Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Figyelő · / · Amerikai irodalom

Reményi József: Morning Becomes Electra
Eugene O'Neill új darabja

A sokat hangoztatott amerikai optimizmus ellenére az amerikai sors emberei arcán olyan természetű szomorúság vonul végig, amelyet joggal pathológiainak lehet nevezni. Emlékezzünk Poera, Hawthornera. Eugene O'Neill új darabjában, a «Morning Becomes Electra»-ban, amelyet a newyorki Theatre Guild szinte kihívó sikerrel hozott színre, annyi a kórtünet, a sorszerűnek minősített, de voltaképpen amerikai «mania psychologia»-nak betudható lelki szörnyűség, hogy elmegyógyásznak vagy igazán hozzáértő pszichoanalitikusnak nagyszerű anyagot adhat megfelelő tanulmányozásra. Nemcsak annak a tanulmányozására, hogy milyen összetételű O'Neill egyénisége, mi benne a fegyelmezett téboly, a szentimentális áldrámaiság és az őszinte alkotó erő, hanem arra is, hogy mi bírja rá Newyorkot ennek a trilógiának méltánylására.

Jómagam csak olvastam a darabot, ennélfogva értékelésem teljességében megakadályoz az a körülmény, hogy nem láttam a színpadon. Elvégre «the play is the thing». De az olvasott darabnak is hatnia kellene, annál inkább, mert hiszen írójának hangsúlyozott irodalmi céljai vannak. Amikor a kétszázötvenhat oldalt felölelő trilógiával - «Homecoming», «The Hunted» és «The Haunted», a trilógia hármas alcíme - végeztem, az volt az érzésem, hogy a görög tragédiák szellemének new-englandi karikatúrájával birkóztam. Visszamentem Aischyloshoz, diákkori emlékeket elevenítettem fel, s a pedagógiai mesterkéltséggel kierőszakolt ifjúkori irodalmi élvezet természetesebbnek látszott, mélyebbnek és igazabbnak, mint ez a darab, amelynek jelentőségét az amerikai kritikusok, egy-kettő kivételével, rettentően felfújták. Úgy látszik, a méretek imponálnak. Az előadás délután ötkör kezdődik s némi megszakítással éjfélig tart. Amerika még ma is a korlátlan lehetőségek hazája. Jelenleg inkább a színpadon.

A cselekmény az amerikai polgárháború végeztével játszódik le new-englandi környezetben. A trilogia egy család szexuális és kriminális titkait bogozza egyik nemzedéktől a másikig. Milyen perverzül bonyolult ez a Mannon-család!

Agamemnon, Orestes, Elektra s egyéb görög tragédiahősök és hősnők nevei újulnak fel az emlékezetben O'Neill új darabját olvasva. De mert az amerikai íróra hatott a görög tragédia, ez nem jelenti azt, hogy görög színvonalú tragédiát írt. Ki törődik azzal, hogy Shakespeare honnan merítette anyagát; az anyag fontos lett, mert Shakespeare felhasználta. Ellenben ebben az esetben a darab csak annyiban fontos, mert kiderül belőle, hogy egy tehetséges, de nem zseniális, inkább pathológiai, mint pszichológiai, inkább elméleteket alkalmazó, mint ösztönös író mit csinálhat olyan anyaggal, amelyet a görög tragédiákból ismerünk, helyesebben, mit nem tud csinálni ezzel az anyaggal.

O'Neillt az amerikai kritikusok ütőkártyának játsszák ki az európai drámaírókkal szemben. Az amerikai színpadi író szándékaiban, művészete komoly céljaiban alighanem különb a legtöbb mai európai drámaírónál. De egyensúlyozatlan, bármennyire ismeri a színpad technikáját, s inkább darabjai vázában mutatkozik meg a mély szenvedélyességű drámaíró, mint a megvalósított alkotásban. Alakjai elvontak, fölöslegesen okoskodnak, jajgatnak és sivítanak, s olykor majdnem a «mystery»-darabok hőseinek és hősnőinek értelmetlen ellentmondásaira emlékeztetnek. Ezek a megállapítások a «Morning Becomes Electra»ra is vonatkoznak, annak ellenére, hogy a legtöbb kritikus szerint ez O'Neill legkülönb, legérettebb színpadi műve. Talán legérettebb, de semmiesetre sem érett.

(Cleveland, Ohio.)