Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 7. szám

Sinkó Ervin: Sorsok (2)
Falusi történet

Ezidőtájt üldözött, fejvesztetten elkeseredett ember volt már. Hetek, hónapok is elmúltak anélkül, hogy kitette volna lábát a házból. Nyitva volt ugyan a kapu, de mégis úgy érezte magát a házában, melyet nemrég diadalmasan foglalt el, mint a katona, aki várába szorult. Először nem akart mást, mint jól megfürödni a jólétben, melyhez neki is jussának kell lenni. A gazdaságon kívül minden mással szemben süket és vak feleségének és egy egész községnek gyűlölete vagy legalább is megvetése vont egyszerre fullasztó kerítést a háza, a személye köré.

Ekkor született meg Tréber Tóniék első gyereke. Tréber Tóni a világért se mutatott volna valami felindulást vagy magábaszálló örömet, mert tudta, hogy valami ilyest várnak tőle. Úgy viselkedett, mintha az egész esemény valahol a szomszédban történt volna. A kiváncsiság szétmarcangolhatta volna, még se, még csak azt se kérdezte meg, hogy fia született-e vagy lánya. A szomszéd asszonyok meg a bábaasszony elől az udvari konyhában, messze az asszonytól bujt meg. Kedve lett volna hozzá, hogy furkósbottal verjen ki a házából mindenkit és egyedül, a gyereket ölébe kapva, bámulja s ehelyett mint kuvasz a vackából csak leselkedve nézte hátulról, ami oda fönn történik. Megmondták neki, hogy kislánya született, ráhagyta, hogy kereszteljék felesége kedve szerint Zsuzsannára, svábul Szuzi-ra. Az asszonynak már negyednap fel kellett kelni az ágyból, mert különben minden a feje tetejére állt volna s az asszony tekintetében olvashatta, hogy az most már nem is leplezi: szörnyetegnek látja őt. S most már mindig nagyobb megaláztatást, meggyalázóbb legyőzetést jelentett volna egy-egy emberséges mozdulat, egy jó szó is az asszonyhoz.

Közben a pufók, kékszemű csecsemő felcsöpörödött s azt a kort is elérte, mikor a gyerekek általában túl vannak a gagyogáson és már beszélni tudnak. Ez a kislány azonban még csak nem is gagyogott. Az asszony a nap legnagyobb részét munkaidőben kint a gazdaságban töltötte, télen hátul a konyhában, úgyhogy Tréber Tóni a nap nagyobb részében egyedül volt a kislánnyal otthon. Ezeket az órákat most már nyugtalanítva a kislány csendességétől, mindenféle próbákkal töltötte. Különösen tavasszal meg nyáron, mikor az egész község kint volt a földeken. Ilyen kihalt csendű nyári napokon néha annyira unta magát s a furcsa nyugtalanság a nyomasztó csendben úgy elővette, mint valami hideglelős láz, úgyhogy ilyenkor befüttyentette magához az udvarból a kutyát és az állat farkára taposott rá, csakhogy valami eleven hangot halljon. Közben félszemmel a gyermeket figyelte, aki azonban még a kutya iszonyú vonítására se rezzent, csak mosolyogva nézett üres kék szemeivel. Egyszer emiatt Tréber Tónit valóságos félelem szállta meg, felkapta a gyereket és szaladt vele ki a házból. Maga nem is tudta, hogy üldözött ember módjára rohan a Templom-utcába.

- Mi baj? - kérdezte a kobilai öreg doktor, aki nyáridőben a hivatalos rendelési órájában ép az egyetlen fekvő betegét indult meglátogatni, hogy aztán nyugodtan befordulhasson a plébánoshoz a délutáni tarokk-partira. Tréber Tóni nagy szemeket meresztett, ő maga csak most kapott észbe: csakugyan a doktorhoz vágtatott így a gyerekkel. Most a doktorral szembenállva, így hirtelen nem tudott szólni, a torka elszorult és ügyetlen mozdulattal messze maga elé tolta a gyereket.

- Az onnan van, Tóni, - mondta az öreg doktor, aki mindenkit tegezett, - hogy rendetlenül élsz, sokat iszol, az állapotos feleséged meg túlsokat dolgoztattad, tán verted is. A feleségednek ezt természetesen nem mondtam meg.

- A feleségemnek?

- Mind a kétszer, mikor nálam járt, csak annyit mondtam meg neki, hogy nincs segítség.

- Mire nincs segítség?

- Hát a süketnéma gyereknek, - csudálkozott el a doktor.

Tréber Tóni visszarántotta karján a gyereket, megfordult s lassan, egyenes derékkal s konokul földreszegzett szemekkel indult haza. A doktor, a felesége, az egész község, ki tudja, mióta tudják, hogy az ő gyereke süketnéma, csak ő nem tudta. Akármennyire is kihalt a nagy munkaidőben nyári délután a község, de estére már sokan ujságolták, hogy látták délután Tréber Tónit gyerekkel a karján az orvoshoz szaladni. Az este hazatérő asszony is tudta, de nem kérdezett semmit. Másnap reggel Tréber Tóni felöltöztette Szuzit s csak annyit mondott, hogy elutazik a gyerekkel.

Erre az asszony felsóhajtott és megmondta a férjének, hogy útban már a második gyerek is.

Csak harmadnap este tért vissza Kobilára Tréber Tóni; sápadt volt, a felesége egész éjjel aludni se tudott a férjétől, aki álló éjszaka fel-alá járt a szobában. De reggel, mikor az asszony ezeregy dolga után akart látni, egyszerre elébe állt a férje. A hangja száraz volt:

- Hová akarsz menni?

Meghallgatta az asszony habozó, kifaggatott válaszát, aztán elhatározottan kijelentette:

- Mától kezdve nincs más dolgod, mint a gyerekre vigyázni, akit viselsz.

Nem törődött az asszony hideg, gúnyos tekintetével, nem bánta, hogy nyomon követi szekerét a kárhoztató, kárörvendő súgás-búgás; ettől a naptól kezdve minden kora hajnalban kirobogott vele a szekér és este az utolsók közt hajtott vissza a községbe. Az asszony nem ellenkezhetett; úgy ment minden tovább a maga rendjén kár és fennakadás nélkül, mintha nem is másik kéz vette volna át a gyeplőt. Mint mesebeli királyok, kik baljóslat elől biztonságos várba rejtik el gyermeküket, Tréber Tóni a még meg nem született gyermeket féltve, maga állt az asszony eddigi helyére s hogy közelebb került az idő, mikorra a gyerek születését várta, időnként vad aggodalom lett úrrá rajta s ilyenkor ostorpattogtatva, izzadásig meghajszolt lovakkal tért esténként haza s még le se szállt a bakról s már nyugtalanul fürkészte az asszony arcát és telő hasát. Néha félt az asszonytól; ez az asszony semmiképp se barátja és mégis ez az asszony hordja a gyereket. És gyakran már azért is gyűlölte, mert úgy érezte, hogy az asszony egykedvű és beavatott ott, ahol ő kívülálló, állandóan szorong. Tompa gyerekkori emlékei egy vasárnapon ez elől a sötét szorongás elől templomba vezették.

Kobilán vasárnap mindenki elmegy a templomba. A férfiak többnyire csak igen rövid időt töltenek benn, sokan asszonyuktól és gyerekeiktől már a templom kapujában elválnak és megállva a templomtéren, feketeruháiktól feketélő tömeget alkotnak s csoportokba verődve beszélgetik el az időt a déli harangszóig. Tréber Tóni senkit se üdvözölt, úgy haladt el köztük, hogy a kalapját először a templomküszöbén vett le. Hátul állt meg, közel a kijárathoz. Talán nyolcéves korában járt utoljára itt s egyáltalán templomba s most nézte, mit csinálnak a többiek. Ha térdre ereszkedtek, letérdelt ő is és felállt, ha felálltak. A szertartás ideje alatt nőttön nőtt a türelmetlensége, mint valami megváratott sietős emberé, akinek mégis várni kell. Figyelt befelé, kicsit kifelé is, történik-e már valami benne az oltáron végbemenő sok mozdulat, elhangzó sok szó következtében, várt valami folytatást, ami a ceremóniának eredménye legyen, értelmet adjon és kielégületlenül, csalódottan látta, hogy egyszerre mindenki elmegy, mert vége a misének. Véget ért, de semmi többet nem ért el a mise, mért hagyják már abba - gondolta. Az ő természetének az felelt volna meg, hogy addig tartson s ha a fáradtságtól mindenki össze is roskad, míg csak nem jön létre általa valami. S második, harmadik vasárnapon már terhére volt a térdelés, énekszó, az oltár körül legyeskedő cifra gyerekek a pappal és egy vasárnap - júliusi nap volt, tiszta kék égen és levegőben júliusi fény és a kocsiúton egy árva szekér sem bolygatta meg a vastagon elfekvő port, - Tréber Tóni még a mise közepén elhagyta a templomot, Mint ahogy, mikor a kis Szuzival felpakkolva Budapesten utoljára még a harmadik professzort is felkeresett s nem volt meglepetve, hogy az se tudott bíztatót mondani, úgy fordított most hátat különösebb felindulás nélkül a templomnak. Lehányta a feszes ünneplőruháját, belebújt a hétköznapi kényelmesebbe és kihajtott a szőlőbe permetezni. A feketélő férfiak tömege a templomtér előtt még a kocsiutat is ellepte s porfelhőt kavarva vágott át köztük Tréber Tóni kocsija. A betegessé vált állandó nyugtalanság kergette dolgozni, de azonkívül az akarat is, hogy a születendő fiának minél többet adjon. Percig se kételkedett benne, hogy fiú lesz, olyannyira, hogy ő csodálkozott volna el, ha valaki ennek ellenkezőjét is lehetőségszámba veszi. De erről való beszédre amúgy se kerülhetett sor, mintahogy egyéb beszédre sem, mert Tréber Tóni, ki azelőtt se volt beszédes, még soha életében oly nagyon hallgatag nem volt, mint ez időben. Ez a hallgatás, melyet azelőtt inkább megfelelő társaság hiánya vagy rosszkedve okozott, most lényévé vált, hozzátartozott a nagy várakozáshoz. Néha úgy érezte, hogy valami nagy titkos hatalom, aféle sors vele titkos és néma egyetértésben vezette eddig az életét és várva a fiút, már-már hajlandó volt ezt a nagy, titkos hatalmat sors helyett az ő szerencséjének, a szerencsének nevezni.

Ekképp Tréber Tóni nem csodálkozott várakozásai megvalósulásán, csak erőset bólintott, mikor úgy lett, ahogy kellett és fiút szült az asszony. S hogy a fiú megszületett, szinte kihullott tudatából az asszony létezése. Naphosszat távol otthonról, kint a földeken, gondolatban csak a fiánál, az ő szerencséjénél időzött, s az asszonyt már nem gyűlölte, nem bántotta, csak elfelejtette. Mikor az asszony állapotos volt, Tréber Tóni még a házi munkák elvégzésére is cselédet fogadott s ezáltal az asszony a házban véglegesen feleslegessé vált. Ment minden nélküle is. Talán az maga is érezte, mert ha abban az időben, mikor férje henyélt és neki kellett három férfinak is elégnyi munkát végezni, nem is volt vidám, de fáradhatatlan és életerős, mindenkinek s önmagának is imponáló, töretlen akaratú nő volt, - most, hogy mindenütt nélkülözhetővé lett s ha valamit tenni akart volna, csak útba lett volna, mint valami kotnyeles, elmúlt a frissesége és csak a zöldessárga szemében égett valami szomorú, dühös keserűség. S így történt, hogy noha most fekhetett a szülés után, ameddig csak kedve tartott, mégis hogy egy este Tréber Tóni hazajött, holtan találta a feleségét.

Az öreg doktor azt mondta, hogy a szüléstől visszamaradt vér-rög került fel az asszony szívébe és attól akadt el a szerkezet. Ez egészen valószínűen hangzott Tréber Tóni számára. De azonkívül még bíztatást is talált abban, hogy különös módon kellő kímélet közepette s nem akkor halt meg az asszony, mikor az első gyerek megszülése után három napra már talpon kellett lennie. Bizonyos megnyugvást is hozott neki, hogy ez így történt. Nem mintha kívánta volna az asszony halálát; ezzel az asszonnyal kapcsolatban, mióta a fiú megszületett, egyszerűen semmit se kívánt. Hanem mikor a fiú még nem volt a világon és azok az oktalan félelmek kínozták, néha az is eszébe jutott, hogy ő, Tréber Tóni hirtelen meghalhatna, előbb, mielőtt a fiú megszületik és erre a gondolatra úgy megborzadt, mintha föld rengene a lába alatt és a következő pillanatban világ fúlna elsötétült zűrzavarba. Az asszony időre jött halála fölébe emelte a saját halálától való félelemnek; elhitte, hogy hozzá is csak kellő időben fog megérkezni. Nem azért, mert ő így akarja, hanem mert most már valaki más, a még pólyába fekvő, de életnek eleven élet, a fia így akarja.

Tréber Tóni életébe mélyen belevésődött egy célirányos, saját külön sorsnak tudata. Mikor Káspár névre keresztelt fiánál később ugyanazok a jelek mutatkoztak, mint annakidején Szuzinál, próbálta az aggodalom képzelődésének betudni, amit látott. Csak mikor már nem lehetett kétsége az igazság iránt, akkor rendült meg benne egy percre az ő diadalmas sorsában való hit. Magasra emelte a csöpp gyereket s ha valaki ebben a pillanatban belép hozzá, annak azt kellett volna hinni, hogy őrülttel áll szemben. Mert úgy meredt maga elé felemelt kezében a gyerekkel, mint aki másnak láthatatlan ellenséget lát és ahhoz készül hozzávágni az eleven kis testet. Aztán óvatosan letéve a fiát, nagyot lélekzett, mint aki hirtelen megtalálja valami rég gyötrő titoknak a nyitját. Kísértő, gonosz, személyes ellenség és nem szövetségestársa neki az a bizonyos sors; birkózni fog vele, térdre fogja kényszeríteni. Ha kétségbeesésében most megölte volna a gyereket, akkor minden küzdelemnek vége, harc nélkül vesztette volna el élete csatáját. Azt mondta magának: nem egy nap az emberi élet és az ember a gyermekeiben él tovább és ha az embernek adatott ivadék, mégha két süket és néma lény is, de véréből való kettő, akkor egy ellenséges sors csak későbbi lejáratúvá, de hiábavalóvá nem teheti az ember akaratát a boldogság után.

Messzire néző életet kellett tehát élnie ő neki és épp azért kezdett megbékülni a gyilkos csapással, mert végsőképpen kedvére való volt ez a kemény és dacos ellenszegülés és bizonyos elégedettség töltötte el, mint az összeesküvőt. És csak most kezdett el igazán dolgozni. Kobila és az ő népe egyszerűen eltünt a szeme elől, mert a szeme csak egy irányba nézett. És az embereknek se maradt sok beszélnivalójuk ő róla azóta, hogy megállapíthatták szívtelenségét, mert nem sírt a felesége temetésén. Azt mondták, hogy rossz ember, de nagyon okos és kezdtek tisztelettel nézni rá, mikor mind gyakrabban emlegették a nevét egy-egy jó darab föld megvételével kapcsolatban. De hiába várták, hogy másodszor nősüljön. Tréber Tóni nem ismételte meg a feleségszerzést. Az okát senki se tudta megérteni, mert parasztembernek a gazdasága is megköveteli, hogy asszony legyen a házban és azonkívül Tréber Tóni még javakorabeli férfi volt. Az igazság azonban az, hogy Tréber Tóninak önmagáért különösképpen sose kellett asszony és ő, akinek az életerős örökös után való akarat vallás, ősi tüzű vágy volt, mégis megállt a két nyomorék gyereknél, mert azon a napon, amikor végérvényesen kiderült, hogy a kisfia is süketnéma, Tréber Tóni átok alá helyezettnek érezte a maga személyét és ez az érzés mélyen meggyökeresedett benne, lényének tartozékává vált, úgyhogy nem is töprengett róla, hanem elkomorodva és elszántan, tényként fogadva ezt el, fogott hozzá meglévő két nyomorék gyerekén keresztül áttörni az élet, az egészség, a győzelem felé. A falánk Tréber Tóniból rögeszmés aszkéta lett s mint a szent, aki kárbaveszettnek tud minden percet, mely életében jelenvaló Isten nélkül múlik el, ő mindig dolgozni akart, vagyont gyarapítani Szuzi és főleg Kaspar számára. Az apró gyerekek láttán mindenki nevetségesnek találta volna az apjuk húsz év utánra szóló kész életterveit, de Tréber Tóni makacsul csak ezeknek a terveknek jegyében élt, dolgozott, vásárolt földet és adott ki pénzt magas százalékra hozzá folyamodó megszorult embereknek.

A gyerekek mindebből nem láthattak semmit. Velük szemben csak egy magányos és szigorú tekintetű ember állt, aki őket, amint kicsit felcseperedtek, kiadta a házból. Szegedre vitte őket, a süketnéma gyerekek intézetébe.

 

III.