Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám

Stefan Zweig: Köszönet a könyveknek

A Nyugatnak

Itt vannak, várnak és hallgatnak. Nem tolakodnak, nem kiáltanak, nem követelnek. A falnál állnak némán. Álom lebeg felettük és mégis mindegyikről egy név tekint rád, min felnyitott szem. Ha az ember elmegy mellettük a tekintetével, a kezével, nem tolakodnak előre. Nem követelőznek. Megvárják, míg az embernek kedve jön rájuk: csak akkor nyílnak meg. Előbb csend körülöttük, előbb csend bennük, akkor készek vagyunk számukra, egy este, fárasztó járásból hazatérve, egy délben, ellankadva az emberektől, egy reggel, ködösen ocsúdva álomterhes alvásból. Az ember szeretne párbeszédet folytatni, de úgy, hogy mégis egyedül maradjon. Álmodni szeretne, de zenében. Az édes próba élvezetes előérzésével lép a polc elé: száz szem, száz név tekint némán, türelmesen a kereső pillantással szembe, mint urukra rabszolganők a szerájban, alázatosan várva a hívást és mégis boldogan, hogy kiválasztják, élvezik őket. És aztán, ahogy az újj tapogatózik a zongorán, hogy megtalálja a belső melódia hangját: lágyan simul a kézhez a néma fehér lény, elzárt hegedű, amelyben Isten minden hangja várakozik. Egyet felütsz, elolvasol egy sort, egy verset, de nem cseng bele tisztán az órába. Csalódva, csaknem gyöngédtelenül rakod vissza. Míg aztán közeledik az igazi, az órának való: és egyszerre körül vagy véve, lélekzeted beleolvad más lélekzetébe, mintha egy asszony meleg, meztelen teste feküdne melletted. És ha most már a lámpa alá viszed a könyvet, a szerencsésen kiválasztott, kápráztatón kezd izzani a belső fénytől. Mágia történt, az álom gyengéd felhőzetéből fantazmagória száll fel. Utak nyílnak szélesen és messzeségek foglalják el húnyó érzésedet.

Valahol egy óra ketyeg. De nem hatol bele ebbe az önmagától elvándorolt időbe. Itt az óra más mérték szerint mér. Itt könyvek vannak, melyek sok századéven át vándoroltak, mielőtt szavuk az ajkunkra került, itt fiatal, csak tegnap született, egy csupasz állú ifjú zűrzavarából és kínjából tegnap nemzett szavak vannak: de mágikus nyelven beszélnek s az egyik ép úgy, mint a másik, ringatja és hullámoztatja a lélekzetünket. S amíg felizgatnak, vigasztalnak is, amíg csábítanak, le is csillapítják a felindult érzést. És lassankint beléjük süllyed az ember, nyugalom jön és nézés, nyugodt lebegés a melódiában, élet az életen túl.

Órák, legtisztább órák, melyek kiragadtak a nap tumultusából, ti könyvek, leghívebb, hallgatag utitársak, hogyan kell nektek köszönetet mondani mindig jelenlevő készségetekért, jelenlétetek örök fölemelő, végtelenül fellendítő voltáért? Mik voltatok ti a lelki egyedülvalóság legsötétebb napjaiban; kórházakban és hadi táborokban, börtönökben és a szenvedés nyoszolyáin, mindenütt, mindig őrködve, álmokat ajándékoztatok az embereknek és egy tenyérnyi csöndet a nyughatatlanságban és kínban. Mindig el tudtátok vonni a lelket, Isten szelid mágnesei, ha a mindennapiság elborította, legsajátabb elemébe, mindig kitágítottátok számunkra messzeséggé belső egünket, minden elsötétedéskor.

Parányi darabkái a végtelenségnek, csöndesen sorakozva dísztelen falon, szerényen álltok házunkban. De ha a kéz felszabadít benneteket, ha a szív érint, akkor láthatatlanul szétfeszítitek a mindennapi helyiségeket és mintegy tüzes szekérben emel szavatok a korlátozottból az örökkévalóba.


 

 
Stefan Zweig