mikor egyszercsak nagy gágogással harsantak fel a libák s a Podborzsé csupa zengés volt, csupa riadalom, - ő felnézett az elvonuló vadludak után...

- Haj, haj! - kiáltott oda nekik s felemelte rájuk csontos két kezét, - de csodák csodája! - ez egyszer szívből nevetett. S oly enyhe volt ez a nevetés, oly könnyen áradó. Ámulva álltam ott és néztem őt...

S hogy elhaladtam aztán a kofák sora közt, - fínoman meg is emeltem előtte széles kalapom... s ő ugyanoly fínoman biccentett vissza felém...

Hát igen, - úrihölgy volt egykor, mint utóbb ő maga mesélte nekem... Gazdag volt, szegény lett, - mit tudom én már, - szerencsétlen volt nagyon...

No de lázító cseléd lett s ezt ő maga is tudta jól... s nyilván azt akarta maga is, hogy az legyen.

Oly cseléd volt, ki - mint mondá, féken tudta tartani a férjeket... s leült az asszonyok ágya mellé és mesélt. S hogy miket beszélt nékik akkor, mit mesélt? - vajjon buzdította-e őket s olyasvalamire... vagy a férjek ellen uszított-e acsarkodón, dühösen, - mindezt feltételezem inkább, mint tudom, s mindabból is, ami történt, s a nehéz sóhajokból is, amelyek olyankor hatoltak át a függönyön...

Ott dolgoztam mondom, nem messzire tőlük... a szomszédos szoba volt kijelölve munkahelyemül... S bizony sok mindent megéltem ott olyat, ami megdobogtatta szívemet. De ennyit mondanom nem is elég talán. Már alig voltam képes mással foglalkozni, csak vele. S hogy miket is képzeltem én róla folytonosan... hogy a bőre világít... s hogy remeg alakja körül a levegő...

Igazi munkáról persze szó se lehetett... Hozzáfogtam ugyan ehhez-ahhoz, nem boldogultam mégse semmivel. Aggodalom, vad viaskodás - magamban való révület, - evvel telt az egész életem.

S még csak mukkanni se volt szabad, mivelhogy összeszorítottam ám a fogam... Sötét lélekkel és konokul álltam a csatát, mintha csak azt akarnám kilesni magamon: vajjon meddig tarthat ez így? - Volt azonban nem egy oly napom, hogy ollóval hasogattam szét a legdrágább vásznamat is.

S mikor arra szántam végre rá magam, hogy hozzáfordulok... S ha nem is tártam fel előtte még a titkomat... sok mindent elmondtam neki aznap olyat, ami keserített... s amiből megérthette nagy bajom... - e furcsa s oly sokáig érthetetlen szenvedélyű lélek nem hogy velem érzett volna bajomban, de sőt, mintha örült volna neki. S mikor aztán kifakadva kértem őt, hogy mondaná meg, min nevet oly boldogan? a káromat szereti-e látni vagy a szenvedésem, hisz Pinero mester is érzem, lassan veszti már a bizalmát... - kezd kétes leveleket irogatni haza, kilestem őt egy délután, - s nem is szeret már olyannyira, mint szeretett...

- Most lehet belőled valami, kölök! - felelt ő végre nekem, ez talán a pillanat, amelyben kiderül, hogy érsz-e valamit. Tudni fogod legalább, - nem örülsz? - susogta felém... s oly kedvetlenül, mégis oly boldogan nevettek rám izzó szemei.

S még csak ekkor kezdődött el a nyomorúság. Mindezzel még jobban megzavart... Bárha megesküdtem volna rá, hogy megértettem őt. Mit jelent e nevetés - s e nagy buzgalom is? - ha nem azt... hogy hideg már a szíve, mint a tél... S hogy a halált is nem hogy félne tőle, - neveti... s hogy az életet is, bizony azt is, ugyanúgy neveti...

S úgy lestem e naptól fogva titokban utána, - a lélekzetem is majd elállt. Úgy mutattam, mintha festenék, - ám a lelkem ott keringett szüntelen az alakja körül... képzeletem mögötte járt, fülelt, osont. S ha nem hallottam semmi zaját, úgy képzeltem, no most lepihent... s ha roppant valami odaát, feljebb emeltem a fejem... ha pedig bevágta valaminek az ajtaját szelesen, - reszketés fogott el ettől, - Isten tudja mért?

Ám egy nap lerúgtam magamról mind e varázslatot, mint egy undok köpenyt, amelyet végkép meguntam hordani. Ez már úgy március eleje felé lehetett. S hogy mint történt velem e változás, - közvetlen okára vagy elejére ma már nem emlékezem. Csak azt tudom, hogy egy vasárnap kora reggel felriadok valamire... s hogy csodálatos erők öntötték el a tagjaimat hirtelen... No de nem is maradtam én egy percig sem az ágyba' tovább.

Bizony, az ember némely éjszakán sok évet ugrik előre.

S az ember bizony olykor álmában nyeri útmutatását, ma is meggyőződésem ez.

Ugyan hideg volt még az idő s én mégse tudtam ellenállni neki: szinte ragadott el a szenvedély. Ki a szabadba vágytam valahova s próbát tenni vele rögtön: rajzolni tudok-e még? - Egy dombon kincstári takarmányraktárak voltak nem messzire tőlünk s egy zeg-zugos kis tér, a kilátása jó, - sivár vidék volt, de mégis érdekelt. Minthogy közel is volt, ezt választottam ki tehát. - Itt-ott a messzeségben kis paloták pihentek még a hó alatt, - jobbkéz felől pedig, ugyancsak jó mélyen alattunk, ismerős kis tanya volt: a kosárfonók laktak odaát. Furcsa volt ez a kis telepük. Néhány zsupfedelű házból állt, - körüle megkopasztott nyírfafélék, ezernyi mindenféle fa... ezek koronája lefelé görbült, mint az alázat... a kosárfonók ugyanis hosszú, kampósvégű rudaikkal addig-addig nyúzzák, nyomorítják, amíg magukhoz nem szoktatják az ágakat...

Mint az eszeveszett, úgy dolgoztam ott. S néhány kitünő vázlatot vetettem oda szinte percek alatt. Majd kiugrott belőlem a lélek, úgy ficánkolt, úgy faltam a sok látnivalót... mégis, bárhogy rivalgott is bennem az erő, - úgy kormányoztam, vaskézzel nyomtam el a tüzem. Még a színeket, a világítást is bizonyos jelekkel, irányvonalakkal külön papírlapon megjelöltem előbb, - emlékezetemül, ha mindezt fejből is meg akarnám még festeni...

- No lám, még dermedt ujjakkal is mi mindent lehet!

- Nevetni pedig nem fog rajtam senki, - s egyszerűen azért nem, mert nem tűröm el! - parancsoltam meg magamnak akkor délelőtt. - De még az ostorát se suhintgassa többé, - nem tűröm...

S úgy nyitottam be hozzá aznap a szobába... mosolyogtam ugyan s mégis elzárkóztam minden fölösleges szó elől... Meghajtottam előtte magam, mint rendesen s vonultam is vissza mindjárt - a munkahelyem felé mentem egyenest. S mikor ő megállított s gyors pillantással végigfutva rajtam kérdőre vont, hogy mi bajom hát, - mi oly sietős?

- Dolgozni akarok, szeretett asszonyom, azért sietek - válaszoltam néki nagyon csendesen.

- Az ily sietés mitsem ér, - torkolt le kíméletlenül.

Mosolyogva néztem a szeme közé.

- Én művész vagyok, édes Asszonyom, - aki még eddig látott, mindenki még annak nevezett. S csak nem töltöm el így képzelgésekkel az időm...

- Úgy, úgy, - mondá s apró kis mosolyok futkostak szemeiben, mint a tűz. S belém is kapott mindjárt ez a tűz.

- Nem is képzelgés ez, - keserűség ez, édes Asszonyom, - javítottam rögtön ki magam.

- Csakhogy a viszontagságokat ki kell ám tudni tartani, fiam, - mondá bizonyos nyomatékkal - s a tekintete vagy egy pillanatig még ott is nyugodott az arcomon...

- No menj csak, csináld csak, minek a beszéd, - fordított hirtelen a szón. S mintha csak ott se volnék, nyúlt is azonnal ölbetett könyve után.

Nem tűrtem azonban el, hogy így egy-kettőre elküldhessen valaki.

Annál dacosabban álltam ott. S hogy megeredt a szavam, - bántam is én már, akármit mondok is. - Hogy éppen őt akarnám megfesteni most, - vetettem oda hetykén, könnyedén. (Mi lesz ebből Uram Isten? - csodálkoztam ezen magam is.) - Nem vagyok ugyan biztos benne még, vajjon belekezdek-e csakugyan, minden attól függ, régi bátorságom nem hagy-e cserbe' megint? Közbeszőttem valahogy azt is, hogy megjegyzések munkaközben ártanak nekem...

S csak miután megsokalltam ennyi szót, - csakis akkor hajtottam előtte újra meg magam...

S el is rendeztem, de fel is állítottam egymagam az egész környezetet aznap délelőtt. - Parancsomra létrát hoztak fel az inasok - s én zöldszínű posztókat próbáltam ki velük háttér gyanánt deszkafalakon...

Ebéd alatt, hogy lopva nézegettem őt (ő hallgatott) - mégiscsak arra szántam rá magam, hogy Gorát festem meg előbb. - Bármily nagy is a tüzem, jobb azt előbb fékentartani... S hogy Gorát viszont fekete fejkötősen, beteges úrihölgynek, s ama különös úrihölgynek fogom ábrázolni, - ezt tettem feladatomul.

S ma is szemem előtt vannak még a barna bútorok s mindaz, ami barnaságaik mélyén mozdul és változik... Gorát is ott látom magam előtt: fekete csipke borítja vállait... s a fényt ama zöldszínű fal kicsit oldalvást vetíti rá... remek összeállításnak tartottam akkoriban az ilyet... Ferdén hajlik a széken előre s világoló szemekkel néz rám, mint a sandaság: - s ezzel is meg voltam elégedve nagyon...

Még egyszer végig is jártam hát a szobát s leguggolva hátulról és alulról is megnéztem az egészet... s csak akkor szántam végül rá magam, s könnyű kézre törekedve kezdtem éppen felrakni az alapszíneket, mikor minden kopogtatás nélkül benyitott s egyetlen mozdulatával elfujta, mint a pihét - tönkretette minden örömömet.

Történt pedig ez úgy három óra tájt, egy vasárnap délután. Emlékezetes lesz e nap nékem, amíg élek, - de még az utána következő különösen... mert oly dolgokon estem akkor át... no de nem vágok most a történet elibe.

Túlhangos volt és szeles. - Láttam azt is rajta: kicsinyelni volna kedve megint, no de gyorsan végzett ő a művészettel e napon. Szeszélyesen kergette ki Gorát, majd minden bevezetés nélkül odalépett mellém szorosan... s két kezébe fogva fejem, elkezdett csókolni vadul... s oly erővel csókolt percekig... mintha el akarná szívni tőlem még az életet is. - S mikor lihegve, kifulladva olykor meg-megállt, - ilyeneket mondott akkor is:

- Nem tudsz csókolni? - Majd:

- Csókolni kell, eh! - te csókolózz velem! - Majd megint:

- Csókolj hát vissza már, - vagy arcul üsselek?

S lehúnyva pilláit, enyhén kipirult arcával úgy állt ott és olyan egyedül... mint aki már-már ennen szívében is csak a pusztulásra figyel.

- Csukd be már a szemed, hallod-e? - sziszegett még a fülembe. S én mégse húnytam le a szemem.

Csudálkozva néztem őt... s a ruháit bámultam-e meg annyira, vagy pompás karperecét? Valami megbénított engem teljesen.

- Ezért vett hát engem ide? - hüledeztem egyre s főként magamon...

S hogy mi minden járhatott a fejemben, - nem tudom. Csak azt tudom, hogy olyan voltam, mint az eszelős. S vajjon megsejtettem-e már valamit is abból, ami kergeti őt... - s hogy vannak e világon oly erők... s hogy már csak torkoskodni akar ő és semmi mást... s ha meghal is bele, - ő semmi mást e földön többé nem akar?

Hogy mit éreztem akkor ebből, mindhiába kutatom. Manapság, ha visszaidézem e jelenetet magam elé, s az egyetlen lényre gondolok, akit jobban szerettem, mint enmagamat, - olykor ilyesmiken tünődöm el, nem is tagadom. S mégis, valami más lehet az, - egy titkos reménység az talán, ami munkál bennem, ami lelkesít, hogy minderről most beszámoljak itt és igen részletesen... - tán hogy meggyőzzem magamat is e regényben - hátha tévedek? - s mégiscsak jobban szeretett, mint képzelem.

Akkor, mihelyt csak lehetett, visszavonultam előle, mint a vad. Le is ültem utóbb valahol... kurtán feleltem a szavaira - itt-ott valamit. - S szinte gyűlölködve bámultam őt... e remek alakot.

S hogy mennyire fáj érte ma is még a szívem! Mert gonosz voltam, nem tudtam még mi az irgalom. - Ott állt már az ajtó közelébe' valahol... - s mégcsak mosolyogni se tudott. - Mint aki már-már menekülni szeretne, de késlekedik... kezét is kinyujtotta már a kilincs után s mégse ment... tágult szemekkel figyelt előbb valami zajt...

No de mihelyt aztán kitette lábát a szobából... máris ugrottam fel lázasan. Szétszedtem az állványomat egy-kettőre, - összeszedtem ami ecsetem, miegymás a kezem ügyébe akadt, s azzal mentem is... Lementem a szobámba csomagolni.

S ide-oda futkostam aztán megbénult lélekkel, tévetegen. Nyomorú ingek, elfeledett régi cipők kerültek innen-onnan: ládafiából elő, - ám a végén undorodva löktem el magamtól még a holmimat is. Jó vastag volt ott minden anyag - oly durvaszövetű, kemény... hogy elfogott már ettől is a gyűlölet. Mert elém állt ezzel is ama régi világ... a tenyeres-talpas, vastagsipkás otthoni nép, amelynek minden gondja csak a meghűlés. S mikor végre-valahára, nagy-nehezen este lett... úgy ereszkedett le lassan a szívemig, mint a nehezék... hagytam: hadd pusztuljon ott az egész. Leültem és eltünődtem. Nem akartam tudni semmiről.

- Nem lakhatol itt tovább! - riadtam fel egy hangtól utóbb. Csakugyan ő volt. S ott is állt még vagy egy pillanatig a küszöbön, feje mögött a csillagos ég... s már aztán ott se volt, - úgy eltűnt onnan, mint a látomás...

S így telt el azután valahogy ez a nap.

S ami rákövetkezett, a másnap lett csak furcsa még!

Úgy döntöttem, hogy már másnap ugyan, de csak délbe' megyek... délelőtt még szállás után nézek itt-ott valahol...

Nem tudtam azonban felkelni sehogy, - s tünődve-vetődve henteregtem el az időt...

S délben viszont értem üzent. Egyedül van itthon, únja magát, - jöjjek fel azonnal, ma még ebédeljek itt vele.

Akkor ugyanis már napok óta nem láttuk volt a kapitányt, - üzenni sem üzent, - nem mutatkozott...

Örömtanyákon ivott ilyenkor, - mulatott, - leányokkal, cimborák közt napokon át. Tudtuk is ezt, mert híre jött, - de nem is igen tagadta ezt ő maga sem.

Hétfőn délben aztán váratlanul megjelent. S alighogy belépek a szobába - az asszonyomnak kezet csókolok... (Kicsit elkéstem az ebédtől akkor magam is...)

Oly nagyon részeg ő még nem is volt talán... csak tornyos csákójának bojtja fityegett furamód' s hatalmas, vörös bőriszákja lógott le sután a háta felől. Sujtásos, fekete mentéje pedig csupa kaparás, - mint látszott, itt-ott a gyertyafoltot késsel vakarhatta le róla valaki. - Nehéz ezüsttálakon halat tálalt föl éppen az inas.

- Hogy-hogy nem nyittok ti ablakot? - e szóval lépett be közénk. Köszönni se köszönt. S ment is rögtön, - kinyitotta mindjárt ő maga.

- Egy kis frisseség, egy kis frisseség! - hadonászott peckesen. Majd megállt ott a szoba közepén és nevetett. - Odakinn süt a nap! - S maguk így bóbiskolnak együtt idebenn...

Hogy lesúnytam én akkor a fejem... - no most innen hogy tűnök el? Vadnál vadabb ötletek cikáztak az agyamon át... Arra gondoltam, hogy elvágódni talán? - csapok valami zene-bonát. Ha most elájul itt valaki, - csak nem folytatja megint szörnyűségeit? Majd oldalt sandítottam jobbra-balra, - kerestem a hegedűm... azt gondoltam hátha játszanék? - S óvó két karommal úgy öleltem őt... ha szó, ha durvaság, - hogy elhárítsam tőle mind e bajt...

Épp akkor ölelte meg őt azonban a kapitány. Odalépdelt, átölelte felesége nyakát, - úgy bukott rá, mint a zsák. S még engem is megölelt... amit eleddig sohase tett. - Az inasba viszont bele akart rúgni valamiért, beleszagolt ugyanis a tálba s nem tetszett neki valahogy a leves. - Majd úgy ahogy volt, leült oda közénk, csizmásan, porosan, - lőporos táskáját ölébe vetve. Senkise szólt.

No de meg is szólalt aztán ő maga:

- Mért oly hideg Ön? - fordult oda felesége felé. - Akár ez a hal itt! - S nagyot mulatott ennen ötletén.

- Hiszen Maga úrihölgy, vagy mi a szösz? - ingerkedett véle pimaszul. - Maga féltékeny egy zengerájus lányra, mondja csak?

Gora ott lebzselt épp a tálalónál valahol, s az asszonyának igent intett oda súlyos fejivel.

- Kifutom a formám Kedves, akár a gyerek, - mi abból a kár? - S most már piszkos kezeivel ott is babirkált a felesége nyaka körül.

- Nézze meg a gyereket, mily kezes az, - kell hagyni tombolni kicsit, no nem igaz? - S olyan leszek én is, ha maguknak itthon van annyi eszük...

- S ha netán én is az leszek? - vetette úrnőm oda csendesen.

- Micsodát? - kapta fel erre tömzsi fejét.

- Én is kifutom a formám Kedvesem, - folytatta úrnőm éppoly szelíden s egyben fel is emelte rá mozdulatlan két szemét. Megintcsak senkise szólt. Moccanni még Gora se mert... mintha csak a halastál kellős-közepébe bámult volna bele villogó kis barna szemeivel.

- Ezt én megígérem Önnek! - zárta le asszonyom a szót. - Valamint azt is, hogy kezes leszek aztán, - máris az vagyok... - S erre persze Gora is, mint az imént, hamar odabólintott egy rövidet.

A kapitány szeme viszont lobot vetett előbb, - úgylehet még rám is nézett vagy egy pillanatig megbokrosodott szemeivel, - aztán szép nyugodtan nyúlt a tál után s úgy ahogy volt, halastól vágta ki a nyitott ablakon át... Majd felállt s kissé peckesen, szélesen lépdelt kifelé. Nem is láttuk akkor estelig - s még csak akkor következett el a java.

*

Vannak ily furcsa esetek.

A halastál egy polgárnak éppen a fejire zuhant... a szomszéd városka polgármestere volt az illető, - aki bevásárlások végett jött be szekerével, - a nagyvásárra ment. Az ütéstől, - vagy ijedtségtől-e? elájult a szegény, lefordult a kocsiról s olyannyira szerencsétlenül, hogy fejjel egy útszéli kőhalomra bukott... még ájultában is azonban a szekérülést szoríthatta görcsösen a kezivel, mert magára szakította még ezt az ülést is: s még az is nagyot koppant utólag a fején. Már pedig ez vasülés volt, - magyarázta nekünk estefelé nagy élvezettel a sok cseléd... (Mivelhogy ennyi baleset: szinte nevetnivaló csakugyan.) - Mert mindezek tetejébe bizony még a vendégoldalban is megakadt a lába... nem is igen értettük eleinte, mikor a sikoltozás az ablakokba csalt, - mért vonszol így a szekér maga után vagy nyolc-tíz méternyire még egy szerencsétlen, feketeruhás alakot?

S amikor már el mertem hinni magamnak a csodát... éreztem teste melegét - ahogy mellém simult... - mialatt így egymás mellett néztünk ki a keskeny ablakon, - majd elájultam a váratlan örömtől magam is.

Mit bántam én már e világot, örök zajgását és forró jajjait...

Kóbor kutyák marakodtak lenn az utcán, ették már a jó halat.

S engem is valami láz, szilaj, vad örömök sodortak Isten tudja mifelé...

- Ittmaradok, ittmaradok, - folyton csak ezen ugrált a szívem.

Bizony furcsa boldogság volt ez is akkor délután.

Mi hallgattuk a lármát, bámultuk a tömeget, láttuk azt is, mint mossák le a feketeruhás alakról a vért... s mindez együttvéve, bárhogy kavargott is, bomladozott, úgy állt bennem össze mégis e kép s lett nehéz időkben vigasztalóm, - mint legédesebb álmaim.

A halastálat felemelte s bólogatva, jó sokáig nézegette valaki.

Tanui lettünk annak is, mint lépdel oda maga a kapitány is a kocsihoz, - dölyfösen tör magának utat, s jelenti ott be magát, harsány szóval zordonul, hogy ő maga volt e baleset okozója, senki más, - vállalja hát a felelősséget is érte, s mutatóujját felemeli tulajdon háza felé.

Egy kis mosolyt is figyeltem meg ugyanekkor asszonyom arcán. Mintha csak ennyivel, - e röpke semmiséggel akart volna felelni neki. S úgy pihegett is utána... csupa forróság volt, - fel is állt...

A szerencsétlen idegent, ahogy később Gora mesélte nekem, kórházba szállították el még aznap délután... s mint megtudtam utóbb: egyik szemére bizony megvakult... S bár úrnőm akkor este úgy beszélte meg velünk, hogy pénzt is, élelmet is naponta fog ő beküldeni neki... Nem volt azonban módja rá, hogy ezt meg is tegye... - s hogy mi gátolta meg? - elmondom azt is itt egész részletesen.

Csak el ne feledjem előbb, amit akkor este beszélt.

Gorával aznap különben is sokat susogott. S hogy benyitottam hozzájuk estefelé, - ott állt ő egymásba-nyíló két szoba közt, s a függöny szövetébe fogózva, száraz, tüzelő szemmel magyarázott éppen valamit:

- Ne fecsegj annyi ostobaságot Gora - szólt rá indulatosan. - Minek azt annyit firtatni, ki-mi vagyok én? Aki látszatot emleget - az sokkal becsületesebb. - Mert hogy milyen vagyok aztán csakugyan, s hogy mit is gondolok - és mit viszek a sírba majd: - afelől én számadással senkinek se tartozom. De nem is való az mások elé... Az ember maga se tudja tán mire való?

Majd odafordult hozzám - s csak ennyit mondott nekem szinte ridegen:

- Maradj csak itt, - mi várunk most egy keveset.

S hogy mint töltöttem el aztán azt az éjszakát? Háborogtam - dideregtem, mint a lázbetegek. De túlsok is volt az, ami rám nehezült, - sok az édesség, sok a nyomorúság. Gyönyörű nevetése, szörnyű sikolyok s az utcanép zaja, hullámra hullám, mint a vihar, - csak úgy tombolt bennem egyre, kergetett...

Csizmásan, széles köpenyemben ott ültem hát a szoba közepén, - s bárhogy vacogtam is, - nem igen volt ahhoz sem erőm, hogy magamra kerítsem a takarót. - A gyertya kanócát piszkálva töprengtem egész éjszaka.

- A szerelem gyilkos, - úgy mondják, - ijesztgettem egyre magamat... - S hátha szeretik is egymást, - ki tudhatja mi a titkuk?... nagyon is, túlságosan is szeretik... s épp ez az talán, amit halálos szerelemnek mond a világ?...

- Most szóval itt vagyok, - de mit keresek itt? S olyik pillanatban talán rámosolyog... s még a gyarlóságomat is együtt nevetik? No de belefáradtam a sanyarúságba nagyon. S már azon tünődtem el épp', hogy feküdni kéne menni már, - mit kínozom itt egyre magam? - Mikor figyelmessé kezdtem lenni valamire. Mintha éles sikolyok hatoltak volna felém - s nem is egy! - S ami körülvett és elborított: a sötét, - az is mintha meglibbent volna belé...

Iszonytató ám a természet nagy idegensége, közönye. - S nem ezt is csak úgy képzelem-e? S hogy felverjem evvel is az erőm?... Mégse töltöttem én további huza-vonával az időt. Mindkét pisztolyomat zsebembe nyomva be, s egy pillantást is vetve még a tükör zöldesszín sötétsége felé, otthagytam a szobát. Az udvaron éppen tökéletes volt a csend. - De menjünk feljebb is talán... mi újság az emeleten? Ám odafenn is csend volt mindenütt.

S mégis oly remegés állt be térdeimbe fenn a folyosón, - hogy meg kellett kapaszkodni valamiben. S alig állok ott is vagy egy pillanatig, - mikor közvetlen a közelembe' megint egy éles hang hatolt át a falakon... - Ebben pedig semmi tévedés! - Valami most végbemegy itt odabenn.

S nemsokára itt-ott már ki is vehető volt egy s más. A kapitány vad ordításai... s nyilván nagy tárgyakat is hajigált, - vagy hangtalan dühvel döntögette benn a bútorokat... iszonyú némaságok után ugyanis egy-egy tompa zuhanás remegtette meg idekinn az ablakok üvegét... vagy enyhe csörömpölés futott azokon át... mint remegő, furcsa kis futamok...

Lenn a falak tövében pedig, a holdárnyékban ezalatt a cselédség is itt-ott lassan gyülekezett már az eresz alá. Ezek sugdosódni kezdtek odalenn, - egyikök még halkan fel is pisszegett... s én viszont a teljes fénybe' fenn, - vadul ágaskodva, lapulva, úgy nyúlhattam el ott, mint holmi álomalak... Hol az ajtót tapogattam, hol a falat, - kilincseken bibelődve átkozódtam tehetetlenül...

- Szabad-e megmozdulni? - mi most a tennivaló? S vajjon nem ártom-e bele magam ostobán és olyasvalamibe megint?... Sehogyse tudtam eldönteni, mit tegyek...

Nyilván a maiakért tartott egy kis számadást... - S még Gorát is megrugdosta talán... az ő jajgatása volt ugyanis időnként a leginkább kivehető. Egy pillanatban aztán, mint a trombiták, úgy elsöpört egy kiáltása minden egyebet.

- Átkozott legyen a gyermek, amelyet hordozol, - hangzott a falakon át, - átkozott legyen a perc, amelyben megismertelek... - S egy lövés dördült el a szó után.

Hogy mi adhatott akkor oly erőt? - vagy az ajtó mégse volt elég jól bereteszelve talán, - annyi tény, hogy egyetlen nagy nyomásra mégis engedett s én bizonyos külső helyiségeken átugorva, ott álltam egy szétdúlt hálószoba küszöbén.

S itt utamat is állta nyomba' valami.

Hideg volt és szinte kevély a pillantás, mely felém világolt s elsuhant. A barátnőm szemei voltak ezek.

Ott állt ő egy-ingben, vörösbóbitás papucsában s a férje karját fogta szelíden. Az háttal fordulva felém, épp akkor emelt le megint a fogasról egy másik karabélyt...

- Térj eszedre, Kázmér, - csitítgatta felesége csendesen. Holnap is van nap, - legyen úgy, - megbeszéljük ami keserít... még mindig én vagyok én... - ilykép fáradozott vele, símogatta kezét...

Ám ezt nem érdekelte már a szó. Kábultan álldogált a szoba közepén... rettentően részeg lehetett.

- Nem! - csapott egy kisasztal kellős-közepébe hirtelen. S még innen is sok mindenféle repült szanaszét.

- Megmutatom én még, ki vagyok! - nyakaskodott egyre vadul. S e hangokra Gora még furcsábban kezdett el a szőnyegen ide-oda hajladozni, mint a sás. - Ott térdelt ő ugyanis a cserepek közt... - kicsit tán túlközel is a kapitány lábaihoz. S már a távolságot kezdtem el éppen mérlegelni, - vajjon hány lépéssel ugrom oda? - s hogy hátulról ha rávetem magam... ledöntöm akkor, mint a zsákot s megkötözöm őt... mikor szembefordult velem, - észrevett.

- Hát te mit keresel itt? - kérdezte szinte nyájasan. Csak épp hogy a bajszát szippantotta be kicsit a foga közé.

S még várt is vagy egy pillanatig. - Ám aztán lassan, hidegen, - mint a kutyára, felemelte rám a fegyverét.

- Ide lőjön, ide! - kiáltottam ekkor én, szélesre tárva ki előtte mellemet. S mily boldog voltam én e szótól is, mily részegült! S hogy mennyit sírtam én még másnap is ezen!

Ám ami azokban a pillanatokban fel se tünt s csak jóval utóbb kezdte foglalkoztatni képzeletem: az a következő apró furcsaság. Hogy az én barátnőm voltakép le se fogta férje kezét, mikor az célbavette s pontosan a szívemet, - de sőt, mintha átszellemült, vagy várakozó mosolyát figyeltem volna meg az arcán... megint egy kis mosolyt! - s hogy ez nékem szólt-e csakugyan s hogy büszke volt-e rám? - vagy evvel is csak ingerelte, nevette tán a duhajt, - nem tudtam ekkor se mire magyarázni, ma sem tudom. Bárhogy volt is a dolog, - annyi tény, hogy még akkor se voltam képes levenni róla szemeim, mert nem akartam vele betelni utolsó pillanatomig.

- Takarodj, - szólt ekkor rám a kapitány. S az ágyra valahova dobta le a karabélyt. S mintha csak elfujták volna róla mámorát is teljesen.

Oly zilált voltam úgyis, csupa fájdalom... - mitse feleltem hát a szavaira. S erre gondolni ma jól esik. Meghajoltam úgy, mint rendesen - s mentem is már kifelé. - Ám az ajtót kinn a folyosón, miután hangosan becsaptam előbb, óvatosan kinyitottam újra kicsit, - hogy figyelhessem újra, mit csinál...

S még csak itt kezdődött el a kín, a gyötrelem...

- Mért kell így élni, - így szenvedni valakitől? - S épp annak, akit egész szívemmel s úgyis oly csodálkozva szeretek... S bűnösnek éreztem most már magamat is.

Őgyelegtem, fel-le jártam s mindenre készen szorongattam újra két kis pisztolyom. Ha netán elkésem az ugrással s megöli őt? Nos, akkor is, - abban engem mi sem akadályoz: bemegyek, - letérdelek a halotthoz előbb s megcsókolom őt a homlokán. S ha kérdőre von azért, vagy rám rivall, - még akkor se mutatok én semmi haragot, - odaállok ám az úr elé s tudomásul adom, hogy magyarázatképen súgni szeretnék valamit a fülibe... s mialatt megteszem ezt, hátulról, orvul agyonlövöm őt... Ilyesmiken képzelegtem, háborogtam szüntelen. S olykor bizony megrázott még ettől is a zokogás... S mi történik akkor, ha most idejön... ha mondjuk, megjelenik itt a folyosón... nos, akkor se megy el mellettem oly könnyedén, mint azelőtt... mert a csizmájára lépek ám, - s fel is ajánlom itt mindjárt egyik pisztolyom...

Így, vég nélkül zakatolt bennem a lélek, mint a kovácsok. Dideregni kezdtem utóbb az éj hidegétől, - bizony későre járt az idő. Az ablakok alól is elvonult már a cseléd... Még olykor hallgatóztam is... ám alig-alig hallatszott már a szava. Csak oktató, gonosz suttogásából fogtam el időnként valamit - s oly rossz érzés futott át ettől is a tagjaimon: mintha gonosz tüzeket, vagy fekete fátylakat lengetne felém a szél.

- Ne tedd, ne tedd, - hallatszott előbb.

- Mért nem mondod akkor? - vetődött felém zaklatott sziszegése. - Mért nem dobod ki te magad? - Vagy kidobjalak, azt akarod?

- Megígérem azt is - nem iszom. - No még mit akarsz? - Csak aztán jaj lesz nektek is! - és úgy vigyázz!

Ámulva hallgattam e szavakat. - Szigorúbb lesz vele, hogyha nem iszik?

- És ha gyertyafoltok voltak csakugyan? - kérdezte megint és szinte nevetett.

- Ezt a rongy szipirtyót pedig eltaposom itt, - mert ez az, aki lázít téged ellenem... - hallatszott még a szoba felől. Aztán el is némult minden odabenn. Kiment-e talán, vagy ledőlt valami kereveten? - egyszóval: hogy hova tünt az éjben, nem tudom.

Később, hogy hajnalodott, - oly zöldesszínű szép lett túl a tetőkön a világ! - mintha horkolása lett volna még itt-ott hallható. S még nagyobb lett utána mindig a csend.

Végül pedig: Gora csoszogott még át a folyosón. Hogy észre ne vegyen, visszahúzódtam előle: hamar, az eresz kádja mögött bujtam el.

A derekát fogta megint s mint a sisak emelkedett ki kemény könyöke túl a fején. Lassan csoszogott a szobája felé... s a gyertyája miatt olykor meg-megállt, hogy megója tüzét s eközbe' nagyot köpött le az emeletről, mint a kocsisok. S persze hogy makogott is és átkozódva hadart... de bizony hogy meg-megrázta még őt is a sírás... s így, mint akit a forgószél kavar: elegyíté jajját és felháborodását: iszonyú habarékká. Majd kulcsa csikordult, - s oly erővel vágta be maga után a padlás-feljáró vasajtaját, hogy csak úgy kongott utána s még hosszasan a magános folyosó.

*

Másnap persze: mintha lidérc feküdte volna meg a házat. Úrnőm, mint látszott, bezárkózik s a kapitánynak is nyoma tünt. Csak Gora meg én lebzseltünk a nagy lakásban egyedül, - ő gonosz pillantást lövellve maga köré, mintha fel akarná velök égetni még a bútorokat is... úgy csapkodott a szobákon, vadul kaparászott... - megúntam ezt a dögöt.

El is határoztam hát, hogy megyek el innen, - mi dolgom itt? - s már fordultam is éppen kifelé, az udvaron át, mikor ő pisszegett oda felém.

- Sst, - intett oda nekem. Odaléptem hát az eresz alá.

- Essen a nyavalya beléd, te vagy mindennek az oka, - susogta felém s nyomban visszavonult.

- Én? - ámuldoztam előbb. - Hülye! - kiáltottam be neki a nyitott ablakon át. - S azzal mentem is... Sokalltam ezt. No de most? - hogy hova vezet most az út?

A mesteremet hetek óta kerülöm, az iskolát is kerülöm, - üzenek, - nagyszerű kompoziciókról mesélek társaimnak utcasarkokon s ennen hazugságomtól villog a szemem - most menjek el éppen oda? - s mit mondjak ott?

Kár lett vón' áltatni magam: nem álltak jól az ügyek. Neheztelt rám a mester is, - sehogy se volt megelégedve velem... - tudtam is ezt, hisz nem titkolta ő ezt maga sem.

Így álltam akkor, - mint az ujjam, olyan egyedül. S amire csak gondolni mertem, keserített. Apámnak is egyre szűkebbszavú levelei jöttek... s hogy haragudnék, afelől ugyan egy szót sem írt, - csak épp hogy keveset írt. Nyilván szelet fogott valami felől az öregúr s amit megtudott, az nem okozott neki örömet. S mi lesz még akkor, ha majd eszibe jut s beállít egy nap ide, mint látogató? Mit csinálok itt vele? - S már láttam is őt: amint megjelenik majd az apám, - benyit az ajtón s rögtön meghajol... meglátja majd a kapitányt is és egyre csak hajladozik...

No de meg kell vallanom azt is itt, szégyeltem volna már az öreget. Tépett szakállát és foltos ködmönét, de bizakodó meleg szemeit is, amelyekben itt-ott felgyúlt olykor valami kis fiára-hiú fény... vidékies beszédét is persze, s nagy heje-hujjázását a jó ebéd előtt... s ahogy szakálla tövét vakargatta néha, el-eltünődve míg evett... s úgy rágott eközben, mint egy jó malom... Mindez bizony nem igen volt idevaló. Szerencsémre arról tudósított éppen, hogy beteg, - s nem gyalázat-e vajjon ez is? Hogy ennek örülök? - Beteg az apám s tán két bottal biceg a falukon át szegényes kocsijához, podagrája miatt... S így szerzi meg azt, amit nagyszerű fia tőle követel? - Édesanyámra s az öcsémre pedig, - még gondolni se mertem ezekre soha.

Csupa fájdalom volt a szívem... s zavart a nyugtalanság keresztül-kasul a városon át.

Bekukkantam itt-ott templomokba, kapualjakba dúgtam be a fejem, - néhol még rajzoltam is: kocsiút-jelző kövekre rakva fel a lábam... s aztán boldog keserűséggel szélnek eregettem a rajzokat is, s odafüttyentettem még a szélnek is... Így jutottam el aztán a piactérre valahogy. S itt megálltam a sátrak előtt.

De keserű volt a szívem! - Nézz csak oda, - hol is álltál te az állványoddal valaha? - Így biztatott engem a nyomorúság.

- Haj, mikor én még ideállítottam fel az állványomat egykor, milyen más is volt még az én egész életem! - Mennyit rajzoltam én akkoriban, - de olvastam is, hegedültem is épp eleget, - mindenhez maradt akkor időm. Filicaja olasznyelvű költeményeit is ez időtájt vettem épp elő, ama remek balladákat Sobiesky-ről - s egész könnyen szedtem be az olasz szöveget. S ma már talán olaszul se tudok.

Ám aztán, mint a duhajok löktem el magamtól mind e bajt.

- Én vagyok én! - S szeretnek: az a fő! - kiáltottam bele a szélbe... s nagyokat lépkedtem a hegyilépcsőn felfelé... de megintcsak megállított itt is valami. Messzi lenn lányok labdáztak ugyanis egy kert fái között.

- Mért sütöm én le mostanában a szemem, ha lányokkal találkozom valahol? - kezdtem el töprengeni magamon. Hát olyan nagy a szégyen rajtam, hogy így lapulok? - S hova lett hát bátor kiállásom is akárki elibe? - Vagy mi vagyok én, cinkos-e? betörő? - Hiszen úgy búvok én már, mint egy Grigalszky nevű társam, - e fura lovag, - aki bezzeg csúnyán lecsúszott... hamisításokra vetemedett... - S a csontjaim is csupa vénség, - az lesz itt az igazi baj!...

S egy kékruhás kis alak, egy kislány képe jelent meg a szemem előtt a pillanatba' megint... Rég nem láttam őt, de nem is akartam látni talán, - még az emléke is keserített. Pedig hogy tudtam én egykor örülni neki - mosolyának, - villogó szemeinek. Vele kezdtem ki egy év előtt.

Kövérkés volt, olyféle, mint az almák, jókedvű lányka volt. Többször találkoztam véle plantage-okon, utcán... s egy nap megpróbáltam, - mért ne tenném? - belenevettem a szemeibe... S ime: ő is visszakacsingatott rám és nevetett. S így ment ez utóbb hónapokig, s ennyi maradt is az egész... - S mily hűséges volt mégis irántam. Megfigyeltem egyszer: Mária mennybemenetelének napja volt... teli volt deli legényekkel a tömeg... s hogy furakodott ő mégis utánam, - ide-oda repdestek szemei, - vajjon ott vagyok-e? - S hogy fellobbant azután: tiszta-piros lett, mint akibe belekap a tűz... Ott álltam ugyanis épp szembe vele, - jókat szippantottam a pipából s kinevettem őt.

S ami fő: már azt is tudta rólam, mi vagyok. Hogy festő vagyok, művész, - nemesek között is valaki. - Egy alkonyatkor két nagy képet cipeltem a hónom alatt valahova s ő jött épp szembe velem. Ámulva megállt előbb az úton... s én viszont: micsoda vidáman haladtam el előtte, fülem mellett egyik ecsetem... S fennszóval fütyöltem is valami dallamokat oda, - hadd gyönyörködjék bennük, amíg elhaladok...

Így volt, elmult. S hogy így elmult: vajjon mit tehetek?

S hogy megláttam messziről a gátak vonalát, - szinte szaladtam is: ott volt már a Visztula. Az ily látványtól mindig reméltem is valamit... - Vizek partjain ugyanis mindeddig megkönnyebbült még a szívem. - S csakugyan: köd ült éppen lenn a folyón, amit olyannyira szeretek... Az iszapos, kiöntéses partok egy magas meredekét választottam ki tehát... Körül akartam nézni kicsit. - Rég nem voltam itt... Nem jártam én már akkor ide sem.

Be szép is volt pedig e táj, - s ilyenkor volt csak érdekes!

Már kezdődött is lenn a tavasz, mégcsak nem is itt, valahol messzi lenn, (én mindig megéreztem ezt: oly furcsa szagokat hoz ilyenkor a szél...) - De már a folyó is kezdett piszkosan habzani vadvizeitől, - párákkal és ködökkel pedig úgy teli volt itt a levegő, hogy egy-kettőre szinte testemhez tapadt a ruhám. - A ködből itt-ott a tulsó dombokon haragos-vörös tűz csapott az ég felé... Nád és sás törekével tüzeltek ott a halászok. Voltam is egyszer náluk, kedves emberek. - Jól megjegyeztem mindezeket, - határvonalakat, s ami kell, - s már indultam is épp', hogy megyek el innen, - szép lassan hazaballagok... mikor két ember haladt el előttem egy hevenyészett gát felé.

- Biz' Isten ez az! - Nézd csak azt a gyereket! - intett oda felém az egyik alak. S oly furcsán vihogott. No de mentem is utána mindjárt, mint a bolond.

- Rólam beszélt Ön az imént? - toppantam oda... Megállt az úton.

- Hát nem te vagy a kapitányné szeretője? - kérdezte vidoran.

- Te vigyázz csak, mert oldalba bökünk, - szólalt meg a másik is, - mikor megmozdulni látta kezem.

- Vágj csak oda neki komám, sose félj, - nevetett ki jószívűen s ugyancsak az első ladikos. S szemeiben csak úgy ugrált az öröm. S ezzel aztán végig is mértek alaposan s mentek is mind a ketten odébb.

Engem pedig valósággal megsemmisített ez a szó. Elhűlve bámultam utánuk, az ajkam remegett.

- Hát így, vagyunk? - hogy képes ezt gondolni rólam valaki? - ámuldoztam előbb. - Nem oly nagy e város, körülfut itt hamar a hír. S hogy a kitartottja vagyok? ezt sugdossa rólam, aki lát? - S ezt képzeli tán a mester is? - Elöntött a hideg veríték.

Hát nem ő mondta tegnap éjszaka? - maga mondta neki szószerint a kapitány: mért nem dobod őt ki? - s ki mást érthetett e szó alatt?

De mért kell akkor elviselnie, hogy itt legyek? - mi készteti, kényszeríti erre valaki? - Vagy olyannyira könyörtelen szívű ez a nő?

Át kellett hogy érezzem a kapitány nagyobb igazát. Aki karperecet csörget a kezén... s délutánokon át heverész... s egy fiatal fiút vesz játékszerül ide - oly szívtelen... hisz mindezzel szemben csak a kapitány oly igen komoly pillantásait kellett felidéznem újra magam elé...

- Hiszen ez az asszony csal! - kiáltottam fel és olyan keserűn, mintha most eszmélnék csak igazán, s való-értelmére mindannak, ami gyötört...

- No lám, - hajtottam le megadással a fejem. Hiszen meg is csókolt akkor... - állapítottam meg szomorún. - Velem csalja meg az urát, lehet az? - S megállottam egy kis tér közepén.

- De vajjon megfessem-e még? Most mit tegyek?

Ma is előttem áll e kis piac és színes sátrai: ez volt ama híres karmelita-kert s fölötte állt az ősi Piasek. - Enélkül én tovább élni úgyse tudok! - suttogtam magam elé csendesen.

S ama kolostor kertjében azután, hol a hagyományok szerint egykor Jadwiga sírt, - egy koszorús kis oltár elé térdepeltem ott le magam is és úgy zokogtam, oly sokáig, mint az elveszett.

- Most adj jelet, - hogy mit tegyek? - S hogy megfessem-e még? - így esdekeltem a kereszthez hosszasan. És megígértem ott, hogy gyónni megyek, holnap áldozok...

S akkor tettem első fogadalmamat is, hogy itthagyom őt, - megesküdtem rá, hogy elmegyek, - úgy eltűnök innen mindörökre, híremet se fogja hallani!

Igen, Olaszországba megyek, mert odavágyom, s megélek ott bármiből is, - porcellánra vagy elefántcsontra fogok festeni.

*

A történtek után még aznap este utamat állták kinn a folyosón, s átadták üzenetét. Hogy ne dolgozzak most a régi helyemen, menjek néhány napra máshová talán, - iskolába, szabadba ki - dolgozzam addig ott, s ne érdeklődjem addig utána, ő beteg. Így is tettem hát, - szigorúan a parancsa szerint. Ha ő kívánta tőlem, hogy ne tudjak valamiről... elnémultam ilyenkor - firtatni nem is akartam az ilyet...

Ám a bajt titokba' tartani sokáig mégse lehetett. Orvos jött a házhoz, nem is egy, - vermekből vederszám hozták a jeget, - egyszóval: kiderült, hogy elveszítette gyermekét. - Koraszülése volt s ő nagybeteg... Élet s halál közt vergődött akkor hetekig. S eladdig én egyszer se láttam őt.

De nem is óhajtottam volt így látni talán. Egy nap, mint más... alig is mertem én már megkérdezni valakit. Ugyanaz volt úgyis a felelet... Hogy sárgán, kimerülve liheg függönyei mögött, s olykor: hogy árnyék-alakokkal küzködik. S minek mérgezze meg szívemet ez a látvány? - Inkább maradjon meg bennem sértetlenül annak, ami volt, s ahogy elképzeltem őt: violái között... Így terveztem ugyanis újabban egy képet róla.

S ha meghalna netán, - meghalok akkor magam is, - oly biztos voltam én már efelől... Hiszen élet és halál, mint távoli táj, - oly messzi volt... S már-már talán csak messziségből érdekelt.

Csendesen énekelgetve sokat dolgoztam akkor odalenn... Ki se mozdultam a szobámból hosszú hetekig. S bár enni is alig ettem itt-ott valamit, paraszti jószínemen sem esett semmi változás. Erős fiú voltam az igaz. S ugyan Gora is buzgólkodott akkor értem, meg kell hagyni: le-leküldözgetett mindenféle jót, - nem kellett azonban úgyszólván semmi se nekem... úgy ahogy volt, máris küldtem az egészet vissza neki. Mindössze valami sajtot, egy-egy almát tartottam ott és kenyeret... volt azonban eset rá, - még ez is megmaradt. S a hulladékot viszont: különös kedvteléssel mindig ugyanabba a kuckóba vetettem oda, mintha gyüjteném... nyakig ért különben is szobámban a piszok... mert azt se tűrtem el, hogy takarítson, ilyesmivel zavarogjon nálam valaki.

Egy kivert macskát mentettem meg utóbb... s jócskán felhízlaltam a sok hulladékkal az öreget...

Akkor festettem különben egy újabb önarcképemet is - s ez sokkal jobb volt már, mint ama régi, fuvolás... (Sajnos azonban ez elveszett.) - Egy szemernyi se volt már ezen olyas, ami cafrang, vagy akár henyeség... komoly arccal ábrázolt s mégse tünődve, - tükör előtt. Oly fiatal férfit mutatott, aki mintha nézne, elmerülve figyelne valamit s mégse nézés már az övé, vagyis a szemtengelyek párhuzamosok s a tekintet mégis határozott volt azon, de hideg.

Világoszöld ruhában festettem le magam, mert ez volt a kedvenc színem akkoriban. S ami magát az anyagot illeti: egy remek-erős, zöld szövetet idéztem vissza magam elé... Gyerekkoromban láttam ezt. Olyan volt a színe már a messzeségből, mint az álom. Nyolcvan vagy száz éves köpeny lehetett, sűrűszövésű, tömör. Apám egy nagyúri kiárusításon vette valamikor. S ez volt önarcképemen a ruhám.

Két macskát is festettem ugyane képpel egyidejűleg. Döglött halakkal mulattak azok színjátszó kagylók között... Egy színes vázlatot is készítettem a Visztula árterületeiről, tüzekkel és szürke füsttel... Majd lefestettem fejből ama kékruhás, kedves mosolyú lányt... s a tervem az volt, hogy e képet ajándékul küldöm el neki... s ha netán a bajból most kilábolok is... A többi pedig szépen itt marad... - s hogy mire méltatják, hova teszik, nem igen érdekelt.

Csak épp hogy szörnyű világítás volt a szobámban, - s már-már el is romlottak a szemeim.

Később, olykor kivittem hát mégis a vásznaimat, - különösen ha borús volt az idő... S a szobám közelében dolgoztam ilyenkor kinn az udvaron. Nem tudom, vajjon más is nem így van-e vele? - a borulatok nyugodt világa mellett szeretem én ma is még ellenőrizni színeimet, s ami hiba bennük itt-ott akad, ilyenkor kijavítom. Régi fortélyom ez, s épp ott és akkor jöttem erre rá. Ily alkalmakkor nem egyszer megesett, hogy elment mellettem a kapitány, - ám a figyelmére se méltatott egy ideig, alig hogy visszaköszönt... Az istállókba kellett erre járnia, - s így volt is alkalmam, hogy megfigyeljem őt.

Csodálatos volt a csend és a csendet követelő nagy tompaság, amelyet arca kifejezett. Szörnyű lehetett ez a némaság odabenn, - mint akinek merőben üres lett, vagy megbénult a szíve. Az arca semmiről se beszélt, csak épp hogy puha volt. - Hogy-hogy nem történt aztán, - egy nap aztán mégis odajön... s olyannyira meghatották őt a képeim, - leolvastam ezt a szemeiről, e művészet őt mennyire lenyügözi... Majd meg is szólított és igen barátságosan:

- Már jobban van a feleségem, - fordult oda felém. - Nagyon féltetted őt?

- Jobban, mint az életemet Uram, - válaszoltam neki csendesen. Ő pedig felemelte rám a szemét... s csodálatosképpen: szeretet volt a mosolyában. Mint aki olyat hall, ami jól esik, amiben kedvét lelheti... s mintha még buzdított is volna szeme...

S ami engem illet: pár szót akkor mondtam is... Régen sajgó, érzésektől agyonfáradt szívemen úgy látszik könnyített a vallomás...

- Én úgy szeretem őt édes Uram, - hogy elfeledtem érte szüleimet... - Csak ennyit mondtam ugyan, de majd hogy el nem borított a könny... s valami nagy ostobaságra is el nem ragadott a hév. Kezet is szerettem volna csókolni neki, vagy effélét... s ha megteszem: tán szégyelném is magam érte biztosan, - de hogy szeretni tudtam őt, azt ma se tagadom.

De szíves volt ő hozzám, meg kell hagyni maga is.

- Nem való vagy te ide, - mondotta szelíden, - alig is dolgoztál itt eddig valamit...

- Elmegyek én innen édes Uram... Nem maradok én itt, biztosítom, - lelkendeztem előtte szomorún. - Csak hogy megyek el így? - Itt hagyom őt, így betegen? S még az arcképét se csinálhassam meg, édes Uram!...

- Rendbe' van, - mondta ki végre határozatát. - Csak aztán el ne feledd nekem addig is... fiatal is vagy, szinte gyerek, - tájékozásod sincs elég az élet ügyeiben.

S miután még egy százfrankos nagy aranyat is odacsúsztatott egy képem alá, összecsapta sarkantyúit s tüstént tovább is állt.

S oly felemelő volt ez a köszönés is, - rendkívül udvarias. De mindenekelőtt: hogy a művészetemnek szóló tiszteletadás volt, - úgy fogadtam ezt.

De még a mester is meg volt akkor elégedve velem.

- Ezt csináltad három hét alatt? - kérdé hitetlenül. S úgy ellágyult az arca, mialatt végigmustrálta képeimet... ilyennek én még nem is láttam őt. - De mondott ő később egyebet is.

- Legkedvesebb fiam mégis csak te vagy itt, - e szóval lépett oda mellém s vállamra tette kezét. A lépcsőn mentem éppen lefelé.

- Mondd csak, hogyan élsz?

Ránéztem előbb, nem mindjárt tudtam felelni neki. (No de nem is igen kérdezett ő ilyeneket azelőtt.) - Mégis, utóbb félretéve minden aggodalmamat s mitse törődve már azzal is ha pirulok, - feltártam hát előtte is a szívemet, megmondtam néki kereken, hogy halálosan szerelmes vagyok.

- Ja úgy! - csapott a homlokára s nevetett. Úgy tett, mint aki tréfálkozó kedvibe' van. - Most értem én csak a te dolgaid...

A mester ugyanis az érzelgésnek, effélének nem nagy barátja volt. Tudtuk is ezt, - rettegett is tőle már az egész iskola... S most éppen én: így kikottyantom minden titkomat? - Szégyelni kezdtem előtte magam.

- Nézze Mester, - mondtam néki nagyon komolyan, - meg is vetem magam ezért voltakép', - de mit tegyek? - Aki művész akar lenni, idejét, életét kár annak ilyesmivel elherdálni, jól tudom. De vannak válságos pillanatok is... vagy nem ilyen a foganás? - S ha megbotlom az úton, az is lehet végzetes... s ezzel szemben áll aztán a híg és üres pillanatok hosszú sora...

- De mért is mondom el ezt Önnek, nem tudom. - A szerelem nékem komoly dolog édes Uram. S ha meg is tudná majd felőlem ezt az apám, - az anyám engem nem fog ezért elhagyni Mester, biztosítom. De vegyük úgy, hogy minden elhagy, tegyük fel, hogy boldogtalan leszek is... nos mi marad akkor egyéb? - Megyek akkor Olaszországba, - s megélek ott bármiből, porcellánra vagy elefántcsontra fogok festeni...

S a mesterem ugyan elmosolyodott itt-ott egy-egy szavamon, ám mindezekre most már mit se felelt. - Komor volt a tekintete, nyugtalan, - azon igyekeztem hát, hogy szóval tartsam őt.

Beszéltem hát erről-arról, beszéltem a terveimről is... Egyszercsak eszembe jutott valami más.

- Ami pedig a művészetemet illeti Mester, - próbálkoztam előbb óvatosan, - mindaz nem is az igazi még, amit itt ma bemutattam Önnek, biztosítom. - Egy violás kis arcképre gondolok ugyanis... s ha még az is úgy sikerülne nekem...

- Beteg volt ugyanis a modellem, - tettem hozzá kissé bizonytalanul. - S attól rettegek, - mit gondol Ön? - betegségek után nagyon megcsunyulhat valaki?

- Nő vagy férfi? - kérdezte zordonul.

- Nő, nő, persze hogy nő, éppen az a nő, - válaszoltam néki sebesen. S így valahogy túl voltam hát ezen is. Épp akkor azonban nem akart odafigyelni rám. Ott volt ugyanis nem messzire már a folyó, s nagyon szerette ő is e hepe-hupás, furcsa partokat. - Elnémult ilyenkor, - messzire nézett, elmerült... nem mertem volna megzavarni őt...

Mégis, utóbb, hogy leteríté köpenyét, pipára gyujtott, lepihent, - fütyölni kezdtem hát neki legalább, - egyet-mást a kedve szerint, mert tudtam róla, hogy a füttyöt s a füttyös növendékeket is mennyire szereti. No de értettem is hozzá remekül! - Csak épp hogy odaintett a kezivel s már tudtam is, hogy mit akar, - egyre-másra szedtem hát elő szebbnél-szebb darabjaimat: cavatinát, operarészleteket... s még szent dalokat is. Többek közt ezt a régi-régi dalt, amelyet mint gyakran mondá, olyannyira szeretett:

Nem, nem a szívemért,
Nem is a lelkemért,
Aggódom a gyerekemért.
Szűz Mária vagyok én,
Asszonyok közt ragyogok én...

Különben lustán elheverve pipált, s hol a felhőket figyelte fenn, hol a pipacsutorát... S egy alkalommal, hogy pihenni kicsit abbahagyom: hat könnyel vannak teli szürke szemei. Hogy is mondjam el itt? - Hogy a büszkeségtől is mennyire dobogott a szívem! - Annál lágyabban kezdtem én bele megint... s hogy mennyire vigyáztam én akkor minden hangra külön! - De még ami fioratura volt, azt is hogy körülcirkalmaztam ám, - de kacskaringósan és kereken, - mint ahogy vidám szobrászinasok kavargatják és penderítik oda végül kanalukkal a nedves agyagot. - Egyszercsak megragadja kezemet s megszorítja csontos ujjaival:

- Két hét előtt meghalt az apád, - jelenti ki s félrenéz. - Egy szót se szóltam, - felültem a köpenyén. De ő még szorosabban fogta le a két kezem.

- S az anyád is, az anyád is, - tette hozzá szemlesütve, borúsan.

- Meghalt az anyám? - kiáltottam fel előbb. S úgy elnémultam akkor igazán, - valóban, mintha villám vágott volna belém. Szótlan lettem, csendes, téveteg. S a mester aztán ami kellett, el is magyarázta nekem, - hogy egy utazáson, a költözködésük alatt, mint bokrosodtak meg a lovaik... s hogy velük együtt halt meg ugyanott az öcsém...

S én még egy ideig hallgattam is őt... sokféle szavait, - s aztán futni kezdtem tőle, fel a gát felé...

Ám a mester engem hamar utolért. Különben is erős ember volt nagyon, - hiszen mint favágó is tengődött az erdőkön hosszú éveken át... - de valami most meg is sokszorozta még az erejét. Ott tepert le mindjárt a fövényen s úgy ütött-vert, ahol csak eltalált.

- Óh te őrült, te őrült, - kiáltozott eközbe' vadul. S aztán zokogva rámborult.

*

Ragyogóan fehér volt az út, olyan, hogy még az alkonyatban is világított. Az erdő fái rézsutos rendben szaladtak elénk az útra le... s szinte forogni látszott az erdő körülem, mialatt vágtatva szeltük át... A leggyorsabb lovakat s a legkönnyebb kocsit kerestem ki magamnak, - telt miből! - hiszen volt is már vagyonom.

S hogy minek is hajszoltam magam olyannyira, - nem tudom.

Időnként a fák sora egészen összezavarodott... kavarogva futottak le ilyenkor valamely hegyitölcsér szakadékaiba. Majd vágtatva fordultak vissza megint, fel a hegytetők felé, hol is derűsen bontakoztak ki, mint ritkás kis ligetek. A lovak patái pedig úgy csapkodták az utat, mintha meztelen hátakat vernének odafenn a hegytetőn.

Mikor egyszer elaludtam a kocsiban, nagy eső lett éppen, felhőszakadás. Oly mély volt azonban rajtam ez az álom, hogy hál' Istennek: - ágyba tettek le valahol s nem eszméltem fel még erre sem. - Nem tudtam semmiről... s vele beszélgettem akkor mély-álmomban is.

Jól kipihenve magam utóbb, pipával a számban, lementem estefelé, hogy körülnézzek a fogadóba' kicsit... s ott csavarogtam lenn az udvaron. - Egy lélek se járt akkor arrafelé s engem boldoggá tett e magány... Hogy megpihenhet bennem legalább itt a gyűlölet... Mert mindenkit gyűlöltem akkoriban, aki elémbe került, s heteken át engesztelhetetlen volt a szívem.

Eső után szép volt ez a táj. A vidék mélyén lustán terjengett a csend. Sziklák orma felett pedig egy-egy felhőrongy még itt-ott megakadván, tétován mozdult olykor... s egy madár kiáltott a fák között.

- Uáv, uáv, - kiáltotta olykor e madár.

Zöld kis liget volt ott nem messzire tőlem jobbkéz felől s benne almafák. Koronájuk tökéletes szép volt, valamennyié s kerekded gyümölcsökkel is voltak telitüzdelve mind... mint a mesék világa, olyan volt e liget. Tengerzöld volt a színe s a rendje, tisztasága csodálnivaló, - s épp itt, e zeg-zugos, bozontos vad-vidék kellősközepén. Jól emlékszem e képre ma is s hogy mily sokáig álltam ott, - nem tudtam megválni e tájék közönyétől s újra meg újra ábrándozni akartam hatalmas csendje felett.

Mindazzal őt okoltam én, ami történt, s hiába tiltakozott ez ellen az ész, - minden csepp vérem ezt harsogta fülembe folytonosan. Hogy hívott engem haza s hányszor az édesanyám, s hogy könyörgött most is utolsó levelében, - egy napig ha látna megkönnyebbülne talán... S egy napig se bírtam én ki nélküle... de még csak nem is ez! - Elszakadtam tőlük, idegen lett nékem az otthoni nép... Mióta megismertem őt, - tudni se akartam én többé semmiféle faluról!

S most én még haza is megyek, - éppen ide megyek el közibük? S csakugyan, alig hogy megérkeztünk egy bizonyos itatóig s kisvártatva rá áthaladtunk szülőfalum piacán, máris fordultam volna vissza megint. Ott álltak ugyanis az emberek bódéik előtt, mint a medvék s mintha álmokkal volnának teligyömködve füleik, lassú mozdulatokkal hol egy csizmát, kerek kalapot, hol egy kacabajkát rakosgattak vagy emeltek, - pillantást is alig vetve az előttük elfutó kocsi után.

S mily nyomorult ez a város, mily szegény! - Ezt idéztem fel annyiszor magam elé? - Mintha összetöpörödtek volna benne még a házak is, - a piactér is szinte összezsugorodott, - a templomunk egyik tornya pedig azóta bedőlt.

Tíz éve nem voltam itt. Szülőim utóbb, hogy nevelőbe vittek innen, elköltöztek innen maguk is, s most akartak éppen visszaköltözni megint. Útközben érte őket ama baleset, s itt temették őket el aztán s az öcsémet is... Őt, a szegényt, alig is ismertem én voltakép.

De nem is a házak, nem is a város... Se fát, se bokrot, alig találtam én már olyat itt, ami ismerős. A mezőt felszántották, ahol szőlőnk volt azelőtt, ott elburjánzott a gaz, ahol búzatáblák álltak, ott kiöntött a folyó, s még mesgyéket, utat is újat taposott ki magának a nép, s a régit pusztulni hagyta szívtelenül. Persze, hogy is tartotta volna számon valaki, hogy egykor majd itt állok én s ily bolondul fog fájni minden kicsiségért a szívem.

S még alkonyat előtt felhágtam a magasan fekvő legelőkig is, hogy körülnézzek kicsit ott is, ahol annyit kószáltam egykor, mint gyerek... Nem vártam ugyan ettől se sokat. Csak épp, hogy megtegyem a magamét s viszontlássam újra régi hegyeimet...

Fásult voltam. Sokáig álltam ott.

Ködös volt épp az idő. Az ormok felett vastagon állt a borulat, alig láttam hát a hegyekből is valamit. Csak itt-ott tisztult fel néha magasan, a gerinceken egy-egy ritkálló fasor keskeny vonala...

Ám ekkor felhői mögül hirtelen kibujt a nap.

S egy sötétsárga szikla is lobot vetett ugyanekkor szembe' velem... s elválva környezetétől, mint egy meztelen tenyér emelkedett ki magosan a táj fölé.

Nem tudtam mindjárt mire véljem, mért dobog úgy a szívem? - Ám aztán úrrá lett felettem is lassan a fájdalom.

Hányszor álltam én itt tétován, vesszővel a kezemben, vagy fűszállal a fogaim közt - s bámészan tünődve valamin, bizonyára azt se tudtam mire gondolok... S így hát ügyet se vetettem én e sziklára soha.

S most mégis olyan nékem éppen ez, mint a hazám. Mintha benne végre megtaláltam volna, amit olyannyira keresek.

- Majd erre gondolok talán, - mondottam magamnak szomorún.

S emlékezetembe véstem e látomást legalább... Hogy legyen miről eltünődnöm olykor, ami megvár, - mert úgy éreztem: nem egyhamar lesz az, hogy én ide még egyszer visszajövök...

S ahogy kigyúlt, megmutatta magát, - épp oly hirtelenül húnytak is el a szikla tüzei. Ott hagytam hát a hegyeket is s ballagtam egyedül szép lassan hazafelé...

A nagybátyám számára pedig két aranytallért kötöttem le évi fizetségül még aznap éjszaka, ha megőrzi vagyonomat s mindent kiszolgáltat pontosan, ami jár nekem. Ugyanekkor, ékszert, pénzt, miegymást, ami érték, magamhoz vettem az egészet - s körül se néztem többé, semmi sem érdekelt...

S csak másnap reggel mentem ki a temetőbe.

S ott megfogadtam újra, hogy Olaszországba megyek.

S ott megesküdtem rá, hogy nem szeretem őt.

*

Nem hogy megcsúnyult volna, még szebb is lett, mint volt azelőtt. Sápadtsága elmélyült, szemei még nagyobbak voltak, sötét tüzük pedig el-elboruló... Mintha felhők járnának olykor ez arc előtt, az hol elborult, hol kiderült, s tán e borús mozgalom is volt az oka... Szépségének valami hatalmas, vagy megrázó ereje volt akkoriban.

S mégis, mindez vajmi kevéssé tudott már hatni rám, - legalább is ahhoz viszonyítva, milyen bolondja voltam azelőtt... Mintha megszakadt volna bennem valami: olyan lett a szívem. Közönyös voltam, tünődő, szórakozott. Az volt az érzésem, hogy már-már nem is szeretem, inkább csak figyelem őt... S mégcsak mondanivalóm se volt!

Nem is oly rég' pedig: nem győztem a fellengős szavakat kitalálni szilaj szemeiről... s még a szobám falára is verseket írtam fel a ködökről, amelyek arcát körülremegik... - Most, mialatt festettem őt, sokkal józanabbul fejeztem már ki magam. Hogy éppen ez az örök mozgalom az, ami szépségében olyannyira érdekel, - ezt, vagy effélét hangsúlyoztam előtte is néhanap - s hogy nem is hiszem hát, hogy könnyű lenne majd a feladatom.

Mondogattam, hittem is ezt, mégse törődtem én már magával e munkával sokat. Csak épp, hogy túllegyek már ezen is. - Úgy fogtam hát fel, mint a megbízást. - Jó legyen a kép - az a fő! - s aztán elköszönök szépen, s elmegyek.

Gondtalanul kentem hát fel előbb a zöld alapot s ahhoz kikevertem egy pirosas-lila színt... mert régi gondolatomat, a violákat, mégsem akartam feladni egészen. Zöldet veszek és lilát s ehhez az arcnak és kebelnek egyetlen mély színét, - ama gyönyörű sárga színt, amelyről annyit álmodoztam mint gyerek... Ilyesmi volt a terv - s a többit rábíztam a pillanatra, majd csak eligazít...

Csak éppen a ruhájával nem tudtam tisztába jönni sehogy. Mert hiába vétettem fel vele egyik öltözetét a másik után, semmi se volt a színeknek megfelelő. De sutba is vetettem aztán mindezeket, valamennyi bolondságomat... s egész más, könnyedebb színekre szántam rá magam. Libegő legyen majd a kép - s épp ebben legyen majd a mozgalom.

Felraktunk hát egy tornyos frizurát, - kemény derekat vétettem vele fel - s egy lágy ruhát, hogy e kettő egymás ellentéte legyen... De fényt is akartam a fej mögé, - oly mozdulatlan, néma fényt, amelyről nem tudni, honnan ered...

Fütyörészve azt csináltam vele már, - úgy ráncigáltam őt, ahogy csak jól esett. - Nem függök én tőle semmiben, - nem is kértem én, hogy pártfogoljanak, - a munkám felől pedig senkinek sem adok számadást...

- Vannak hazátlanok is, - hát az vagyok, - megyek hát innen is el! - ilyesmi mozgolódott bennem szüntelen... S ezért is fütyörésztem akkor oly sokat.

- Ág voltál, fatörzs lettél, gyökeret kell hát eresztened valahol, - de nem itt! - hallottam anyámnak intő szózatát... s gúnyos nevetését is, amellyel úrnőm szeme közé nevetett...

- Ez az én fiam itt! - mondotta neki gőgösen.

Persze: ő maga is megérezte rajtam mihamar e változást. S meg is akart annak felelni talán. Mert egy napról a másra, mintha meggondolta volna magát, kezdett ő is máskép bánni velem. Azzal kezdte, hogy már nem is tegezett - oly becsmérlőn se beszélt velem soha többé, mint azelőtt. Enyhébb lett, sokkal szelídebb. Oly nyugodt volt olykor valóban, mint a tej. S oly édes is...

- Mikor utazik el? - fordult hozzám váratlanul egy napon.

- Mihelyt ezt a képet befejezem itt. - Oly bágyadt volt a pillantása, - felnézett reám...

- Én az ily halálos könnyedséget - szeretem is, - tudja jól... - jegyezte meg enyhén, kissé gúnyorosan.

- Miről beszél Ön voltakép? - Miféle halálos könnyedségről Asszonyom? - Nem szoktam én bölcselkedni, nem is kenyerem. Én csak egyet mondhatok: - Hogy Önt szeretni többé nem tudom. - De csendesen kell ülnie...

- És mért nem tud szeretni, mondja csak!

- Honnan tudom én azt? - Nem is kutatom.

S azzal dolgoztam is nagy vígan tovább. S hogy víg voltam-e csakugyan? - Ránkborult megint ugyanaz a csend. Szinte örökös volt már ez a csend. Gorát vidékre küldte volt, egy kastélyukba küldte ki... S kezdetben ez még jól is esett, hogy a munkában így senki se zavart...

- Hogy bír így élni, ilyen egyedül? - töprengtem felette mégis nem egy éjszakán. Hogy egyetlen barátnője nincs, - vagy ő maga is azt akarja, hogy ez így legyen? - S mit fog itt csinálni most, - ha most majd én is elmegyek?

- Ezt a kis képet Önnek hagyom itt, - ha elfogadja tőlem Asszonyom, - próbáltam őt kiengesztelni előbbi szavaimért. Csakhogy ő nem az a fajta volt... nem az volt, aki adományokat fogad el.

- Úgy, úgy, de minek? - S a szemem közé nevetett.

- Azt, látja, magam se tudom.

S megint csak hallgattunk egy ideig.

Ő csengetett és teát hozatott... Magam egy kék kis korsót festettem épp az asztalán... s elmerültem annak gyönyörű színeiben.

- Tán szerencsém is az, hogy nem volt gyerekem, - fordul egyszercsak oda felém. S némán emeli rám a szemét... E kérdés furcsa volt. - De nem is vettem arról tudomást. Úgy tettem, mintha nem is hallanám.

- A férjem milyen zordon mostanában, - veszi észre? - kezdi megint.

- S mit szól Ön ahhoz is, hogy nem iszik?

Nem értettem őt. Nem tudtam megérteni, mit akar? - Azt hiszi tán: zavarba jövök emiatt, vagy elpirulok? Vagy csúfolódni akar ezzel is? - Kihozott a sodromból e furcsa közeledés.

- Számomra oly bonyolultak, de nemcsak azok, kínosak is egyes ügyek, - feleltem neki most már szinte ridegen, - hogy távoltartom magam azoktól, - mert amit láttam, erre kényszerít...

- Én azonban nem fogom Önt megkímélni Kedvesem, - csapott le rám - s hogy lobogtak rám e szürke szemek! - Mert én a rokonszenvét nemcsak élvezem, de számítok is arra, igénybe veszem azt, - mert szükségem van arra Kedvesem! - Vagy nem látott Ön eddig olyat?

Mit is felelhettem volna neki? Ámulva figyeltem őt... S egy hang se jött ki már a torkomon.

- Hát ily nagy csacsi maga? - lehet az? Egészen csak nem fog engem kivetni a szívéből, - mit gondol Ön, - ez Önnek is oly egykettőre sikerül?

De most már odaléptem ám eléje magam is.

- És Ön édes Asszonyom? - kérdeztem tőle vadul. - Vagy Önnek ez is, - minden nyomorúságom, keserűségem tréfa talán? - S ordítani kezdtem el vele, bizony ugyanúgy, mint akkor este részegen a kapitány.

Lehet, hogy tekintetem elől is lehúnyta előbb a szemét.

- Én halálosan szeretem Önt, - adta értésemre szelíden. - Mit kíván Ön tőlem még egyebet?

- Egy parasztfiút! - szakadt fel mellemből a fájdalom. S oly leverten álltam ott. - Mintha megkötözték volna tagjaim.

- Igen, igen, egy fiút, - suttogta lázasan. - S Ön még csodálkozik ezen? - Senkim e világon... - Még gyerekem se lehet... S csak úgy omlottak a könnyei. - Vagy akármit mondok is, Ön nem tud már hinni nekem?

Bizony igaza volt. - Mert én akkor se tudtam már hinni neki.

*

S mind vadabb lett aztán, egyre szilajabb.

Iszákosokat láthat az ember olykor estefelé, amint beleselkednek kocsmák ajtaján... s ma is ő áll még elém: valahányszor ezeket figyelem. Mintha türtőztetnék magukat előbb, - ám aztán mint a vihar... Még fel is öklelnék talán, ha útjokat állaná valaki.

Így vetette ő is új életébe bele magát. - S állhatatos volt és rendületlen akaratú. A bűnösök makacsságával akart valamit, s az őrültek nyiltságával ment egyenesen a célja felé.

Egy nap felállt, kiment s ruha nélkül jött vissza megint. - Hogy dobjam el ezt a képet s mint fekvő Venuszt, tükörrel a kezében ábrázoljam őt, - ő ehhez köti magát... S így vette aztán kezdetét valami más... s amit elkerülni talán úgy se lehetett.

De nem is állt ő meg a félúton. Tökéletességet akart. Gorát lovaslegénnyel hozatta haza s megparancsolta neki, hogy bizonyos időközökben, - majd ő megmondja neki, mikor, - ott vigyázzon, - kinn álljon majd őrt a folyosón...

- Ott a helyed, - nézz ki magadnak egy jó helyet. - S szüntelen vigyázz, - hadarta egész esztelenül. - S ha valaki váratlanul jönni találna, bekopogsz... Vezesd az istállóba, - mondd, hogy megdöglött egy ló... vagy mondj, amit akarsz... Eh, bánom is én! - dühöngött, mint a tébolyult.

- Viszi már a sátán! - súgta nekem még aznap este Gora. S mint látszott, ennyi könnyelműségtől még ő is megijedt.

S hogy én mért nem vetettem mégis közbe magam, hogy megpróbáltam volna hatni reá, vagy eszére téríteni valahogy... Egy fajta tunyaság vett hatalmába engem is... S elnémultam előbb, - majd elvetvén magamtól az élet gondjait, rábíztam magamat is teljesen.

S hogy így túltette magát a nehezén, - nem is törődött ő már semmivel. Elbágyadt az erőfeszítéstől, - elmerült... lustán heverészett heteken át. Nem is kelt fel az ágyból olykor csak estefelé.

Kócosan szaladgált még alkonyat után is, egy szál gyertyával a kezében, de még akkor is meg-megállt s a körmét rágcsálva egy-egy ajtónak támasztotta fejét... Vagy elvetett holmija után motozott szanaszét a sötétben. S ha megtalálta nevetett. Rendesen ott ültem már a közelében valahol, könyvvel a kezemben s vártam őt. Olvastam, vagy nem is olvastam, - megpróbálkoztam a teával is... semmit se csináltam, s így telt-múlt az idő... A képem is árván állt ott, - sarokba tolva, letakarva szegény... - de mit törődtem én már ezzel is? - S különösen mikor felcsendült odabenn ama nevetés! - A hangjának csodálatos élete volt, - amint úgy átáradt felém s keresztültört: annyi homályon át.

S hogy felkapta magára köpenyét, selyemzsinórral kötötte át a derekán, papucsokba bujt, - már készen is volt, ennyi volt az egész. Kimerülve dőlt le megint...

Megesett, hogy csak ilyenkor reggelizett. S nagyon válogatós volt, gondos, finnyás... úgy vigyázott magára, mint a betegek...

Vagy csak üldögélt a helyén... olykor énekelt.

Egy nap felugrik, észbe kap... Hogy ő megmutatja nekem, milyen a parasztok tánca odahaza náluk, ahol gyerekkorában élt.

- Én is parasztgyerek voltam ám! - mondotta pajkosan... S máris kapja magát... oly buzgón hajladozott, diót csörgetett az ujjaival, sokat nevetett, - a kedvemért egy kicsit tán túlsokat is fáradozott... Már ezért se tudtam odafigyelni rá. Gonosz dolgok zakatoltak bennem szüntelen.

Épp aznap reggel adódott is valami kis furcsaság.

Két idegen asszony állt ugyanis kinn a ház előtt szembe' velünk a széles úton. Cselédfélék, szolga-feleség... ilyes volt mind a kettő, de kedvesek, takarosak... Különösen az egyik alak, - a csintalanabbja volt az, aki meglepett. - Mert élénk volt és csúfondáros, - úgy trécselt egyre, csak úgy csattogott. Még figyeltem is őket a kapu mögül, - vajjon miről folyhat közöttük oly élénken a szó? S hogy kilépek a leshelyemről, - elhallgatnak hirtelen s ama csintalan köténye mellől még kisfiú is szalad oda felém...

- Hova mégy te nagy semmi! - mereszti rám kedvesen a szemit s megsuhint a vesszővel, ami nála volt.

- Hova mégy, hova mégy? - unszol egyre. S az asszonyok közül senki se szól... várakozón figyelik a gyereket...

- Te nagy semmi! - kiáltotta még utánam is, - mintha kitalálta volna, mire gondolok?

S nékem most valaki még táncol is... a tetszésemet tudakolja, mint egy nagyúrét? -

Bizony hogy nagyuraknak gonosz éjszakái, - gonosz helyek... s mit tudom én már miféle csarnokok, - ilyesmi kavargott folyton a szemem előtt.

- Ki ez a nő? - hördült fel bennem a gyanu, bizonyos furcsa kis, talányos mozdulataira. Ringtak a csípői, - két karja alig észrevehetőn, de hivogatott s még a lesütött szemeiben mozdulatlan álló tüzek is ama démonokat idézték vissza elém, amelyek oly gyakran népesítették be gyerekálmaimat.

- Háremhölgy? - kéjnő? - kinek a kezébe kerültem én? - S kicsi hijja, hogy a torkának nem ugrottam, úgy elborított a düh.

S újból elkezdtem hát ugyanazt: nyomába' jártam, hallgatóztam... - Egy nap délután leült a tükör elé. S ott úgy cibálta gyönyörű haját, mintha ki akarná tépni tövestül.

- Minek ez a cafat, - kiáltotta vadul. De nyomban hátrafordult, észrevett...

- Én ettől úgy sem akartam gyereket, - jelentette ki megint s mintegy magyarázatképen valamire...

El kellett hát végre szánni magam!... mert nem bírtam ezt így tovább.

Odamentem akkor eléje s kérlelni kezdtem őt szelíden. Hogy mondjon el magáról is végre valamit, - könnyítsen a szívemen... Mért oly szomorú? S hogy boldogtalan-e csakugyan? - Mert annak látom őt - bizony ezzel olykor magamat is okolom...

Hagyott beszélni, - kezét is átengedte hidegen, - könnytelen' figyelt... Szárazon égő szemeivel mintha el akarna magától utasítani minden egyebet, ami további közeledés.

- Ej no, de minek az? - És nem is tartozik az senkire...

- Úgy érzem azonban hogy el akarja pusztítani magát - igaz ez? - tettem fel végre nyiltan is a kérdést. - Nem felelt.

- Csakhogy engem is magával akar elpusztítani, - faggattam őt tovább... De most már kinevetett. Még a könnye is kicsordult bele, addig kacagott. S bárhogy igyekeztem is megmagyarázni neki, hogy félreértette szavaimat, s hogy nem is panaszkép teszek erről említést... Oda se figyelt. A hajamat huzigálta, mint a gyerekét, - majd két kezébe fogva fejem, úgy bámult rám, hosszasan, mintha belém akarna hatolni szemeivel... - újból akarna meggyőződni felőle, ki vagyok?

- No üljön csak le kis barátom, - szólt mintegy felfrissülve megint, - valamit majd elbeszélek, - idefigyel?

S fésüvel a kezében, most már szelíden fésülgetve csillogó haját, valami csekélységet el is mesélt akkor este gyerekkora emlékeiből. - Műhelytől a lakásig, - mesélte nekem, - sokat futkostam én az udvaron át, - néha mezitláb is persze. - Apám kocsigyártó volt a faluban. Annyit szalasztottak azonban ide-oda... egy nap eszembe jutott, hogy behúnyom én a szemem, - megpróbálom azt is, - vajjon odatalálok-e húnyt szemekkel is? - S mivel hogy konok természetű voltam, ugyanaz aki most, inkább ott kapirgáltam hát félórákig is az ajtó körül s egy világért se nyitottam volna ki a szemem. - Egy alkalommal, hogy így állok ott, - kinyujtva kezem a kilincs után... - szinte sírva fakadtam már a dühtől, - egyszercsak megszólal mögöttem az apám. - Mi lesz már ott - hallod-e, - kiáltja mérgesen, - kinyitod-e már azt az ajtót, vagy mi lesz? - Hogy nem néztem fel akkor az arcába, mondani se kell. Mint a bolond futottam el előtte, - be a műhely ajtaján s ott azonmód' a dongafák közt bujtam el.

- De már bizony onnan nem hívott ki engem az apám. Dacos természet volt ő maga is s amit egyszer akart, annak úgy is kellett lennie. Ott is maradtam hát étlen-szomjan aznap - s utána még egy teljes éjszakán. Gondolja csak el Barátom, patkányok között. Rámzárták a műhely ajtaját... s persze hogy reggel is ugyanő - egymaga nyitott be megint, - ilyet aztán el nem engedett ő senkinek... S hogy oly szépen sütött kinn a nap, - egyszóval egy gyerektől mit várhat az ember egyebet? Hogy meghaljon az akaratától, - ahhoz annak úgysincs elég ereje. - Kibujtam hát az állványfák alól, - egyikünk se szólt, - de nem is tettük szóvá többé ezt az esetet...

- Egyszer aztán hogy értem üzent... akkor láttam őt utoljára szegényt... meg is halt aztán rövidesen... már én ezidőtájt a magam lábán is álltam, - előkelőbb is volt a helyzetem, mint az övé... Gondoltam hát: megkérdezem egyszer efelől: - mért bánt akkor így velem? - De meggondoltam magam akkor is... És hát: ennyi volt.

- És az édesanyja? - kockáztattam meg a kérdést.

- Nem ismertem őt.

- És mit akart Ön ezzel tudomásomra hozni voltakép? - mert nem tudom.

- Többfélét is, úgy lehet. Mindenekelőtt: hogy Ön is tudjon rólam valamit. Mert oly sokáig már ez úgyse tart... - Önnek mennie kell innen hamarosan... legyen hát mibe fogóznia legalább, ha valahol majd, Isten tudja hol, az eszébe jutok... S hogy ez vajmi kevés, azt jól tudom, - fejezte be kedvesen... - no de mit tehetek?

S szeszélyesen összecsókolt ahol ért, - a számra tapadt, - vagyis mindent elkövetett, nehogy újra kezdjem majd a faggatást s kérdezhessek tőle még egyebet.

*

A végleges gyanu, csakis ez mérgezhette meg az életüket ennyire, semmi más, ugyanúgy, mint az enyimet. Nem is volt már nehéz elképzelnem a kapitány helyzetét, mint nincs maradása sehol, - kergeti őt ki a kétség, tivornyába, kéjlányok közé... - Hát nem velem is majdnem megesett ugyanez?...

Néhány nap előtt történt, épp akkoriban, hogy egy társammal, ama Grigalszkyval ott sétálunk a Thurzó-palota közelébe' valahol... (azzal szemben van ugyanis a híres ház) - két szép lány is kijött akkor utánunk a kapuból, - holmi kis üzenettel jött az egyikök, - a másik már színes cédulácskákat is osztogatott s mézeskalácsból apró szíveket... S hogy belenézek ez utóbbi szemeibe, - hát tüzes volt a szeme, lobogó... Mit töltöm én ezzel az asszonnyal az időm, - nyilalt belém a szabadulás vad öröme, mit töröm én a mások titkain annyit a fejem? - mikor szabad ember vagyok én, - tárva-nyitva áll előttem s mindenütt e széles nagy világ?...

Hogy egymást szeretik ők, kétségem nem is lehetett már efelől. De mintha tüzes ösvényen kergetnék egymást kölcsönösen s mindegyik a másik kínjaiban keresné már az örömét... S hogy csakis dacból vett engem az egyik ide, - s a másik kizárólag dacból hallgatott... - Tehát, hogy én bolond és ostoba kölök csak eszköze lettem itt valaminek, - réges-rég megnyugodtam ebben is... S még csak nem is ez volt az igazi baj... De hogy kezdtem alattomos lenni, sunyi, elvetemült... Oly mélyre süllyedtem akkor én! Mint aki kezdi már a hinárban is jól érezni magát...

Annál jobban dühített, hogy a kapitány úr épp akkoriban kezdett irántam így-úgy érdeklődést mutatni megint... - Nagykegyesen lép elém és tiszteleg... - Hogy dolgozom-e mostanában, mondjam meg neki.

- Nem dolgozom én semmit sem édes Uram...

- És mért nem te fiú?

Valamit odamondhattam hirtelenül, ami épp az eszembe jutott. Lehet, hogy megártott ez a pénz is... - mit tudom én? (Az örökségről tettem említést...) De még a bordélyra is áttereltem valahogy a szót. S felnéztem aztán s egyenesen a szemibe... mert nem volt kedvem többé lesütnöm a szemem.

- Úgy, úgy. - S az iskolába jársz-e mondd?

- Nem járok én már oda sem Uram.

- No ne mondd! - kapta fel a fejét. - Az Istenit a pofádnak, - súgta oda felém. - Nem sok jóra vezet ez te! - S szemeiben egy rövidet villant a feketeség.

Nem sokkal ezután pedig, hogy benyitok a munkahelyemre valamiért, - a képemet karddal összevagdosva lelem. De már erre bizony kicsit elállt a lélekzetem is. Mégse törtem én már magam emiatt se sokat. - A keservét! - Megijedni pedig nem fogok.

S azzal: sarkon fordulva máris mentem odébb. - Lássuk csak: mit szólnak az esethez odabenn? Vajjon tréfálkozni fog-e megint vagy rejtvényeket ad-e újra fel nekem?

Már ébren is volt éppen, nem aludt, - nagy rendetlenség kellősközepén feküdt a kerevetén s mint látszott, buzgón merül el olvasmányaiba. Könyvek hevertek körüle szanaszét, - gyógyszerek szaga töltötte be a levegőt... Ingválla alatt, közvetlen a hóna közelében pedig sárga selyemmel volt a karja bebugyolálva: s szokása szerint ez is hanyagul, - gondoltam: megütötte magát, - fájhat ott valamije talán...

Ott is álltam már az ágya mellett mikor észrevett.

- Most pedig menni kell, - elbúcsúzunk, - itt az idő, - nyomban e szóval fogadott. A hangja izgatott volt, - arca kipirult... - No de most már én mosolyodtam el úgy, ahogy ő szokott azelőtt.

- Szó sincs erről, - hova gondol Ön? - mondottam neki nagyon szelíden. - Felült a kerevetén.

- Hogy-hogy, Ön nem megy el?

- Csillapodjék Asszonyom. Eszembe' sincs. Én innen nem megyek el! - S azzal széket vettem - leültem az otomán elé... - Nem vitázott, visszafeküdt... Kimerülve húnyta le utóbb a szemét...

- Én azt se bánom, - jegyezte meg aztán élesen.

- Befejezzük előbb amit Önök kezdtek el, - felelhettem volna még neki, - de nem volt kedvem szólni többé, meg is untam már a szavakat. Mert úgy éreztem: mitse segít, - hogy más kell ide már, nem elég az emberi szó...

Felállottam, fel-le jártam... s még ez se tudott megnyugtatni, - dúltam-fúltam, mint a bolond. - Kezembe vettem egy-egy könyvet is, - de visszatettem újra csendesen. Mert szerelemről érzelegtek, áradoztak azok is... - Egy kis kép volt ott a falon, azt kezdtem hát nézegetni megint... s ettől meg is könnyebbültem aztán csakugyan. - Már ilyen a festészet nagy hatalma felettem s az is lesz már, amíg itt vagyok. E kis furcsa képet ott például mindmáig se tudtam elfelejteni.

Hókunyhókat ábrázolt ez a kép, - bennök gyertyafény, s előttük az országúton valami császár kíséretével, vastag lovakon... ósdi művecske volt, de nagyon kellemes. - Ez hát a régi mesterek nagy erénye, - tanítgattam újra magamat... - hogy parányi kis ötleteket így tudtak ezek melengetni a szívükön! - Mi van ezen olyas, ami nagyszerű? Fényhatások, egy kevés, - s a lovak sonkáinak egy-egy jól ívelő, könnyű vonala... S mi mindent nem csináltak ők ennyiből is!... Elfordultam onnan... sóhajtottam egy nagyot...

S a művészetről, régi mesterekről, de szivesen elbeszélgettem volna valakivel...

Gondoltam is, hogy hozzáfordulok... - úgy teli volt a szívem... - Minek ez az örök keserűség? S hogy odanézek az ágya felé...

- A karjának mi baja van? - bámultam oda rá. S megdermedt minden idegem. Egy vér volt ugyanis ama sárga kötés... S amellett fel se nézett, tovább olvasott...

- Mi ez ott a karján édes Asszonyom? - szólítottam újra őt.

- Ütés, - felelte végre közönyösen.

Ilyenkor úgy látszik, mikor így támad rám valami hirtelen... olyan ez rajtam ilyenkor, mint az önkívület. Hogy mit dadogtam, - mit beszéltem akkor összevissza, nem tudom. Forró hullámok borították el az agyam, egyik a másik után... s ölni tudtam volna bizonyára, - Isten tudja, mit akartam, mire vetemedtem, - még a könnyek is elöntötték égő szemeimet.

Arra kértem őt: eresszen el. Mert nem érzem itt jól magam, - hadd járok egyet kinn a levegőn...

Csakhogy most már ő nem engedett. Mellém simult és forrón átölelt, - mert így ment ez a játék, - egyre vadabb lett a játék, - egyre gonoszabb...

- Nem, nem, most éppen nem, - mondotta nagyon dallamosan, mintha éppen énekgyakorlatot tartana. S hogy oly megtört voltam és zilált... - szinte, mint a beteg állat oly levert, - ilyesmi nála mitse számított. Még örömét is lelte benne, - mit tudom én? Az ágya mellett kellett ülnöm egész délután.

No de mihelyt csak elszabadultam aztán úgy estefelé... rohantam is a mesteremhez egyenest. Bekopogtam fenn a műhely ablakán, kihívtam onnan őt, - akkor állt fel épp a vacsorától úgyis... S kinn aztán a sötét udvaron, egy kocsi rudjának dőlve mint a zuhatag - nem volt bennem megállása többé semminek. Mit is titkolóztam volna tovább? A címemet ő úgyis tudta rég, - s a mende-monda éppen őt kerülte volna el?

- Jó vége pedig ennek úgyse lesz édes Uram, - fejeztem be végre nagy nehezen a hadarást. Majd arra kértem őt, adna tanácsot, mi most a tennivaló, - s hogy mit csinálna most a helyzetemben ő maga?

A mester előbb nagyot nevetett.

- Ma már haza se mégy! - ezzel kezdte, ezek voltak első szavai. Majd rábeszélt, hogy hagyjam csak ottveszni még a holmimat is, s hogy másnap kora reggel az első postakocsin induljak el gyorsan Bécs felé.

- Elviszed ajánlólevelemet is, - van ott jóbarátom elég... S ha megúnod a dicsőséget, - jössz haza... Mi dolgod ott? Nincs igazam? Felszeded a sátorfádat s félév mulva, mintha mi se történt volna, - visszajössz.

Mindez bizony elég furcsa volt. - Csodálkozva néztem őt.

- Nos, hogy tetszik ez Önnek atyafi?

- Nagyon is hogy tetszik Mester, igazán... feleltem én. - S nem gondoltam többé semmire. Üres volt a szívem is és oly hideg... már-már el is vesztem én az ürbe' valahol.

- Félév mulva megint itt vagyok? - Ez nagyszerű! Csak aztán hogy képzelik ezt az ilyen emberek? - Hogy így egy-kettőre fogom magam s elfelejtem őt?

De még ama fura szólásmód is: atyafi... Rosszkor mondta, - rosszul tette... Meg is bántam ám, hogy ott vagyok.

- Sose búsulj, - biztosított. - Majd elmúlik ez is a többivel édes Öcsém!

- Oda se neki! - mondta megint. S amellett rágott, egyre rágott, nem volt vége, - meg nem állt.

Kenyérhajat rágcsált akkor is, mint rendesen.

Istennek ama fura teremtményei közé tartozott ugyanis, akik - ebéd lett légyen az vagy vacsora, még kenyeret is esznek utána s nem is keveset. Csakhogy ennek akkor este bárhogy fohászkodtam is - nem akart az evésnek vége szakadni sehogy. Pedig majd megőrjített már a zaja... S annál sivárabbnak tünt az életem.

No de hagytam is őt aztán, hadd egyék. - S mondjon is már, beszéljen csak, ami jól esik. Felmásztam a kocsi bakjára, mint a gyerek s onnan, a magasból lestem őt. Hogy mi telik ezektől bölcseség, - sok mindenféle szó? - Meg is eresztett volt éppen egy kis oktatást.

- No látod, úgye, - magyarázta nekem. - Ezért kell, hogy megkapaszkodjunk valamiben. Szerelem és szerelem, - hisz ezt kürtölik mindenütt. Hát jól van az is, - legyen szerelem. No de se korlát, se fék, se zabola? Egy nap azon veszed ám észre magad, hogy itt se vagy - nagyot ugrottál a semmibe.

A semmiségről, hideg ürről gondolkodtam éppen magam is.

- Kinek mi a vére Mester. - Mért ne ugranék?

- No persze, persze, - nevetett. Csak épp, hogy hogy ugrasz vissza megint?

- Vagyis holnap reggel, mégy el a fenébe fiam, - fordított hirtelen a szón. - No ébredj már fel, hallod-e? S jól megrázott a maga módja szerint, hogy el ne feledhessem addig is a leckét, - megjegyezzem jól a tanítást.

- Hát a boldogság édes Uram, - próbálkoztam ezzel is, hogy ingereljem őt. - Mert nem akartam megmozdulni még a helyemen.

- No látod a boldogság, - magyarázta gúnyosan. - Az már teszi, látod, az már valami. - S maga se vette már észre talán: - kezdett egész másra tanítani, mint az imént. - Életében ő csak egyszer volt ugyan boldog, az igaz... S itt elmondott a multjából egy esetet... Milánóban történt ez még, vándorútján, annakidején... s hogy szerepelt ugyan a dologban valami lány is...

- Nem mondom én, - ott ült mellettem az a lány... No de mit számít olyankor az, ami van?... Részeg voltam én barátom cudarul. S most megmondod-e nekem, minek örültem én annyira? Nem először voltam részeg, - szeretőm is volt elég... nyavalyogtam is velük épp eleget... S mégis úgye látod, - egy pár rongy kis órát kihalásztam én magamnak e kutyavilágban olyat, hogy azt hittem akkor, minden az enyém, ami kell, - amit csak a szívem, szemem valaha is megkívánt... megöleltem volna még a csillagos egeket is!

S hogy viszont a részegséggel sincs az mindig úgy! S hogy mit gondolok én? - szidott ki mérgesen. A boldogságra számítani merjen valaki?

- Bujálkodom ezzel-azzal... s majd az boldogít, mert úgy dukál? - Ami fodra csak e világnak, habja csupán - olyan, mint a legfinomabb fonadék... hogy az így egy füttyentésre mind a miénk? No nem édes Öcsém, - nem így megy itt a tánc. S még jobb az úgy, ha nem csinálunk erről semmi számadást...

S mialatt így egyre vitázott... s olyasmi felől, ami nincs... ennen múltjával hadakozott, magáramaradva, dühösen, - én már el is szántam magam ezalatt. Leszállottam volt a kocsiról.

- Még én egy napra visszamegyek, - jelentettem ki előtte komoran. S lehajtott fejjel álltam ott. - Még elintézem egy-két dolgom is... - Egy nap csak nem a világ, - hogy félni kelljen attól édes Uram!

- De bizony hogy visszamegyek és ne tegye rám a kezét, - kiáltottam rá garázda dühvel s miután még jobban megszorította volt a karomat, - egyetlen rántással téptem ki magam a kezéből s tobzódva, csattogva vágtattam az éji tereken át... A legrövidebb utat választottam akkor este hazafelé.

*

- Mikor mehetek el? Vagy azt se mondja meg?...

- Ha nem tudom. - Még egyelőre itt marad.

S így ment ez olykor egész délután. - Odáig vitte már, hogy meg is fenyegettem őt.

- Elmondok mindent az urának. S Ön az éppen, aki erre kényszerít.

- Hogy mire kényszerítem Önt, azt nem tudom. De hogy ő még ebben Önre szorulna? - nem hiszem.

- Hát tudja már? - rémültem el.

- De mért kell Önnek engedelmeket kivárni, - mondja csak! - Menjen hát az Isten hírével, aki menni akar...

S még nekem kellett ilyenkor könyörögni neki... s azon igyekeznem napokon át, hogy jóvátegyem azt, amit jóvátenni nem is akartam én voltakép.

Már bizony a halálát is óhajtottam nem egy éjszakán. - De volt az úgy is... eltünődtem olykor azon is, hogy megmérgezem őt.

Bezárkóztam időnként lenn a szobámban s fejfájósan heverésztem át a napot. (Tőle vettem ezt a szokást is, mint annyi mást.) Így egy koratavaszi napon, mindjárt délután: ruhástól dobtam az ágyra magam, - s visszavonulva minden elől, ami külvilág, - boldog voltam ilyenkor, ha minél többet alhatok. - S csakugyan - oly mély álom vett rajtam azonnal erőt... már réges-rég bealkonyult, borus, homályos este volt, hogy felriasztott valami nesz. S hogy felülök az ágyamon és elbámészkodom... már kívülről is az esti sötét... az ég egy hűs darabja néz be szobámba csillagaival... Mi van itt? - ámultam el. Az ajtó is így tárva-nyitva van? Vagy ő járt itt talán... - s egy szót se szólt, - kileste még az álmomat is?

- Nem én akarom Uram, - mások akarják velem a bűnt, - sóhajtottam utóbb magam elé... (Hosszú alvásoknak ez az átka: mindig rámszakad az egész életem.) - S mialatt így eltünődöm erről-arról, elmerülve figyelek... No de meg kell vallanom most már egyebet is: én vártam is akkor valamire megint...

Sosem beszéltem erről szívesen. - Gyerekkoromból maradt rajtam ugyanis a furcsa szokás: válságos időkben én bizonyos fényjeleket szoktam kilesni sötét falakon, s azokat megjelenésük formája szerint, hol megváltatásom előjeleként, hol baljós fenyegetésként fogadom... kijelentem azt is itt, hogy e tünemények hívásomra mindig megjelentek pontosan s a jövendölésük is beteljesült, - de nem kívánok erről többet mondani.

Ily intelem, vagy jeladás akkor este nem mutatkozott a falakon. - Semmi se mozdult, - állandó volt azokon a feketeség. No de bennem, - a lelkem egy titkos rejtekén mégiscsak volt egy mozdulás... felvillant abban valami fény.

- Ki tudja, kire gondol vissza, kit szeret? - tünődtem el előbb... No de baj is az? - kaptam aztán észbe hirtelen.

- Itt maradok, amíg élek! - lelkendeztem boldogan. - S ha ezer évig élek, akkor is! - Ha pedig ennek több akadálya sosem adódik, mint ami van... Mit kívánok akkor egyebet? - Vagy azt is elrontom én mindig, amit Isten ad?

A változékony ifjúság oly furcsa pillanatai voltak ezek, - gyengédséggel nézem őket még ma is. Mint aki hirtelen vet pillantást a tükre felé - s ez egyszer csodálkozni kezd el önmagán... - sokkal józanabbul kezdtem megítélni helyzetem - s latba vetve szenvedélyt és rám váró magányt, - mintegy így akartam kifürkészni sorsomat, - legfőként pedig ama végső kényszerűséget is, hogy ki vagyok én?

- Mit nekem a szégyen ezentúl, vagy a gúny! Valamit csak elviselhetek én is az életemért! S egy-két ferde pillantásért csak el nem adom!

- Gondolj csak a régi képre kicsit, - szólongattam egyre magamat. - Hókunyhók és könnyű fények, - csupa kedvesség az, ami szerény! Aki ezt csinálta, - jószívű volt maga iránt, - megérzik a munkáján is, s mégcsak nem is ez! - Hogy elnéző volt, engedékeny, porig hajolt le az örömért! - S én viszont még zúgolódom? - ki vár engem, ha most elmegyek? S ha körüljárom is a földtekét, találok-e magamnak e világon mint ő mégegyszer olyat?

Mindezt 1744 április havának egy borus éjszakáján gondoltam el így, - vagyis két teljes évvel azután, hogy ide vetett a sors... Husvét ideje volt s épp feltámadás előtti nap.

Oly jól kezdtem magam érezni mindezután, hogy megelégelvén a hosszú heverést, nyakamba kaptam valami köpenyem - fogtam magam, kiültem az ajtóm elibe. - Mért ne tenném? S mért ne élvezném a csendes éjszakát?

Már csak azt sajnáltam, hogy oly áthatolhatatlan volt a sötét... Időközben ugyanis el-elborult az ég... De szerettem volna rajzolni pedig... s ha bármi badarságot is... mert szédült vágy fogott el annyi tétlenség után.

Sokáig volt csillagtalan, - mozdulatlan volt az éjszaka.

Meggyónt tegnap kora reggel, meg is áldozott... s mint a férjének ma mondotta volt: áhítatában valósággal újjászületett az idén. Jól érzi ma magát, - nyugalom ömlik el ereiben. - S ahogy akkor ránézett a kapitány... Valamelyest mintha fel is engedett volna közönye.

Ez ma történt, ma délelőtt.

Ebéd után sokat olvasott. S hogy elmegyek a karosszéke mellett, át a szobán... kalap van a kezembe', sétabotom... - mosolyogva intett oda felém s oly pajkosan, oly buzdítón. Egy szót se szólt ugyan, de mintha küldene... Hogy menjek bátran, - mért ne tenném? S csupa lélek volt a lénye, csupa lobogás.

Épp evvel tartott fogva megint. Nevetve dobtam el a kalapom. S le is telepedtem hát a karosszéke közelébe' valahol.

Tovább olvas újra, nem beszél...

- Még szép is volna talán... - szólal meg utóbb, mintegy megittasulva álmaitól. S mámorosan emeli rám a szemét...

- Hogy el tudom-e képzelni egy állat félelmét, ha kergetik?

- No igen, igen, - magyarázta szenvedélyesen. - Tajtékkal teli menekül... - képes Ön elképzelni ezt a lobogást? S nem csupán a félelmét, - a boldogságot is?

- Hát így van ez! - mondottam én. S már vettem is a kalapom. - Mily bűnös Ön, - mily társtalanok az Ön álmai... - -

S hogy vele kódorogtam, - Grigalszky tett róla megjegyzéseket...

Kinn sétáltunk akkor, nagyon messzi kinn a nedves réteken - míg be nem alkonyult. A bordélyt jártuk aztán újra körül. - Nem láttunk azonban akkor se semmi különöset. Félálmukban libák gágogtak az udvaron... - Majd késő éjszaka két szótlan társaság, vad alakok csörtettek át a folyosón s oly sötéten és féktelenül, majd elsodorták a kiskaput.

- Bojárok is járnak ide, látod... gazdag emberek... - suttogta Grigalszky felém. - Majd ráterelte hirtelen a szót.

- Nem az a falat ám, akivel magunkfajta jóllakik, - magyarázta nekem hosszasan. - S hogy vékony is... meg túlfinom, - meg nincs is elég hús a derekán. - Ő megfigyelte sokszor azelőtt... míg lovagolni látta kinn a mezőn... S hogy az ínyenc az a fajta... az bolondul az ilyenért... meg holmi nagyurak...

- Ha pedig még több is érdekel... - Épp mostanában hallottam is róla valamit... - E szóval búcsúzott s oly csufondáros gúnnyal hajtva meg magát...

No de bárhogy dobogott is a szívem... s már e kitételnél is, hogy «nagyurak»... egy szót se szóltam, meg se moccantam a helyemen. Mert áthatolhatatlan akartam lenni neki... - S hogy helyes volt-e vajjon - jól tettem-e csakugyan? Nem kellett volna mégis inkább szaván fognom őt?

- No nem és nem... mert ebből elég! - így tanítgattam magam akkor éjjel... - E furcsa jószándékú éjszakán feltámadás előtt. S csendet parancsolván mindannak, ami bennem lázadoz, letiltottam minden kérdést s régi képzelgésemet is.

- Ha tündököl... - minek azt tudni felőle, hogy a fénye honnan ered? - S hogy mily tűzön kell annak átalmenni, ami boldogít? S nem festő vagyok-e? Ki törvényemül veszem azt, ami van... S épp a látszatot, az örök változást...

S míg mindez így keresztül-kasul járt a lelkemen s a szemem előtt az életem is szintén felvonult, - a hold megint kibújt felhőiből... s egy kocsisunk énekét is hallani véltem, a messziségbe' kinn, - valahol kinn a hegyen... S minél inkább előhaladt, annál mozgalmasabb lett az éjszaka.

Majd házunk előtt nemsokára megszólalt az őr:

«Ti Urak az éjszaka fordúl,
Már sötétebb szakába lép
S egy óra múlva itt az éjközép.
Holnap az Úr feltámad a porbúl
Értsetek hát szót, elég a borbúl,
Sovány s fakó a hold
Még keskenyebb, mint tegnap este volt.»

Kinn ekép énekelt az őr. - S utána kétszer adott kürtjelet. - S valahogy így: hallgatózva, vagy el-eltűnődve megint... s mégis furcsa szívdobogással telt el ott utolsó éjszakám.

*

S ami még e történetből hátra van...

Másnap együtt heverésztünk odafenn, - már régen elkongatták kinn a delet is - s mi lustán álmodoztuk el az időt... - ő nyakam köré fonta hűvös karjait... - Jól el is volt különben függönyözve szobánk s egy szál gyertya égett csak egy alacsony kis asztalon épp a tükör előtt...

Mint mondotta, ma éjjel ő sem aludt, panaszkodott is, hogy kimerült. Inget váltott kétszer is, hogy felfrissítse vele tagjait - mert úgy érezte: láza van. A nagy derűnek tegnap óta persze vége volt... egy kicsit talán túlsokat is nevetett... S a csókja is oly nyugtalan volt, szeszélyesebb volt, mint bármikor.

Nem is volt egyébként különös oka rá, hogy aznap éppen izgatott legyen. - Mint máskor is, az öregasszony kinn vigyázott, ott állt őrt a folyosón, - a kapitányt pedig én magam is láttam ma hajnal előtt, amint két lovásszal s néhány vezetéklóval eresztették ki a kapun a lámpavivők... hogy vidékre kell kiszállnia, maga vezet oda csapatot... hogy határvillongások ügyében fog vizsgálatot tartani kinn... így beszélték maguk közt az emberek... S hogy kihallgatná őket valaki, ki gondolt a derengésben arra, - eszükbe se juthatott.

Még nevettük is őket utóbb... Mint baktatnak odakinn a poros országutakon, mint a juhok...

S már nógattam is magam éppen, hogy itt az idő... fel kellett volna kelni már... S nagyot nyujtózkodva megmutattam neki karizmaimat is, - fennen dicsekedve velük, hogy egy ütéssel íme, lássa, leütöm én azt, ami elémbe kerül... amit aztán ő sem hagyott persze annyiban s nagy buzgalommal hozott össze vékony karján egy kis semmiséget, tapogatta, nyujtogatta nekem és csiklándósan kacagott... Mikor zajtalan kinyilt egy oldalajtó, mely a belső szobák felé vezetett... s azon teljes díszben lépett be közénk, majd meg is állt a küszöbön a kapitány.

Olyannyira gondtalanok voltunk ugyanis, oly hanyagok... hogy ezt az ajtót be se reteszeltük, hagytuk úgy.

A kapitány pedig sápadt volt ugyan, de nyugodt... s hogy hozzászokott a sötéthez a szeme - egyenesen odajött az ágy elé.

- Van-e nálad itt most valaki? - kérdezte csendesen. (Mert felhúztam ám ezalatt a fejem búbjáig a takarót. - S hogy mi vett erre rá: a rémület, vagy szörnyű szégyenem?)... Akit pedig jobban szerettem, mint az életemet, hasonlókép igen enyhén válaszolt, felette könnyedén.

- Jókor jött, - felelte dallamosan. - Most nem is vagyok éppen egyedül. - Majd senki se szólt. S én ma sem tudom elképzelni, mit csináltak ezalatt? Vajjon képes volt-e felnézni még akkor is az ura szemeibe? Vagy pillantásaik eközbe' hátam megett meg is állapodtak volna?

Végül aztán nagy-nehezen meg is szólított a kapitány.

- No menj csak, - mondá, - kelj fel már az ágyból, hallod-e? - És várt. Majd újra szólt. S még mindig igen barátságosan:

- No mi lesz már te fiú, - ne töltsd így az időt, - nem érek én erre rá!...

Egy vad rántással téptem le a takarót. S felugrottam - ott állottam. Ahogy világraszült engem az édesanyám... -

- Most pedig szedd a ruhád... És lesütvén előttem a szemét, félrefordult... odament és kinyitott egy ablakot.

- Igen, igen, öltözzék fel édesem! - hangzott most felém e furcsa dallam is... S az ablakon át ugyanakkor beözönlött a koratavaszi nap.

- De nem úgy édes Uram! - kiáltottam ekkor én.

- No mit nem úgy?

- Nem úgy édes Uram, - ismételtem szinte könyörögve neki. S meglepetve figyeltem a hangomat. - Nékünk előbb beszélni valónk van egymással édes Uram...

- Egymással gondolod? - nevetett fel könnyedén. - És így akarsz te beszélni velem?

- No menj az iskolába, szedd a lábad - ott a helyed... S már e parancsa bezzeg szigorú volt. - S mint a lassú tűz, - úgy sétált rajtam végig a szeme, úgy korbácsolt, úgy kergetett...

- Vagy nem szégyelled így magad? - hallatszott még e pokoli hang. - S egy perc se telt aztán bele már, hogy indultam is kifelé.

S még ez egyszer, elmenőben, kerestem is őt - de nem láthattam többé szemeit. Már akkor elfordult a fal felé. S már úgy feküdt ott engedékenyen... mint aki már-már szendereg is... vagy mélyálmának adja éppen át magát.

S mikor aztán észbekapva s mint a tébolyult rohantam vissza megint, - még mindig úgy feküdt. De kívüle már a szobában akkor senki se volt.

Először és utoljára szólítottam őt a nevén. S hogy erre se felelt, - odamentem hát az ágyhoz is... S még fel is emeltem a fejét szelíden.

S ahogy várta is már a csapást, - úgy végeztek is vele, - épp oly egyszerűen. Egy rongy kis penecilus volt odavetve paplanán... nem is volt az se tőr, se kés... azzal játszott mindig - ott is hevert az rendesen egy asztalon... - S mit folytassam még tovább? Megölték ezzel. Meg se mozdult. Már nem élt.

*

S én még most is élek, - mit tegyek? Az ember él tovább.

Ügye tárgyalásán a kapitány hetet-havat összehordott, hazudott. Egyik szavával a másikat verte folytonosan. Már egy bíró se birt vele. Így egyszer azt vallotta dölyfösen, - hogy mit neki ez a ronda kölök, - engem értett persze ezalatt, - hogy feltett szándéka volt ez neki rég s ma is elkövetné ugyanazt és ugyanúgy.

Egy másik alkalommal viszont sírva fakadt. Hogy egy ilyen asszony, aki magtalan... ily szívtelenül használhasson fel egy gyereket... egy nagyrahivatott és tisztalelkű jó fiút... S ezen aztán fellengősen, jó sokáig zokogott. S végül több napi faggatás után már odáig ragadtatta el magát, hogy tajtékozva kapta fel a bírák asztaláról magát a szent szakramentumot is s azt az egyik főbírónak pontosan az arcába vágta bele - oly féktelen lett az indulata.

S nyilván ezért is, de legfőként: mert ünnepnapon ölt... s nemkülönben: mert a csizmája sarkával még egy öregasszonyt is halálra taposott... (Ez Gora volt, a szegény. Mint megtudtam utóbb: őt ott taposta el, ahol őrt állt, kinn a folyosón... vagyishát úgy tett ebben is, ahogy jóelőre megígérte nekünk...) - Egyszóval mindezekért: elrendelték előbb kínzatásait... s mikor már túlment ezeken: pallós általi halált szabtak ki reá. Minthogy pedig Lőcse volt a szülővárosa, - még attól se kímélte meg ez az élet, - elvitték oda talyigán - s ott is szabatták le aztán hóhérral a fejét szülővárosában, a nyilt piacon. A pallóst úgy tíz év múlva talán, hogy odavetett a sors... volt alkalmam rá, megnézhettem egyszer magam is. Virágdíszes pengéjében ez a vers volt belevésve nagy betűkkel, németül:

«Wenn ich dieses Schwert tue aufheben
So wünsch ich dir du armer Sündiger
Das ewige Leben... Amen.»

A tárgyalások alatt és után sok mindent összehordtak róla persze, - fecsegők. De hallottam ott érdekeset is. Így azt is állította róla valaki, hogy ezt az asszonyt bizony öt éven át tartotta szinte lakat alatt a kapitány... S hogy egy előbbi házában, a messzi hegyvidéken, kőkerítést kellett huzatnia kertje köré... - Mivelhogy oka volt féltenie őt, - ezt a bűnös kincsét, amely mindenekre hatni tudott... - Mások viszont arról tettek vallomást, hogy gyanús volt a személy, s hogy ezért se fogadta őt be semmiféle társaság... De mit folytassam ezt is - sok a szó. S amíg ember él e földön: sok marad.

S hogy még magamról is tegyek említést: sokat faggatott engem is persze nem egy bíró... s még jóval a kivégzés után is hosszú hónapokig. Olyannyira hatott rájuk még akkor is az eset. Ám folytonos zokogásomon kívül alig vettek ők ki belőlem akkor egyebet... sem ők, de később se soha senki fia. Mivelhogy ez az első és teljes vallomásom ezen ügyben. -

Írtam Páris városában, 1769 május másodikán. S ezzel végzem is. Az életem e bús regényét le is zárom itt.