Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 7. szám · / · Figyelő · / · Regény és széppróza

M. Pogány Béla: Dénes Gizella új regényei
Néma szökőkút, Pallas kiadása - Boldogasszony hadnagya, két kötet, Szent István Társulat kiadása

Egyidőben jelentek meg ezek a közel ezer nyomtatott oldalra rugó kötetek.

Az Istvánffy-kastély parkjában évszázadokkal ezelőtt kiszáradt a szökőkút, mert a család valamelyik boldogtalan ősanyja szerelmi bánatában belefojtotta magát. A legenda szerint bármit is műveltek vele, a víz csobogását se mérnök, se tudós újra megindítani nem tudta. Csak akkor fog a vízsugár megint a magasba szökni, ha akad az utódok közt oly szerelmespár, melyet az igazi nagy szerelem forraszt majd egybe. Az Istvánffyak országszerte híres nemesi gőgje azonban nem tűr olyan házasságot, amelybe egyetlen idegen csepp vér kerülhet, bármily régi eredetű. Így tartott ez az «ötvenes évekig», amikor Istvánffy Julia beleszeretet egy osztrák katonatisztbe. A néma szökőkút megindul. Egy másik családi hagyomány szerint a családi ékszerek közt van egy nyakék, de nem szabad hordania senkinek, mert boldogtalan lesz az, aki - hacsak egy estére is - felveszi. (Bonyodalom!) S mit tesz Julia, a boldog szerelmes? Felveszi. Meg is bünteti az Isten. Mert édesapja, a «gőgös» Istvánffy, amikor meghallja, hogy leánya idegen tiszthez akar nőül menni, fejbe lövi magát. Julia egyedül marad, mint Ritterstein Emerich menyasszonya. Erre kitör a negyvennyolcas szabadságharc, (történeti regény!) és Julia a tiszt parancsa ellenére azt kiáltja: «Éljen a magyar szabadság!» Ezért a tiszt rövidesen ott is hagyja, a gazdag birtokkal együtt. Julia búcsúlevelet ír Péternek, aki az osztrák tiszt előtt volt az ő vőlegénye, de Julia hűtlensége miatt való bánatában világgá ment, mint hegedűvirtuóz világhírre tett szer, meggazdagodott s jelenleg Bécsben él. Mihelyt Péter megkapja a levelet, azonnal hazasiet, útközben szemevilágát és minden pénzét elveszti s mint koldus érkezik meg Julia temetésére. (Váratlan fordulat!) Fájdalmát emberi szóval leírni nem lehet.

Feltehető, hogy Dénes Gizella az ifjúság okulására írta meg művét, - bár ezt nem jelzi sehol - vagy pedig nagyon fiatal lehetett, amikor megalkotta, mert jellemábrázolása, korfestése, stílusa is hasonlít a cselekményhez. A kiadó tudta, hogy ennek a munkának nem szabad ma kéziratban maradni. Az olvasóközönségnek, amelyről az hírlik, hogy magyar írót nem vesz, bizonyára széles nagy tábora várakozik ilyen írásművekre. Az ifjúság csakugyan ilyen olvasmányokban leli kedvét? A mai nehéz időkben valóban üzlet ez?

A kötet végén található elbeszélés, «Amíg a csillag kigyul...», Leonardo da Vinci és Mona Lisa eszményi szerelmének egy epizódját mondja el. Az író itt szerencsésen választotta meg jól ismert tárgyát, amely legjobban megfelel lírai szétterülésre hajlamos lelkesülésének.

Jóval érettebb és nagyobb igényű a kétkötetes regény, a «Boldogasszony hadnagya», aki nem más, mint Hunyadi János. Az ő élete, szerelme és nagy történeti hivatása van elmondva két kötetben. Elismeréssel kell adózni a szerző történelmi készültségének, művéhez felhasználta a korra vonatkozó adalékokat. Talán éppen ez a nehéz vértezet ártott meg ennek a regénynek, erudiciója végefogyhatatlan leírásokra, lankadatlan részletezésre és pepecselésre készteti. Ebben a regényben még a félvad hegyi pásztorok is a korukat ecsetelik. Minden alak, aki Dénes Gizella regényében szerepel, a koturnuszon járó, a kérlelhetetlenül tökéletes hősök gőgös pózába merevedik. S mily fárasztóak ezek a hősök! Mi közünk ezekhez a vértelen gigászokhoz, akikben sohasem ismerhetünk magunkra, mert nincs bennük emberi? Nagy kár, hogy szüntelenül nemes érzések lobognak a szerzőben, erről folytonosan tanuságot tesz és nem engedi szóhoz alakjait, nem engedi cselekedni őket, bár mindegyikük pontosan tudja előre, többnyire meg is jósolja a jövendőt és későbbi cselekedeteit. Megelégedéssel tapasztalhatjuk azt is, mily híven ragaszkodik az író azokhoz a nagy irodalmi hagyományokhoz, melyeket Jósika, Kemény, Jókai nevei jelképeznek, noha szellemben és zseniben eltér tőlük. Stílusába állandóan modern, mondhatni «nyugatos» fordulatokat tűzdel, melyek az ő művészi eljárásában nem hatnak szükségszerűen és elhitetően, inkább szavakban kiélt patétikus véralkatának, mint a helyzetek kényszerének tudhatók be. Szavaival egészen felesleges módon túlszínezi a dolgokat. «Vitéz elfordult, kicsit leszegte fejét. A kemény szavak baltacsapásként hullottak homlokára» - mondja egy helyütt. Milyenek voltak ezek a szavak, amelyek ezt a mondatot megelőzték, kérdezhetné valaki. Ez állt előtte: «Elmégy hazulról? Most? És ugyan hova?» Hunyadi kérdezi ezt tudós barátjáról, Vitéztől. Ezek azok a «kemény szavak», a «baltacsapások». (Egy példa ezer közül.)

Tévedés azt hinni, hogy az irodalmasított nyelven megismételt történelem: regény lesz. Tévedés azt hinni, hogy amiért évszázadokkal ezelőtt éltek emberek és hősök, lehet úgy beszéltetni és cselekedtetni őket, hogy ne lássuk a lelkük mozgató rúgóit. Az író kötelessége kibontani a mult idők ködéből az örökké élő és ható valóságot.