Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám
Gondolj az utra, ami még előtted van:
öregség és halál van már csak előtted!
Gondolj rá naponta - és erősitsd szived:
mert ne hidd, hogy minden mindegy már!
s elfáradt életeddel kényelmes öregség
langy dunyháiba hullsz.
Nehéz próba előtt állsz. És nem segit többé
szépség fénye és szerelem melege...
Mint szinész, ki nehéz szerepre készül:
ugy figyeld a szembejövő öregeket.
Nézd a kigunyolt banyákat, kiktől eddig
elhuztad finnyás szemeidet és keresd meg
köztük rettegett jövőd!
Emlékezz öregasszonyokra, kik gazdátlan
kutya könyörgő szemeivel esdekeltek
egy szónyi szeretetért! s petyhüdt
ajkukat nyájas mosolyba torzitották:
csakhogy egy visszamosolygás melegét
kicsalják! És emlékezz összezárt ajkad
utálkozó gőgjére, emlékezz könyörtelen!
ez van még előtted, ez az iszonyat.
Már kopog az idő mögötted
mikor a jóbarát, ha meglát az utcán
nem fog széles örömmel sietni eléd,
s kalapja mind kisebb ivben lendül
köszöntésedre. Napjaiddal együtt fogy
ismerőseid száma, óh hány magányosság
taszit még utolsó magányos vackodig!
Erősitsd szived!
szépséged elhull, mint piszkos virág,
már nem sokáig maradsz okos -
érdekes se leszel és ember se leszel!
Óh még jó se! Semmi!
csak szükölő félelmeivel magáramaradt
vénasszony! erős ifjuságoddal
leszakad rólad minden érték
óh még jó se leszel! Vénasszony, ki tépett
arcodon már nem rejtheted a bomlás
szemérmetlen jeleit: mondj le mindenről!
Légy erős és dühöngő! ne komédiázz!
Arcodon hadd üljön meztelen
minden gyülölet! ne koldulj
alamizsnát a kegyetlen ifjuságtól!
Légy vad és keserü mint keserü ostor
elszabadult pusztitó erőkkel s ne rejtsd
az iszonyut! mit magányos éjjeden láttál.
Elszánt arcod ne tagadjon már
semmi rosszat! - igy menj Öreg!
hogy aki gyilkoló szemeidbe tekint
riadtan térjen ki utadból
és este, mikor meleg kedveséhez bujik
szorongó félelemmel
emlékezzen reád.