Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 8. szám · / · Halász Gábor: Jegyzetek Goethe-sorokhoz

Halász Gábor: Jegyzetek Goethe-sorokhoz
3.

Nun regt sich kühn des eignen Bildens Kraft,
Die Unbestimmtes zu Bestimmtem schafft.

Howards Ehrengedächtnisz.

A tapasztalatot nem szabad túlbecsülni, az élet nem taníthat meg másra, mint amit már úgyis tudunk. Szemünk és fülünk csak arra van, amit már ismerünk - jegyezte fel Eckermann a költő mély paradoxonját. A természet üresen mered a közömbös szemre, a valóság zűrzavara értelmetlen a rendező gondolat vagy a teremtő képzelet nélkül. Nem lehet másolás a művészet célja, nem az eszményítés nevében, hanem magáért a természetességért. Mert a természet teljességéhez hozzátartozik az emberi beavatkozás, az események süket pergéséhez a formáló lélek, a táj szépségéhez a gyönyörködő, az élményhez az írásba foglalás. Az alkotó minden mesterkéltsége mellett igazabban természet, mint az anyaga. «Ist nicht den Kern der Natur Menschen im Herzen?» Ki tudná a goethei életben elválasztani a körülmények véletlen játékát a tudatos alakítástól, költészetében az őszinte érzést a stilizáló műfogástól, a közvetlenséget a raffinált egyszerűségtől és ki merné az egyiket természetesebbnek ítélni a másiknál? Szerelmeiben őszintén, feltétlen odaadással merül el, a paroxizmusig éli ki boldogságát. De hangulatába már belejátszatja a szakítás keserűségét, a megszegett szó önkínzó izgalmát. A régi szerelem emléke is ott bujkál és ízesíti az új csókokat. Az elválás mégis váratlanul és súlyosan zúdul reá, robbanó, éles fájdalommal tépi meg lelkét. Így születik meg az a szerelmi líra, amelyet a legőszintébbnek ismertünk el és a legvalószerűbbnek érzünk.

Goethe valósága tehát nem a csodálatos naturalista bálvány, amelynek a titkait engedelmesen kutatni és követni tartozik a művész, de a képzelete sem a romantikusok féktelen szeszélyű istene. Bölcs demiurgos, aki, láttuk, törvényeket szabott magának, hogy törvényeket adhasson a világnak is. Két, másoknál ellentétes és széthúzó elem egyensúlyán épül a harmónikus goethei látás: a művészi realizmus. Van egy fajta realizmus, a legmegszokottabb és ezért sokaktól egyetlennek tartott, amely részletekből építi fel az egészet, jellegzetes vonáskákból a testet és a lelket, józan szemléletekből az életet. És van egy másik, a nagy mestereké, amelyik a lényeget ragadja meg, az éles körvonalakat, lehántva a felesleges apróságokat. A Hermann und Dorothea feledhetetlen idillje nem az életre emlékeztet, nem is élethű festményre, hanem kevésvonalú, finom metszetekre; realizmusa és hatásának ébren tartója a stilizáltság.

Stilizálás volt a képzelet munkája az antikkultuszban, az emberekkel való viszonyban, az élmények feldolgozásában. A stilizáló kedv vitte Goethet a népköltészet felé is, amely a herderi gyüjtéstől a szerb fordításokig egész életén keresztül érdekelte. Szerette, de tisztában volt relatív értékével, csak helyzeti jelentőségével, nem osztozott a rajongók lelkesedésében. Elszórt megjegyzéseiből képet kapunk felfogásáról. «Es kommt mir, bei stiller Betrachtung, sehr oft wundersam vor» - mondja öregkori recensiói egyikében - «das man die Volkslieder so sehr anstaunt und sie so hoch erhebt. Es gibt nur eine Poesie, die echte, wahre; alles andere ist nur Annäherung und Schein.» A darabok egymagukban alig élvezhetők, nagyobb tömegben népi karakterizálásukkal érdekesek, ilyenkor viszont könnyen egyhangúvá válnak, mert kis körben mozognak és nagyjából közös motivumuak a legkülönfélébb népeknél. Mégis egyszerűségük kedvező élmény lehet a művelt alkotó léleknek is. A helyzet éppen fordítottja az antikhoz alkalmazkodásnak. A népi a határozatlan, az alaktalan, amit formálni kell, nem a tökéletes minta, mint az antik. Csak ösztönzést adhat és nem törvényt, csak kiindulópont és nem végcél. Mint a valóság más elemein, a népies anyagon is kipróbálhatja erejét az alkotó képzelet, de egyik sem lehet ürügy, hogy feladja magasabbrendű álmait, termékenyítő kötelékeit és velük a tökéletességet.

Vergebens werden ungebundne Geister
Nach der Vollendung reiner Höhe streben.