Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám

Schalom Asch: Hogyan lettem író

A Nyugatnak

A földdarab, amelyen születtem, nem tűnik ki a tájék különös bájával. Egyhangú síkság, de szorgos, akárcsak szántóinak ökrei: télen magas, melegítő hó, nyáron sűrű, világossárga, érett gabonakalászok borítják. A vidék szegény erdőben, még szegényebb vízben. És mégis, e lapos vidék egyhangú képét ugyanúgy magamban hordom, mint atyám becsületes arcát; és időnként épúgy meg kell látogatnom, mint öreg édesanyámat, be kell levegőjét lélegzenem. De egy futó pillantás is kielégít.

Ez a földdarab Mazoviában, Lengyelországban fekszik. Egyfelől a Kujavia tartomány legendákkal körülszőtt, komor nyárfáktól szegélyezett turfás rétjeivel határos, ahonnan anyám származik; másfelől pedig a gazdag, aranyosan csillogó «Lowicz-hercegséggel», ahol a parasztok drága, tarka ruhákat viselnek; Chopin szülőföldjével, ahol becsületes atyám is a napvilágot meglátta. Anyámtól, mint annyi író előttem, a költői érzéket örököltem, melyet a hazai táj oltott belé, szeretetet a természet és valóságos szenvedélyt víz és alma iránt. Még ma is ezzel fogad a nyolcvanéves asszony, ha Kutnóba jövök, hogy meglátogassam a szerény lakásban, melyet nem akar elhagyni, minthogy apám benne halt meg: «Tudtam, hogy jönni fogsz, mert ma kora reggel egy madárka röpült ablakomba és meghozta a hírt». És minden látogatásomkor, akárcsak valaha gyermekkoromban, egy teknőt készít elő számomra esővízzel és a fürdő után két piros, téli alma vár. Innen ered szenvedélyem a víz és az alma iránt.

Atyámtól nem örököltem semmi rendkívüli tehetséget, mert neki sem volt. És mégis neki köszönhetek mindent. Szilárd meggyőződésem, - becsületes vére, amely ereimben folyik, mentett meg a tévelygésektől, melyek annyiszor kisértettek utamon, akadályozta meg, hogy a szakadékokba zuhanjak, amelyek minden ember bensőjében tátonganak, emelt fel a mélyből, amelybe süllyedtem és tett azzá, aki vagyok...

Mint atyám tizedik és anyám ötödik gyermeke, a lengyelországi Kutnóban születtem, 1880-ban, de hogy melyik napon - erre vonatkozólag nézeteltérés van anyám és feleségem között. Anyám - «unberufen», ahogy a zsidók mondják - annyi gyermeket hozott a világra, hogy tényleg lehetetlen volt valamennyinek születésnapját megjegyeznie. A régi zsoltároskönyv fedeléről, amelyre atyám mindegyik gyermeke születési keltét felirta, a rám vonatkozó bejegyzés véletlenül kimaradt, amit rossz előjelnek tartottak a családban. A város anyakönyveiben a gyermekek születésének kelte - «stratégiai» okokból - helytelenül van megadva. Így aztán huszonkét évig születésnap nélkül kellett kóborolnom a világban - de nem ártott meg. Csak lakodalmunk után ajándékozott meg feleségem «születésnappal». November 1-ét választotta, valószinűleg azért, mert ez a nap közel van az év végéhez. És ennél is maradtunk...

Atyámnak leghőbb vágya az volt, hogy valamelyik fia rabbi legyen. Bátyáimmal nem volt szerencséje. Első feleségétől származó fiai chasszidok voltak ugyan, de messzebbre nem vitték. Anyámtól született fiaiban sem telt sok öröme: a legidősebbik keresztényekkel érintkezett, kedvelte a lovakat, sőt a padláson galambducot állított fel, amit megbocsáthatatlan kihívásnak tartottak. A többiek is kevés hajlamot mutattak a vallásos tanok tanulmányozásához. Így esett reám a sors...

A talmudtanulás egyre unalmasabb és terhesebb lett számomra. Az iskola ablakai előtt titokkal tele világ feküdt. Meg akartam ismerni és nem lehetett. Mindenekelőtt nem beszéltem olyan nyelvet, amelyen legalább könyvekből megtudhattam volna valamit a világról. Maga a «keresztény» ábécé is sokáig ismeretlen volt előttem s emellett «tréfli» számba ment. A nyelv és a könyvek, amelyekkel rendelkeztem, halott dolgokról beszéltek, amelyek idegen országokban, idegen életben történtek és a jelenlegi élettel semmiféle kapcsolatban nem álltak. Azt, amit tudni vágytam, e könyvek egyike sem bírta nyujtani. Oh, mennyire irígyeltem ebben az időben az egykorú fiúkat, akiknek szabad volt a város egyetlen iskoláját (egy magánintézetet, melyet egy német lelkész tartott fenn) látogatniok! Három napig én is eljártam ebbe az iskolába, de csak véletlen révén, amelynek elmondása túlsok helyet venne igénybe; ez volt egyetlen három napja életemnek, melyet igazi iskolában töltöttem el; ez alatt a három nap alatt tanultam meg a lengyel és a német ábécét... A hetedik életévtől a tizenhatodikig terjedő idő, amely minden más fiú számára a legboldogabb, nekem a legnehezebb és a legkomorabb volt. Csak jámborságom adott rá erőt, hogy elviseljem. Hosszú, forró imákban öntöttem ki Isten előtt szívemet. Hosszú órákat töltöttem imádkozással és könyörögtem Istenhez, segítsem legyőzni kételyeimet, nehogy helytelen utakra tévedjek...

Épp ebben az időben történt, hogy egyik iskolatársammal szorosabb barátságot kötöttem. Atyja, aki a város leggazdagabb emberei közé tartozott, a felvilágosodás titkos híve, úgynevezett «maszkil» volt. Könyvtárában a német klasszikusok egy olcsó kiadású gyüjteményét őrizte. Barátom közvetítésével kölcsön kaptam a vékony, kékkötésű, zsebalakú könyveket. Mint egy szomjazó, vetettem magam rájuk. Barátom atyja, aki mint minden «felvilágosult» zsidó, nagy Heine-tisztelő volt, első olvasmányul a «Dalok könyvét» adta ide...

Csak akkor ébredt fel bennem az igazi benső ösztönzés, hogy magam is írjak. Naivságomban meg voltam győződve, hogy ha verseket nem is, de drámákat képes vagyok írni. De milyen nyelven? Tudtam, hogy a nyelv, melyet a köznapi életben használtam s amelyet körülöttem beszéltek, «zsargon» volt s hogy nem illik valami «magasabbrendűt» kifejezni vele. A héber, melyet kollégáimmal együtt ebben az időben szorgalmasan tanulmányoztam, nem volt számomra alkalmas, mert túlságosan rövid, túlságosan szegényes volt ahhoz, amit ki akartam fejezni. Természetes «jiddisül» gondolkodtam s most fáradságosan kellett a héber szavakat keresnem, amelyek gondolataimat visszaadták. És a héber, amely akkora vonzóerőt gyakorolt rám, amikor a Szentírásban a patriarchák életét olvastam, tüstént üresnek, mesterkéltnek és ügyetlennek tünt fel, amikor megpróbáltam, hogy azokra az érzésekre és képekre alkalmazzam szavait, amelyek a környező életre vonatkoztak. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy drámáimat - minthogy egyébként is csak önmagam számára dolgoztam - «német nyelven» fogom megírni, de a héber ábécé alkalmazásával. Nem nehéz kitalálni, hogy milyen «német nyelv» volt ez. Drámáim tartalmát saját életem, fiatal szerelmi bánatom, vágyaim és a nagyvilág után való sóvárgásom szolgáltatták, a valóság és a képzelet tarka összefonódásával. De kedvvel és örömmel mázoltam hieroglifáimat számtalan ív papírra és képzeletem csodás világokba röpített, melyekben a legnagyszerűbb szerepeket osztottam ki magamnak: én voltam az, aki a zsidó népet a szolgaságból megváltja és ismét országába vezeti, - még több: én voltam az, aki az egész világot megváltja, minden igazságtalanságot jóvátesz és a gonoszt mindörökre száműzi.

De boldogságomnak nem örülhettem sokáig, mert hamarosan kiderült, hogy ahelyett, hogy a talmudot tanulmányoztam volna, a pad alatt titokban «goj» könyveket olvastam és hogy buzgó testhimbálásaim ezeknek az eltiltott írásműveknek és nem a talmudmagyarázatoknak szóltak. El lehet képzelni, milyen felháborodást váltott ki ez a felfedezés nemcsak tanítóimnál, hanem hozzátartozóimnál is! Amint már említettem, atyám egész héten nem volt otthon, anyámat pedig teljesen lekötötte a nagy háztartás. Így bátyáim gyakorolták a felügyeletet neveltetésem felett. Most aztán kikutatták zsebeimet, könyveket és egyéb titkokat keresve, - amikor is nemcsak a kékkötésű könyvecskék, hanem saját irodalmi termékeim is napvilágra kerültek. Ezeket úgy, mint azokat az inkvizició példaadása szerint tűzhalálra ítélték és én abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy saját írásaim ugyanabban a tűzben égtek el, amelyben a német klasszikusok. Szellemi gyermekeinken anyám egy fazék burgonyát főzött. Nekem magamnak, mint már annyi írónak előttem, még egy megalázó bűntetést is el kellett viselnem meztelen testrészemen...

Csak két lehetőséget láttam magam előtt: meghalni vagy világgá menni.

Minthogy öngyilkossághoz nem volt kedvem, a második lehetőséget választottam...

A falun töltött év után sóvárogva vágytam vissza a városba és Wloclawekbe költöztem, a német határ közelébe. Az csábított, hogy Wloclaweket fejlettebbnek és kultúráltabbnak tartották szülővárosomnál. Itt több alkalmam is volt, hogy könyveket kapjak, amelyek segélyével tovább képeztem magam...

Keveset tanultam, nagyon sokat olvastam - ponyvaregényektől kezdve Tolsztoj filozófiai műveiig mindent, ami kezem ügyébe került. Tolsztoj, Hauptmann Gerhart és a lengyel Prus Boleslaw tették rám a legmélyebb benyomást. A nacionalista hangulat hatása alatt, amely akkor - a cionizmus keletkezése után - a zsidó ghettóban uralkodott, természetesen lelkes cionista lettem, egy új Palesztináról ábrándoztam, nemzeti tárgyakról írtam és arcom verejtékével kényszerítettem gondolataimat és képeimet egy olyan nyelvre, amelyet nem birtam tökéletesen s amely távol esett attól az élettől, amelyet rajzoltam. Csakhamar rájöttem, hogy a kísérlet, amely a környező élet festésére a héber nyelv régi alakjait akarja alkalmazni, csupán két eredménnyel járhat: vagy elnyomorítom a nyelvet, vagy megnyirbálom gondolataim és képeim szárnyait. Így a héber, amelyen írtam, afféle Prokrusztész-ágy volt a számomra - de még csak eszembe sem jutott, hogy mint zsidó, más nyelvén is írhatnék. Egy jiddis irodalom létezéséről abban az időben sejtelmem sem volt.

És ekkor egy szocialista egyesületben - a zsidó városkákban ezidőtájt kezdtek ilyen csoportok alakulni - véletlenül kezeimbe kerültek Perez J. L. elbeszélései és az éppen megindult első jiddis folyóirat, «A jid» néhány száma. Képtelen vagyok a belső felindulást vázolni, melyet ezek az írások bennem felidéztek. Az az érzésem volt, mintha valaki leszedte volna kezeimről a béklyókat: Édes Istenem, szabad hát írnom, ahogyan beszélek, az életről, amelyet látok, amelyben állok! Nem kell egy számomra természetellenes nyelv gólyalábain járnom, nem kell a motívumokat «Cion hegyéről» lehoznom! De azért nem mertem jiddisül írni, - túlságosan egyszerű, túlságosan könnyű feladatnak látszott.

1899 nyarán Varsóba utaztam, hogy saját szemeimmel lássam Perezt, a nagy varázslót, aki kiszabadította kezeimet a béklyókból.

Szívdobogva kopogtattam be. Maga nyitott ajtót. Persze héberül szóltam hozzá - hogyan is beszélhettem volna másképpen egy ilyen nagy emberrel? Egy hangulatképet mutattam meg neki, melyet héberül írtam. Elolvasta és így fogalmazta meg ítéletét: «Valamit mondani akar, de fűzőt visel! Utazzék haza, ott írja meg a mondanivalóját jiddisül és küldje be nekem!»...

Visszatértem városkámba és komolyan hozzáláttam, hogy jiddisül írjak. Egy új világ tárult fel előttem. A képek maguktól rajzolódtak ki és öltöttek testet szemeim előtt, fáradság nélkül folytak a szavak tollamból. A kész vázlatokat beküldtem Pereznek, de választ nem kaptam. A «városkában» nem volt többé maradásom, - valami odahúzott új ismerőseimhez, Varsóba. Századfordulókor szüleimhez utaztam, hogy búcsút vegyek tőlük és röviddel rá Varsóba költöztem szerencsét próbálni.

Az egyik szombat délután megint szívdobogva álltam Perez előtt. Ez alkalommal egy jiddis nyelven írt gyermektörténetemet olvastam fel. Megtetszett neki és beajánlotta «A jid» szerkesztőjének. Megkaptam az első honoráriumot, hét rubelt (amit új barátaimmal legott felosztottunk egymás között) - és író voltam.


 

 
Schalom Asch