Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám · / · Figyelő

Fordítások

Kárpáti Aurél: Kínai és japán versek
Kosztolányi Dezső fordítása - Genius

1. Kínai és japáni kultúra: egyazon tő közös hajtása. A kínai azonban tudvalevően öregebb, mint a japáni. Sőt, az utóbbi bizonyos tekintetben őse az előbbinek. Sejteket, rostokat szolgáltató, éltető nedvekkel tápláló őse, alap-anyagának kölcsönzője és kezdetleges formáinak kialakítója.

A japáni művészek és költők első mesterei kínaiak voltak. S a két művészet és költészet - bár későbbi fejlődése során jelentős eltéréseket mutat - szellemében mindvégig rokon maradt a vallási eredet közössége révén. Valahogy úgy, ahogy a «halott hold» is rokona az «arany nap»-nak. (Csak testvérharc tud olyan ádáz lenni, mint amilyen a most megindult háború Japán és Kína között!) A mi messziről néző, finomabb részleteket elmosódva látó, ázsiai szimbolika iránt kevéssé érzékeny európai szemünkben meg éppen egybeolvad a kínai és japáni kultúra közel-rokonsága. Nagyjából egynek vesszük a kettőt, legalább abban, ami a lényeget illeti. Úgy érezzük: ha az egyikről szólunk, a másikról is beszélünk. Kosztolányi sem tesz másként, amikor kínai és japáni versfordításai elé írott bevezetésében - ebben a remekbe készült Káté-ban - csupán a kínai szellem lényeges jegyeit foglalja össze. Implicite a japánit is jellemezte vele.

2. Itt a tiszta értelemre, a tao-ra vezethető vissza minden. Művészetben éppúgy, mint költészetben. Az írás itt egyformán jel és kép, innen a szoros kapcsolat költészetük és művészetük között. A természetet ez a különös keleti fajta nem valóságnak fogja föl, csak jelképnek: a tao megjelenési formájának. A tao az igazi valóság. A lényeg azonban önmagában megfoghatatlan s egyedül formákhoz kötve válik érzékelhetővé az ember számára. A kínai egész gondolkodása jelképes és formalisztikus, azért nála a forma elválaszthatatlan a tartalomtól. Egy kép, egy vers éppúgy a tao jelképe, akár a hegy, felhő vagy virág. S annál tökéletesebb, minél kevesebb és tömörebb jellel fejezi ki önmaga lényegét. (Ne feledjük: a kínai nyelv kezdetben több szótagú volt. Tökéletesedését épp az egytagú szavakig való fejlődés dokumentálja.) A forma itt a lényeg hordozója, szinte elvontan, megszabadítva minden testiségtől. Mennél egyszerűbb és képletesebb, annál pregnánsabban, minden utánzó-ábrázolásnál hívebben fejezi ki a dolgok értelmét. Ez a szimbolumon keresztül való látás és megismerés esztetikai többlete, - a közvetlen szemlélettel, a tárgyi észrevétellel szemben.

A távol kelet festői sohase másoltak, jóllehet a tradiciók tisztelete seholsem olyan szent, mint Kínában és Japánban, ellenben mindig mindent ujjáteremtettek s a lényeges jegyek summázásával tettek kifejezőbbé magánál a fizikai világképnél. Ugyanezt mondhatjuk költőikről is. Bármennyire telehintik verseiket reális vonásokkal, hasonlatokkal és képekkel: mégsem «realisták». A külső képlet náluk csupán a belső mondanivalót kivánja szemléletessé, hozzáférhetővé, megérthetővé tenni. Született szimbolisták ők. Valamennyien a tao hirdetői, képekbe és szavakba öltöztetői. A természet mélyebb értelmének kinyilatkoztatói.

3. De mi hát ez a «mélyebb értelem», ez a «belső mondanivaló», amelynek csak szükséges közvetítője, kényszerű öltönye minden jel és kép? Erről európai embernek még hozzávetőleg is nehéz számot adni. Belőlünk hiányzik az a lelki diszpozició, amely a kínai vagy japáni költőt dalra készteti s amely a velük egy-hitet valló, egy-nevelésű, egy-kultúrájú olvasókban is megvan. Kosztolányi előszavában egy mai japáni költőt idéz, Kitaharát, aki így beszél ars poeticajuk legfontosabb tételéről: A művészi alkotásban négyféle mozzanat van. Első a mozdulatlanság, vagyis a mély elmélkedés. Második a figyelem, amikor az ember egészen megsemmisül a természet szemléletében. Azután a több-kevesebb ideig tartó fölfűtöttség s végül ennek kirobbanása, amelyből maga a mű születik... Nem tulságosan világos magyarázat. Első, harmadik és utolsó pontját mi, európaiak, legfeljebb az ihlet kissé ködös fogalmával tudjuk behelyettesíteni. Ám mit kezdjünk a másodikkal, amely pedig a legfontosabb, szinte kulcsa minden kínai-japáni műalkotásnak? Mi az a «természet szemléletében való megsemmisülés»? Miféle panteisztikus révület ez, amely - jól tudom - a lényeget jelzi itt: a tao megismerését, az elragadtatott ember átlényegülését és eggyé-válását a mindenség örök értelmével. Ez a buddhizmus legmélyebb titka, európai lélek részéről megközelíthetetlen szentély, fel nem deríthető rejtelem. (A kínai kiállítás s a japáni színészek vendégszereplése alkalmával bővebben írtam erről, most nem akarom ismételni az akkor elmondottakat.) Már pedig ennek a rejtelmes titoknak megértése nélkül a mi számunkra épp a lényege marad ismeretlen a kínai-japáni művészetnek és költészetnek. Mindaz, ami a jelek és képek mögött van. Mert mi a legvirtuózabb tolmácsoláson keresztül is - amilyen például Kosztolányi kivételes fordító-művészete - csupán a formát kapjuk meg, a rímek tiszta csengését, a képek reális és mégis stilizált artisztikumát, a hasonlatok plaszticitását és a tömör kifejezés szépségét, - igazi jelentés, igazi tartalom nélkül. Az a mélyebb értelem, amely egy kínai-japáni vers költője és vele egy-testvér olvasója előtt kitárul, előttünk rejtve marad, amiről persze legkevésbé a fordító tehet. Hiszen a japáni pikturát eredetiben láthatjuk: mégsem hatolhatunk mélyére. Ez áll a versekre is.

Exotikus szépségük esztétikai gyönyörűséget szerez, de - valljuk be - kissé hidegen hagy. Mert lírájuk lényegében idegen tőlünk. A tao a legpompásabb képek vetületében is felfoghatatlan marad számunkra. Európa Ázsiából lelkileg örökre ki van rekesztve.

4. Marad tehát... a legtisztább artisztikum. A zenei és festői elemek csodálatos egysége. Gondoljunk Leconte de Lisle költészetére...

De itt mégis külön kell választanom a kínai verset a japánitól. A kínai vers, bár ép oly megkötött mint a japáni s még terjedelmében is ősi törvényekhez ragaszkodó: valamivel hosszabb három-hatsoros rokonánál. (Ahogy termetre is nagyobb, erőteljesebb és húsosabb a kínai fajta a japáninál.) Ez a plusz teszi lehetővé nyilván, hogy a kínai vers, a kifejező képeken és hasonlatokon túl, bizonyos bölcselkedő, elmélkedő, epigrammatikus aláfestéssel gazdagodik. S mert ez az aláfestés kifejezetten értelmi természetű, az egész verset közelebb hozza hozzánk és - ami ezzel együtt jár - akárhányszor szinte lirikus kísérő-hangulatot rezdít meg bennünk. Ime, mutatóba, Mei-Ying-Wu verse:

Baráttól és rokontól messze-messze
ring a hajóm a ködpárába veszve.
Visz a vitorlám csöndesen Lo-yangba.
A fák között a tornyok estharangja
kongatja utam és engem sirat.
Mikor látom megint barátimat?
Hajó a Sors, hab verdesi mogorván
és akaratunk rajta gyönge kormány.

A japáni vers viszont legtöbbször három-négysoros s alig ad többet egy friss, odavetett akvarellre emlékeztető képnél. Pár jellemző színfolt s itt-ott a hajszálecset bravúros játéka: ennyi az egész. De milyen üde, finom, tisztarajzú és meglepő. Basho így énekli meg a holdtöltét:

Ó, telehold, - ha volna egy nyele,
Ő lenne az én legyezőm
És én legyezném arcomat vele.

Vagy az őszi estét:

A száraz ágon komoran időz
egy óriás, fekete holló.
Megjött az ősz.

A tóról meg ezt írja:

Öreg halastó szendereg a langyos
magányba némán... Most beléje cuppan
loccsanva egy loncsos varangyos.

Az utóbbit nem véletlenül idézem. Világosan utal arra a «mélyebb mondanivalóra», amelyről fentebb szóltam s amelynek hiányát itt erősen érezzük. A japáni költő természetbe feledkező révületéből, a szívében felvert érzelmi hullámgyűrűk nyugtalanságából az európai olvasó vajjon mit sejthet meg itt? Egy kép és két összecsendülő rím: semmi több. Bizonyos azonban, hogy az anthologia legtöbb versében még így, a rejtett tartalom élvezete híján is, apró kis remekművekkel találkozunk.

5. Kosztolányi fordításai jórészt angolból készültek. Felesleges lenne külön dícsérni azt, ami bennük legvonzóbb és legértékesebb: a művészi forma tökéletességét, a nyelvi kifejező erőt, gazdagságot, hajlékonyságot és tisztaságot. Az ő mesteri kvalitásait mindenki ismeri és elismeri. Legfeljebb annyit kívánok megjegyezni, hogy a kínai és japáni versek átültetésével nemcsak művészi hajlamaihoz, költői egyéniségéhez illő és méltó munkát végzett, hanem irodalmunkat is olyan új értékekkel ajándékozta meg, amelyek eddig érezhetően hiányoztak belőle.

Köszönet illeti meg ezért a szép és értékes ajándékért.

 

Kardos László: A szegény Villon balladái