Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám · / · Móricz Zsigmond: A tüzesgép

Móricz Zsigmond: A tüzesgép
7.

Itt volt a reggel s a gyönyörű napsütésben ragyogott minden. Az éjjel harmat volt és a fák levele is üdén repesett a reggeli fényben.

Anyja szembe jött rá. Fekete volt és sovány, szinte megaszalódott a nehéz éjszakában. Kiütött rajta az öregség.

Megcsókolták egymást.

Úgy várt egy jó kedves lelki szót, de anyja csak azt mondta:

- Ez a gyalázatos riska, mind a lába alá dulta a szénát.

Ő lehajtotta a fejét, szemébe húzta a kendőjét, hogy édes anyja ne lássa kiégett szemeit. Nem ezt várta, valami mást. Hát még a nagy csapás sem térítette meg?

Az ura is felkelt. Úgy, ahogy parasztok szokták, mezítláb, egy ingben, gatyában jött ki az udvarra s mikor őt meglátta, azt mondta:

- No, Jucikám, még élsz?

Megremegett. Halálosan utálta ezt a nevet, hogy Juci. Iszonyodott ettől a becézéstől. Nem szólt, elfordult.

- Ne búsulj, úgyse halsz meg szépen, - mondta Bertalan s nevetett rajta.

Ő lehajtotta a fejét s körülnézett, merre szaladjon el. De csak ott maradt állva s már látta, hogy ő az éjjeli szép elhatározásából, hogy megbékíti és istenhez vezeti az urát, semmit se fog tudni végrehajtani.

Bertalan a kúthoz ment, meghúzta a vályút s keményen megmosdott a friss vízben. Prüszkölt és szétcsapta a vizet.

Ő már hozta a törülközőt s nézte, hogy az ura megdörzsölte magát, mintha lovat kefélne.

Nézte, látta, hogy kemény és izmos, mint egy atléta s apjára gondolt, a tüdővészes, fínom emberre, akitől örökölte a betegséget s fázva gondolt arra, mi vár még rá ebben az életben.

De már a gyerekei is jöttek kifelé a házból, mint a csibék a kotlós alól, ezek is erősek voltak, pirosak és nevető szeműek.

Mintha semmi se történt volna. Mintha csak mese lett volna, amit az éjjel hallott. Itt mindenki élt, kicsit rosz kedvvel, ennyi megmaradt.

- Őtözzetek fel, édes kis angyalom, megfáztok, - mondta a gyerekeinek s azok csodálkozva néztek rá, olyan meleg volt máris és úgy szerettek mezítláb szaladgálni a porban.

- Édes anyám, édes anyám... - kiabáltak a gyerekek és a nyakába csimpaszkodtak.

Olthatatlan szomjjal csókolta őket, ezek megmaradnak neki, ezek igen, ezeket nem árverezik el, ez az ő kincse.

Begubózott s bezárkózott és semmit se mondott, csak a szemét újra elöntötte a könny.

S aztán jött a nappal, jöttek a nehéz napok.

Jött a falu s hallgatta az ura nagyhangú dicsekedését a gépről, a kúnságról, a vad emberekről s az asszonyok butaságáról, akik engedték magukat kiforgatni a zsidóknak...

És aztán jött az árverés.

Az is megjött. S úgy állottak ott egy szép napon az udvar közepén, hogy már semmijük sincs. A nagy földeket eladták a hivatalos urak olcsón, csak ép az adósság telt ki belőle. Ha nem árverés lett volna, háromszor-négyszer annyit lehetett volna értük kapni, így elment az egész birtok, a sok munka ára és az örökség.

Most aztán nem volt olyan hős az ura, s nem volt olyan kemény az édes anyja, a tiszteletes asszony. Ezek csak most sírtak, mikor már kész volt a romlás, ő nem sírt, ő már régen túl volt a síráson.

Mikor még egy éjszakára magukban maradtak a házban, elnézte Bertalant, az ő urát... Hogy ült ott bánatosan és letörten. Szeretett volna hozzámenni s azt mondani, hogy: ne félj, te szegény ember, én itt maradok melletted minden baj és minden szerencsétlenség közt.

Nem lehetett szólania, mert valami lekötötte a nyelvét.

- Mit sír, anyám, - kiáltott fel váratlanul Bertalan, - ne sirasson, még nem haltam meg... Majd elmegyünk innen jobb helyre. Van nekem már iparom. Kitanultam Pesten az ácsmesterséget. Míg én bírom, addig maguknak nem kell pityeregni.

- Hogy gondolod, fiam, - kérdezte az anyja.

- Hogy gondolom. Sehogy se gondolom. Jönnek reggel a szekerek, megyünk más megyébe. Meglássa csak, újra kezdjük ezt az egész nyavalyás életet. Még fogja tátani a száját ez a tetves falu, annyi pénzünk lesz...

És Judit ott állott köztük, mintha egy idegen világban volna s nézte ezeket, akiknek egy, csak egy álmuk, vágyuk, reményük van, a pénz... Pénz, pénz... Még kevés volt? még mindig tudnak bízni és remélni? a pénz még ott lebeg előttük... Uristen, mi mindennek kell még bekövetkeznie...

Árván s tehetetlenül tűrte, hogy él és élnie kell s csak az az egy tartotta, hogy reá szükség van, a gyermekei, a gyermekei miatt.