Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 13-14. szám · / · PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE

PINTÉR FERENC: MÁJUS ELSEJE
KISREGÉNY
8.

Nem tudta, mennyi idő telt el, neki úgy tünt föl, hogy csak egy pillanat. Valaki erélyes, ideges ujjakkal szétfeszítette a szemhéjait és villanylámpával belevilágított a szemébe.

Mormogást hallott. Két hang beszélgetett. De nem törődött vele, nem igyekezett szétválasztani és megkülönböztetni őket. Megint csönd lett, majd úgy tünt föl neki, hogy ég a lámpa. Egyszer a homlokához kellett nyúlnia, hogy valami kellemetlen, izzadt, nedves, tapadós holmit levegyen róla. Kis idő mulva megint rajta volt ugyanez a kellemetlen nedvesség a homlokán, újra lesimította és ez többször ismétlődött.

Végre értelmes beszélgetés ütötte meg a fülét. Kíváncsian és óvatosan hallgatta, továbbra is mozdulatlanul.

- Nagyon nyugtalanul. A borogatást állandóan ledobta a homlokáról. Most nyugodtabb és azt hiszem mégis elmehetek.

Ez a felesége hangja volt.

Egy másik hang, a szomszédasszony hangja, felelt:

- Menjen csak nyugodtan, én majd benézek. A lány úgyis elvégzi a takarítást. Ha fölébredne, adok neki egy kis levest. Vettem egy pár csirkét a csarnokban. Máma nagyon olcsó volt. Az egészből levest csinálok. Mindaketten nagyon szeretjük a becsináltat az urammal együtt.

- Igazán meg se tudom most köszönni. Azt se tudom, hol áll a fejem. Ma kell átvenni az üzletet. A Lónyay-utcában kaptam. Kicsike, az igaz, de megélek majd belőle a gyerekkel együtt. Nekem nem kell semmi és rá úgysem lehetett volna már számítani, ha még ez a szerencsétlenség közbe nem jön is. Igazán szerencse, hogy a Paulának mégis volt annyi szíve és kölcsönözte az óvadékot.

- És ővele most mi lesz?

- Hát, istenkém, amit keresett, azt most megtalálta. Az orvos azt mondja, ha nem javul, kórházba viszik. Valamit majd csak kapok utána is. Nekem ugyan egy fillérje sem kell többé az életben, hanem félreteszem a gyereknek.

Lukács feszülten figyelt. Kezdett örülni a dolognak. Most megtud mindent. De hirtelen mozgolódni kezdett a két asszony.

- Azért szomorú! - szólt a szomszédasszony. - Engem igazán váratlanul ért. Az uram mindig mondta: meglátod, nem lesz jó vége, ennek az embernek, ennek a Nagy úrnak valami baj van a fejével. Olyan különös volt mindig. Tetszik emlékezni, mikor a macskámba belerúgott. Ha nem lettem volna szomszédasszonyra tekintettel, majd találtam volna más módot az elintézésre. És egyszer meg bekopogott az ablakon kapuzárás után. «Kérem, zárják el a vízcsapot, hallom, hogy csöpög!» Hát az ilyesmi nem normális, kérem. Sajnálom nagysádot.

Amint kifelé mentek, Lukács még hallotta, hogy a felesége megszólal:

- Este tudok csak hazajönni, majd a lánynak adok valamit, hogy vigyáz rá. És holnap úgyis elviszik. Egyelőre szabadságra küldték...

Óvatosan kinyitotta a szemét és körüljártatta a szobán.

Senki. Egy mozdulattal kiugrott az ágyból és kinyujtotta a kezét, becsukta a szemét és a balkeze ujjahegyével megkereste a jobbkeze ujjai hegyét.

- Megvan! - sóhajtott diadalittasan és nevetett.

Nincs semmi baj. Nagyon korán temetik még őt. Majd meglepődnek még. Ő még csak ezután fog igazán élni! Először is elintézi azt a dolgot. Mit is? Mit is akart elintézni? Tudta, hogy valami életbevágó dolog. Egyszerre, mint egy álom, felrémlett előtte a vászontáska.

Veríték ömlött az arcán arra a gondolatra, hogy a táska elveszhetett. Lázasan nyúlt a kabátjához. A belső zsebében a fogásáról megismerte. Súlyosan esett a kezébe, amint kihúzta.

Most már tudta, hogy ezt kell elintéznie. Átkozott pénz, vér tapad hozzá. Őt is ez dobta ki sajátmagából, az életéből.

De Gazsonnay azt mondta, ez határozottan eszébe jutott: «Túlságos érzékenység az egész!»

Mindenesetre tisztázni kell a dolgot. Először is a kávéházba ment és reggelit kért. A lakásból egész idáig futva és szökve érkezett, itt a hangos körúton végre biztonságban érezte magát. A kávéház a keleti oldalán feküdt a körútnak, úgyhogy besütött a nap, a tükrök ragyogtak és kellemes, vidám zsongással élt benne az élet. Reggeliző közönsége csupa jómódú ember, mindenki «komplet»-reggelit evett, tojással vagy dzsemmel. A pincér mindenkinek tudta a kedvenc ujságját és azt is, hogy a kávét pohárban vagy csészében, föllel, habbal, külön habbal vagy szűrve issza-e.

Nagygyal nem volt tisztában a pincér. Nem volt állandó asztala, a kávét is összevissza itta, ahogy éppen gusztusa támadt és egyszer sonkát kért, máskor kávét «simán», ma pedig teát rendelt dupla rummal és valami hideget kért.

- Szalámi, sonka, sajt, vaj?...

- Micsoda közönséges ételek! - sóhajtott Lukács, - még pénzért sem kap az ember valami tisztességes ételt. - Ránézett a csodálkozó pincérre. - Igen, ami «étel», vagyis, amit kíván az ember. Érti? Á, nem értik ezt maguk. Éppen maguk nem értik.

- Hívjam talán a főurat?

- Ne hívja és egyáltalán ne beszéljünk róla. Hozzon, amit akar!

A pincér, fiatal, erős, fényesszemű legény, vállat vont és nemsokára hozta a teát.

- Régen tetszett nálunk lenni, Nagy úr! - köszönt a főpincér a frakkja alatt lévő bőrtáskában kotorászva és az aprópénzt csörgetve.

- Naplót tetszik? - szólt az ujságos.

Lukács belemerült és mindjárt az első oldalnál riadtan állt meg.

«Mindjobban dagad a C. C.-klub véres kártyacsatájának botránya!!»

«Tudósítás a 3. oldalon.»

«Ki a rejtélyes örök-nyerő, aki feltünik és eltünik.»

Először is végigolvasta az első két oldalt, nehogy feltünő legyen, hogy mindjárt a harmadik oldalt olvassa. Nem értett az első két oldalból semmit. Az első oldalon valami vezércikk volt, hogy tavasz, aztán a miniszterelnök nyilatkozott, de Lukács egyáltalán nem értett mást, mint hogy «saját tudósítónktól» és több politikus nevét látta a cikkben. A második oldalon valami külföldi ember beszélt Magyarországról és később a belügyminiszter új rendelete volt feltünő betűkkel szedve a lap alján.

Végre rávetette magát a harmadik oldalra. Ez a cikk már érdekes volt. Fénykép is volt benne. A C. C.-klub háza, a másik meg egy síremlék: «Feledhetetlen Pálunknak» felírással. Eszébe jutott, hogy igen, Pálnak hívták a sovány magas fiatalembert, aki akkor este...

«Munkatársunk felkereste a csendes budai villában a megtört B. házaspárt. A kapunál vörösresírt szemű, fehérkötényes szobalány veszi el névjegyemet...

- Nagyon szerette mindenki a Pali urat - és érzem, hogy ez nemcsak a tragédiák nyomában járó, alakoskodó érzékenység. A házban különben minden emléke megvan még a fiatal B. P. életének.

- Ha van Isten, megbünteti azt, aki a fiúnkat a végső lépésre vitte, - mondta ünnepélyesen B. I., aki ebben a percben és talán most már örökre, nem gyáros, nem fővárosi bizottságitag, hanem csak egy szegény, kifosztott, tönkretett apa.

- Megmentettük volna, hiszen melyik fiú nem botlik meg, - jajdul fel a felesége»...

Lukács égő szemmel falta az ujság betűit. Észre sem vette, hogy a főpincér ott áll az asztalánál, mint aki megszokta, hogy előzékenyen diskurál a vendégekkel.

- Szép kis machlojke! Százezer embernek nincs kenyere és közben vagyonokat kártyáznak el egy éjszaka. Mit szól ehhez a külföld? Tegnap már benne volt a Berliner Tageblatt-ban is. Csak azt nem értem, kérem, - de hirtelen kocogás hallatszott és a főpincér elszaladt. - Igenis, krrem!

Kis idő mulva visszajött. Lukács letette már az ujságot, a teáját kavargatta, de még mindig a cikket olvasta félszemmel.

«Megtalálták a klub tagjainak jegyzékét.»

Úgy érezte, hogy ez a fenyegetés egyenesen neki szólt.

«Munkatársunknak alkalma volt beszélni a főkapitányság illetékes vezetőivel, akik közül az egyik a következőket mondotta:

- Annyit máris megállapítottunk, hogy a nevezett klubban rendszeres hazárdjáték folyt, ami a klub bejelentett és alapszabályszerű céljaival homlokegyenest ellenkező. Ezért a klub működését egyelőre felfüggesztettük és a minden oldalra kiterjedő alapos vizsgálat fogja eldönteni, hogy a belügyminisztérium nem szünteti-e meg teljesen a klubot.

Hogy működtek-e «játékhiénák» a klubban, errevonatkozóan szintén megindult a nyomozás és bár nem nyilatkozhatom a részletekről, annyit mondhatok, hogy e téren is megtesz a rendőrség mindent, hogy a jövőben hasonló esetek elő ne fordulhassanak»...

- Csak azt nem értem, - fejezte be az előbb megkezdett mondatát a főpincér, - hogy miért nem fogják meg az ilyen kártyásokat és vinnék őket kényszermunkára. A kommün alatt így csináltak és ez nem is volt rossz.

- Azért azt is meg lehet érteni, ha valaki kártyázik. Képzelje, honnan szerezhet ma egy ember pénzt, ha szüksége van rá... - védekezésnek szánta ezt Lukács, de inkább monológ, töprengés volt.

- Honnan? Menjen dolgozni! Nekem nem lehet smúzolni! Aki ma dolgozni akar, ma is kap munkát. Az csak olyan mese kérem, hogy ma nem lehet dolgozni. Hát Nagy úr miért nem kártyázik? Önnek nem esne jól a pénz? Na és úgy-e, bejár a hivatalába rendesen és én is gürcölök itt reggel hattól délután négyig. Tetszik tudni, kik a kártyások? Csavargók, sikkasztók.

Lukács összerezzent. Fizetett és elment a kávéházból. A viaszosvászontáskát otthagyta az asztalon, az ujság alá dugta. Most végre megszabadult a véres pénztől, amihez még egy apa átka is tapadt.

A forgó ajtón ment ki és megállt a széles járda forgalmának hömpölygésében. Föllélekzett.

- Mi lesz most? - kérdezte magában.

- Semmi. Új életet kezdek. Legelőször is szépen bemegyek a hivatalba, jelentkezem, hogy nincs már semmi bajom, dolgozni akarok! A többi már magától jön.

- Nagyságos úr, nagyságos úr, - hallatszott mögötte az ujságos gyerek hangja, - ott tetszett felejteni ezt a csomagot!

Átadta a viaszosvászontáskát és benne a pénzt.

Lukács görcsös nevetésbe tört ki, mire a gyerek riadtan hátrált.

- Nem kapsz érte semmit, fiacskám, nem akarom, hogy bajod legyen!

Aztán, mivel a gyerek furcsán gyanakodva és bizonyos gúnnyal mérte végig, hirtelen elhatározással a zsebébe nyúlt, egy kétpengőst adott neki.

- Nesze, fiam, te akartad!

Tanácstalanul őgyelgett egy darabig. Végtelenül hosszú egy ilyen nap, amikor az ember nem tudja, mihez kezdjen. Unta a kávéházakat, a forgalmas, munkába siető várost. Valóságos gyűlölettel nézett végig az aktatáskás, könnyűjárású hivatalnokokon, ügyvédeken, csörömpölő kardú katonákon. Hova sietnek és mit fontoskodnak? Azt hiszik, hogy egyáltalán fontos ez az egész hajsza? Délben kettőkor mindenki szalad a levesestányérjához, aztán alusznak félórát, kávéházba mennek, sétálni mennek a korzóra, vagy ki a hegyek közé, vannak, akik már olyan barnák, hogy biztosan a Dunára járnak.

Két cselédlány ment előtte visító viháncolással. Megakadtak egy szeneslegénynél. Széles szoknyájukkal valóságosan kikötöttek a legénybe, aki félkézzel a zsákot tartva, a másik félkezével megfogta az egyiknek a nyakát. Ettől mégjobban viháncolt és visított mindakettő. Majd nekiiramodtak, de még mindig visszakiabáltak a legénynek.

Ilyeneket figyelt meg, megállt és gyönyörködött az utca életében. Azelőtt mindig rohant az utcán és észre sem vette, hányan élnek ebben a nagy városban.

Megfigyelte, hogy egy nagyon csinos, babaarcú fiatal nő izgatottan járkál egy ház előtt, úgy tesz, mintha a kaput nem is figyelné, de mindannyiszor odakapja a fejét, valahányszor ki-kijön valaki a házból.

- Nem jön? - súgta oda neki, mikor már megsajnálta. Az pedig dühösen toppantott mogyorószín selyemharisnyába bujtatott formás, fiatal lábacskájával.

- Vén bolond, jó lesz, ha elhordja magát, mielőtt rendőrt hívok!

Lukács nem haragudott a sértésért sem, inkább végtelen szánalmat érzett.

- Milyen kedves lehet egy ilyen fiatal nő, ha jókedve van!

Szívesen megajándékozta volna, de ez lehetetlen, az emberek olyan, de olyan ostobák, hogy a legjobb nem kezdeni velük egyáltalán semmit.

Kezdett minden átmenet nélkül éhes lenni. Nagyon, de nagyon éhes volt, mint egy igazi éhes ember. Mit egyék és hol egyék?

Egy fényes csemegeüzlet kirakatának a szemléletébe merült. Hal, spárga, saláta, retek, bonyolult készítésű felvágottak, sonka, füstölt nyelv, mindenféle korai zöldség díszelgett.

Sokáig állt így, gyönyörködött mindenben, mikor óvatosan vállonveregette valaki. Megrettenve fordult meg. Lilaarcú, tekintélyes ember állt előtte, mély medvehangon, jóságosan szólt:

- Na, öregem, egyék valamit, ilyenkor tavasszal jólesik egy kis gábli!

Fényes egypengőst csúsztatott a markába. Lukács szédülten állt, nem tudott egy szót se szólni. Csak pillanatok mulva jutott egészen arra a gondolatra, hogy nagyon nyomorult külseje lehet.

A «Nyakkendőház» fényes tükrében megvizsgálta magát. Visszaborzadva látta, milyen szőrös az arca, milyen hamuszínű a bőre, az erek kidagadnak alóla, az ajka vértelenül fehér, a ruhája gyűrött, a gallérja piszkos, a nadrágja hajtása nem látszik és a kalapja lötyög lesoványkodott fején.

Befordult a legközelebbi mellékutcába. Itt stráfkocsik jártak, targoncákat toltak. Az üzletekből a járdára gurították a csomagokat. Fülsiketítő dübörgéssel működött az aszfaltvágó gép, Lukácsnak a fogai is belevacogtak. Nem, ezt nem lehet bírni. Csendes helyre kívánkozott.

Megint bekanyarodott egy keresztutcán és most már igazán nem tudta, merre jár, hova fog érni.

A legközelebbi borbélyüzletbe bement. Egyszerre öten ugrottak fel és megfordították a székeken a párnákat. Hajvágást, beretválást kért.

- Megmossuk a hajat?

Ráhagyta. Ezzel is telik az idő.

A függöny meglebbent és szőke lány közeledett mosolyogva: - Manikür?

Lukács is mosolygott, azt is. Mindent!

A szőke manikürös-lány szakértő mozdulattal tolta oda a kis asztalt és Lukács határozott érdeklődéssel figyelte, mi fog történni. Langyos-vizes tálba tette a kezét, aztán nyírni kezdte a körmöket.

- Kár így elhanyagolni uraságodnak, formás kéz!

Így duruzsolt a nő és Lukács végtelen jó érzéssel hagyta, hogy simogassa, forgassa a kezét, miközben kifinomult tapintással érezte ő is a női kéz bársonyos, gyengéd tapintását.

A hajmosószesz hideg párolgása és a fejbőr gyömöszölése egészen felélénkítette. Végül a kisasszony belakkozta a körmeit, úgy villogtak most, mint valami viasz-kézé. Ráadásul egész kölnivízfelhőt fujtatott rá a segéd, aztán bepúderezte az arcát. Mikor alapos borravalók szétosztása után hajlongva kinyitották előtte az ajtót, brillantin, púder, kölnivíz, hajszesz és lakk-szagot érzett az orrában, olyan különös volt, mintha színházban lett volna.

Ahogy ez az eszébe jutott, elindult rögtön színházjegyet venni.

A belvárosi jegyirodában bizonyos elégtétellel vette, hogy udvariasan és nagyon előzékenyen bánnak vele. Belátta, hogy itt csak páholyjegyet kérhet.

- Hova, kérem, melyik színházba?

Megmondta azt a színházat, ahol egyszer már volt.

- A Renaissanceba, ma estére!

A kisasszony először ránézett figyelmesen, aztán csillogó fehér fogsorát mutatva, kacagással küzködve igyekezett udvariasan felelni:

- Az már kétéve megszünt kérem.

- Ja persze, persze. - Lukács arcát elöntötte a vér, aztán kirohant, úgyhogy beleütközött egy éppen belépő párba.

Ez Kikillay osztálytanácsos volt a fiatal feleségével. Ismerték egymást, mert Lukács sokszor referált neki vámügyekben.

Elállt a lélekzete és szeretett volna elsüllyedni.

- Micsoda ügyetlenség! - szitkozódott a tanácsos és bosszankodva nézegette hol a lakkcipőjét, hol meg Lukácsot.

Lukács szeretett volna valamit szólni, de nem jött ki hang a torkán. Zavarában feltette a kalapját és nekirohant újra az ajtónak. Odakinn azonban legyintett a kezével.

- Most legalább el van vetve a kocka! Egyszer úgyis mindennek ki kellett volna derülnie. És legjobb is most mindjárt végére járni a dolognak. Kikillay most már úgyis sejti a dolgot. Hát tudják meg, hogy ő igenis férfiasan szembenéz mindennel. Legalább ezt az egyet kénytelen lesz Kikillay is elismerni.

Egy pillanatig még gondolkozott rajta, hogy megtegye-e, aztán, mikor Kikillayék újra kiléptek az utcára, nyugodtságot erőltetve az arcára, elszántan az útjukat állta.

- Csak azt akartam mondani, pardon, jónapot, kisztihand, alázatos szolgája...

Kikillay bosszankodva ráncolta a homlokát, ellépett mellette és a feleségét gondosan eltakarta előle, közben akaratlanul is a kirakatüveghez szorította Lukácsot.

- Szégyelje magát, neveletlen fráter! Miért nem megy haza ilyen állapotban?

Gyorsan tovalépkedtek, Lukács még hallotta, hogy az asszonyka csilingelően, üdén felkacag és érezte a parfőmjének lágy, sejtésszerű illatát.

- Most aztán mindennek vége!