Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám

André Gide: Vallomások

Azért írok, hogy egyszer egy fiú, olyan, amilyen én voltam tizenhatéves koromban, de szabadabb, merészebb, tökéletesebb, itt találjon feleletet minden remegő kérdésére. De mit fog majd kérdezni?

Nem vagyok kapcsolatban a korral s kortársaim játékai sose szórakoztattak szerfölött. Kihajolok a jelen ablakából. Tovább megyek. Érzem azt az időt, amikor alig értik meg azt, amit ma vitálisnak tartunk.

Új harmóniákra vágyom. A szavaknak finomabb és nyiltabb művészetére; ahol nincs semmi retorika; amely nem akar bizonyítani.

Ki oldja fel eszünket a logika lomha láncai alól? Legőszintébb élményemet meghamisítja a kifejezés.

Az élet sokkal többet adhat, mint amennyit az emberek elfogadnak. A bölcsességet ne az észben, hanem a szeretetben keressük. Óh, mért éltem oly okosan eddig? Törvénytelennek kell lennünk, hogy meghallhassuk az új törvényt? Óh menekvés! szabadság! Addig megyek, ameddig a vágyam terjed. Akit szeretlek, gyere velem: hadd vigyelek odáig; hogy te még messzebbre juthass.

*

Eretnek minden eretnek között, engem mindig a végletes vélemények, az eszmék végső útvesztői, a különbözőségek vonzottak. Mindenkiben csak az érdekelt, ami megkülönböztette másoktól. - Még a rokonszenvet is száműztem magamtól a végén, mert csak egy közönséges érzés elösmerését láttam benne. - Nem rokonszenv, - szeretet kell.

Inkább a patétikus lét, mint a csend. Nem kívánok más nyugalmat, mint a halálos szenderét. Félek, hogy minden vágy és hajlam, amit nem elégítek ki életemben, túlél s utólag meggyötör. Remélem, hogy ha mindent, ami várakozott bennem, kifejeztem - kielégítettem - e földön, teljesen reménytelenül halhatok meg.

Nem rokonszenv kell, - szeretet. Úgy-e megérted, nem ugyanaz a kettő. Csak ha attól kellett félnem, hogy híjával maradok a szeretetnek, csak olyankor voltam képes rokonszenvvel tűrni a tűrhetetlent, gondokat, fájdalmakat, bánatokat. - Bízd csak nyugton mindenkire a maga élete gondját.

S akkor majd hasonló leszel ahhoz, aki, hogy a sötétben lásson, az önkezében tartott fény után megy.

Megtanítalak a lángolásra. - Tetteink úgy ragadnak hozzánk, mint a foszforhoz a lángja. Felégetnek bennünket, igaz, de őtőlük való a fényünk.

S a lelkünk majd annyit ér, amennyivel lángolóbban égett, mint másoké.

*

Hiszem, hogy semmi, ami titkos, nem méltatlan az ösmertetésre; de a bensőséges dolgok nem tűrik a napvilágot. Hiszem azt is, hogy a lélek rejtekei titkolandóbbak akár a szív, akár a test titkainál. Ha például «megtérnék», nem tűrném, hogy e megtérést közzétegyék. Lehet, hogy a magatartásomban valami látszana belőle; de tudni csak pár barátom s egy pap tudná. És ha mégis kitudódnék, akaratom ellen történne csak, mert sérti és sebzi a szemérmemet. Nem tartom ezt se csodálkozásra, se pedig bámészkodásra való alkalomnak. Kettőnk ügye: Istené s az enyém. Legalább is én így érzem; s eszem ágában sincs ezzel rosszalni a nagy hűhós megtéréseket.

Talán hogyha megtért volnék, én is másképpen beszélnék. Mint megtért, én is próbálnék téríteni, példámmal és írásaimmal, akárcsak hírneves megtértjeink. Azonban nem vagyok megtért. Nem vagyok se protestáns, se katolikus, - keresztény vagyok, semmi más...

*

Gyakran ismétlik előttünk, hogy nincs semmi új az emberben. Talán; de mindazt, ami az emberben van, bizonnyal nem fedezték még fel. Igen, remegve gondolok arra, hogy még sok felfedezést várhatunk s hogy a régi lélektan keretei, amelyek szerint ítélkezünk, gondolkozunk, sőt cselekszünk vagy cselekedtünk mostanáig, nemsokára avultabbnak s mesterkéltebbnek tetszenek majd, mint a régi kémia keretei a rádium felfedezése óta. Ha a mai kémikusok az egyszerű testeknek további szétbontásáról szólnak, hogyne kísértne minket, «lélekbúvárokat», az egyszerű érzelmek szétbontása? Ami lehetővé teszi az egyszerű érzelmekben való hitet, nem más, mint az érzelmeknek nagyon is egyszerű szemlélete.

*

Vannak szavak, mint az őszinteség, amelyek egyre nehezebben érthetők. Annyi fiatalt ismertem, aki büszke volt az őszinteségére!... Némelyik fennhéjázó volt és tűrhetetlen; mások viszont gorombák; s még a hangjuk is hamisan hangzott... Nagyjában minden fiatal őszintének tartja magát, hogyha meggyőződései vannak s képtelen bárminemű kritikára.

S hányszor összekeverik az őszinteséget a «fesztelenséggel!» A művészetben csakis akkor szeretem az őszinteséget, ha nehezen tör magának utat benne. Könnyen csak a banális lelkek jutnak énjük őszinte kifejezéséhez. Egy valóban új énnek új forma kell az őszinte kifejezéshez. A mi külön mondanivalónk oly sajátos nehézséggel feszüljön ki, akárcsak Odysseus íja.

*

Az én generációm inkább otthonülő volt; a külföldet nem ismerte s nemhogy röstelkedett volna, sőt inkább büszkélkedett e tudatlanságával. Mivel nagyon is könnyen hitte, hogy csak azt nem ismerte, amit nem is volt érdemes megismerni, még e tudatlanságban is felsőbbsége egy zálogát látta. Úgy látszik, hogy az utánamjövők nemzedéke kíváncsibb; nem ösmeri félre a kaland örömét és hasznosságát; s nem érzi, mint apái, hogy mindent megúnt, bár semmibe se kóstolt. Érti annak rendje és módja szerint Lóth feleségének történetét s tudja, ha folyton hátranéz s ha örökké csak a «Rögöt meg a Holtakat» nézné, maga is sóbálvánnyá változhatna. A hagyományban és a múltban nem keres mást, mint lendületet...

Alapjában nem nagyon tudom, hogy csakugyan ilyen-e az új nemzedék; de ilyennek kívánom, - mert, azt hiszem, súlyosan téved, aki a maga országát annál jobban véli ösmerhetni, minél kevésbé ösmeri a másokéit. Magamról csak azt mondhatom, hogy idegen környezetben értettem és szerettem legjobban Franciaországot. Ítélni csak a távolságból tudunk; s ezért van, hogy, ha ismerni akarjuk magunkat, előbb le kell mondani önmagunkról.

*

Az igazi európai szellem nem ismeri a nemzeti gőg elszigeteltségét; éppoly kevéssé ismeri azt a személytelenséget, amely a nemzetköziség óhaja. Sokszor mondtam már s igen régen: minél sajátosabbak vagyunk, annál jobban szolgáljuk az általánosság érdekeit; s ez nemcsak az országokra, hanem az egyénekre is ráillik. Viszont ezt az igazságot meg kell egy másikkal erősíteni: Akkor találjuk meg magunk, ha lemondunk magunkról.

Ez azonban addig nem lesz érvényes az országokra, amíg nem lehet remélnünk, hogy a morál felszabadul a politika uralma alól. A politikai kérdések, igaz, kevésbé érdekesek s nem látszanak oly fontosnak, mint a társadalmiak; a társadalmi kérdések meg kevésbé fontosak, mint az erkölcsiek. Azt hiszem, hogy a legtöbb kérdés a morálra vezethető vissza s mindabban, amit rosszalunk ma, nem annyira az intézmények, mint az ember hibás - s hogy leginkább s mindenekelőtt őt, az embert kell újjáteremteni.

*

Olvasóimnak örömet, erőt, bátorságot, okosságot, éleslátást szeretnék adni - mindent, csak példát és tanácsot nem, mivel ezt a maguk útján találhatják és kell találniuk - sőt mondhatnám: magukban. Fejlesszük a kritikát és az energiát, egyszerre, ezt a két ellenséget. Eszes emberek közt, legtöbbször, rokkantakat találunk csak, a tevékenyek közt meg csak ostobákat.

*

Merevülés, csökkenés is talán. A látás gyengül; a hallás tompul; s nem is viszik már oly messze a talán véknyabb vágyakat. Mindegy, csak ez az egyenlet maradjon meg a serkentő lélek és az engedelmes test között. Még akkor is, öregen is, csak ezt a harmóniát tarthassam meg! Nem szeretem a sztoikusok annyira dölyfös feszültségét; viszont istentelennek tartom a haláltól, az öregségtől s minden el nem kerülhetőtől való félelmet. Szeretném, ha lelkemet, akármi történjék is velem, hálásan és a régi hévvel adhatnám vissza Istennek.

*

Azt mondják, futok ifjúságom után. Igaz. De nemcsak a magamé után. Még a szépségnél is jobban vonzódom, ellenállhatatlanul, az ifjúsághoz. Hiszem, hogy az igazság őbenne van; hiszem, hogy mindig neki van igaza velünk szemben. Ahelyett, hogy oktatni próbálnók, hiszem, hogy mi, idősebbek kereshetnénk okulást náluk. S jól tudom, hogy az ifjúság tévedésekre is képes; s a mi feladatunk, tudom, hogy ezeknek lehetőleg útját vágjuk. De azt hiszem, hogy gyakran, ha megóvni akarjuk az ifjúságot, meggátoljuk. Azt hiszem, minden új nemzedék valami misszióval terhelve jön s ezt meg is kell valósítania; a mi feladatunk pedig, hogy ebben a kezére járjunk. Azt hiszem, hogy mindaz, amit «tapasztalatnak» neveznek, sokszor nem más, mint lemondás, csömör, be nem vallott fáradtság. Igaznak, tragikusan igaznak érzem Alfred de Vigny mondását, amelyet mindenki idéz s amely csak akkor látszik oly egyszerűnek, ha értelem nélkül idézik: «A szép élet nem egyéb, mint egy ifjúkori ábránd, mely valóra válik a férfikorban». Egyébként azt sem igen bánom, ha Vigny sem látta benne azt, amit én; ezt a mondást magamévá teszem.

Kevés olyan kortársam van, aki hű maradt ifjúságához. Majdnem mindnyájan megalkudtak. Ez az, amit úgy hívnak, hogy «élettapasztalatot szereztek». Pedig csak megtagadta mind a benne való igazságot. A kölcsönvett igazságot arról lehet megismerni, hogy a leggörcsösebben éppen abba kapaszkodnak s annál jobban, minél idegenebb a mi legbensőbb lényünknek. Sokkal nagyobb vigyázat kell a tulajdon missziónk megvalósításához, sokkal több merészség és óvatosság - mint ahhoz, hogy szavazatunkat egy már megalakult pártnak adjuk.

*

Most pedig vesd el a könyvem. Szabadulj tőle. Hagyj el engem. Hagy el engem: most már terhemre vagy; visszatartasz; a szeretet, amelyet nagyon is nagyra mértem érted, nagyon is rabjává ejtett. Terhemre van a tettetés, hogy neveljek valakit. Mikor mondtam, hogy magamhoz hasonlónak akartalak? - Szeretlek, mert különbözöl tőlem; csakis azt szeretem benned, ami különbözik tőlem. Nevelni! Kit nevelnék, ha magamat nem? Megmondjam-e? Magamat neveltem, végeszakadatlanul. Folytatom. Csak azt becsülöm bennem, amit még meg tudnék tenni.

Vesd el a könyvem; sose érd be véle. Ne hidd, hogy a te igazadat akárki más is meglelheti; ne ösmerj ennél nagyobb szégyent. Ha én keresném a te táplálékod, nem lennél éhes, hogy megehessed; ha én vetném meg az ágyadat, nem lennél álmos, hogy benne aludj.

Vesd el a könyvem; gondolj arra, hogy ez csak egy hang az életnek sok-sokezer lehetséges hangja közül. Keresd te is a magadét. Ne tedd azt, amit bárki más éppoly jól megtett volna, mint te. Ne mondd azt, amit bárki éppoly jól mondott volna, mint te, - s amit éppoly jól megírt volna, te ne írd meg. Azt, csak azt dédelgesd benned, amiről érzed, hogy sehol másutt, egyedül csak benned van meg s teremtsed meg magadból, türelmetlenül vagy türelemmel, a legpótolhatatlanabbat az emberek közt.


 

 
André Gide