Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 12. szám · / · Figyelő · / · Regény és novella

Schöpflin Aladár: Az idegen város
Török Sándor regénye - Franklin

Új regényíró - de kész regényíró. Az intonálásnál még kissé tétovázik, keresi a hangot, de aztán hamar rátalál és attól fogva egyre kiteljesedik a hangja, egyre biztosabbá válik, színesedik. Színes hang, egészen egyéni ízű, van benne egy csipet érzelmesség, jócskán irónikus humor, van komolyság, ha kell, harag és felháborodás, - símul mindenhez, amit elbeszél, százféleképpen modulál. Csak született regényírónak lehet ilyen hangja. Ha száz lapot olvastál a könyvből, már ismered, már tudod, hogy ítéletet tud mondani hangjának egy alig észrevehető árnyalatával, hogy súlyt tud adni vele jelentéktelen dolognak, hogy embereket, helyzeteket tud jellemezni, nem is szavakkal, hanem a hanggal, ahogy beszél róluk. Ez a legnagyobb adománya ennek az új írónak; nem kell egy szót sem szólnia világfelfogásáról, a dolgokhoz és emberekhez való viszonyáról, megszólalása módjával már jelezve van mindez.

Nem impasszibilis író. Vannak indulatai, ellenszenvei és rokonszenvei. Nem titkolja, hogy ha nem is ellenségnek, de leküzdendő akadálynak érzi ezt a nagyvárost, ahova illuziókkal jönnek a vidéki fiúk, nagy reményekkel és akarásokkal és végül az illuziók elhervadnak, a remények lekókadnak, az akarások megalkuvássá sorvadnak. Nem titkolja, hogy ezért a várost teszi felelőssé, az atmoszférát, ami itt az embert körülveszi. Nem titkolja, hogy az a kép, melyet magának a városról alkotott, egy nagy csalódásból formálódott ki, s a csalódást nem annak tulajdonítja, hogy a várakozásai voltak hamisak, hanem a város könyörtelen közömbösségének. A szempontja nem egészen érvényes, de olyan szempont, amelyből Budapest életének és embereinek új képét tudja megmutatni, visszáját a megszokott képnek, olyan szatírát, amely talán nem is tudja magáról, hogy szatira.

Jöttek fel a fővárosba erdélyi fiúk. Jöttek, mert odahaza nem bírták ki az új viszonyokat, mert idefenn tanulási alkalmat kerestek, jobb boldogulást, mert odahaza nem tudtak mit kezdeni. Nagy várakozással jöttek. Azt hitték, ez a város tárt karokkal fogja őket fogadni, készen nyújtja nekik a megélhetést, hogy tanulmányaikat elvégezzék, hogy melegen keblére öleli őket, hiszen erdélyi magyar fiúk, vannak ajánló leveleik erdélyi emberekhez, akik idefenn vitték valamire. Aztán a város nem ölelte őket keblére, nem törődött velük, az előkelő protektorok legfeljebb sajnálkozó szóval, üres biztatással küldték el őket, senki nem adja kezükbe a falat kenyeret, maguknak kell kiverekedniök, megalázó helyzetekben, alsóbbrendű munkával, miközben egyre távolabb esnek céljuktól: a tanulmányaik elvégzésétől. Összeverődve egy kis csoportban élnek itt, idegenül, gyökeret verni, a város életébe felszívódni nem tudva. Ők idegenek a városnak, a város idegen nekik, nem tudnak összemelegedni. Egy külön, eddig ismeretlen zuga ez a háború utáni Budapestnek, Török Sándor fedezi fel számunkra. S ezek a fiúk küzdenek, kicsi dolgokért nagy fortéllyal, nyomoruságos munkát végeznek, megalázásokat tűrnek, nem is bírnák ezt az életet, ha nem élnének egy csoportban, szolidáris, vérbeli barátságban, s ha nem tudtak volna kitalálni maguk számára egy keserűen cinikus beszédmodort, amelybe bele lehet fojtani a sorsuk miatti szenvedést, haragot, elkeseredést. Egy közülök, Joó Áron, a véletlen révén különböző köreibe kerül a városnak, egy darabig csinálja együtt a többivel, aztán muzsikus tehetsége érintkezésbe hozza az ötödrangú kabarék világával, ettől megundorodik, zeneleckéket ad gazdag pesti családok tehetségtelen gyerekeinek s ezek által bejut a zsurok társaságába. Mindenütt mint idegen mozog, sehol nem tud összemelegedni, sem emberekkel, sem környezetükkel, egy szép, gazdag és szeszélyes pesti lánnyal szerelembe is bonyolódik, de a vérük nem rokon, nem tudnak egymásban feloldódni - Áron odapártol, ahol vér, nevelés, világfelfogás szerint rokonnak érzi magát, az Erdélyből felkerült öregúr házához, akinek a Tavaszmező-utcában mosodája van. Az lesz belőle, egy kis Erdélyt alapítanak maguknak a külső József-városban, asszimilálódni nem tudó jövevények. Nem a város idegen, ők idegenek benne. A város olyan velük is, mint mindenki mással, nem hódol, hanem azt várja, hogy meghódítsák, hogy a képéhez hasonuljanak. A regény végeredményben azoknak a regénye, akik nem tudnak hozzáhasonulni ahhoz a környezethez, amelyben élniök kell.

Török Sándor elbeszélő módjának legérdekesebb színező eleme az az invenció, amivel apró kis képeket, történetkéket, beszédeket tud kitalálni. Némelyik kis ötlete alakká konkretizálódik, némelyikben a dolgok lírája fejeződik ki, ahogy például a liftboyjá lett székely parasztfiú és Áron beszélgetésében feltámad a speciális erdélyi honvágy egy kerek síma kavicsból, amit a legény az Oltból emelt fel, mikor a román csendőrök elől menekült. Ilyen finom kis vignetta minduntalan akad a regényben s talán ezek ragadnak meg legjobban az olvasó emlékezetében. S az alakok is jórészt ennek köszönhetik elevenségüket. Igazán jól alakokat csak a szimpátián keresztül tud rajzolni az író, - azokat az alakokat, akikben a város idegenségét akarja megmutatni, nagyon is a Joó Áron szemüvegén át látja, egyoldalúan, ezért bizonytalanul.

Török Sándor regénye friss elbeszélő kedvből született, de olyasvalakinek az elbeszélő kedvéből, akinek megvan a dolgokról a maga véleménye s ezt a véleményt nem ráoktrojálni akarja az olvasóra, hanem szemléltetni az elbeszélt dolgok színeivel és vonalaival s az elbeszélés hangjával. Epikus tehetség, az epika terén kell maradnia.