Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 5. szám · / · Komlós Aladár: A líra fordulóján

Komlós Aladár: A líra fordulóján [+]
II. A lírai naturalizmus állomásai.

A «Nyugat» nagy korszakának lírája szerencsés helyzetben volt: már elnyerte a szubjektivizmus költőiségét, s még őrizte, bár talán meggyőződés nélkül, az előbbi időszak örökét, a konvencionális versszerűséget. De a költők eleget akartak tenni a kor követelő valóságérzékének, s így néha oly versek születtek, amelyek már-már a versszerűtlenség határáig jutottak. Eleinte még keresni kell erre a példákat: Adynál a naturalizmus nyomai csak a pszichológiai felfogás leleplező őszinteségében, tárgy- és szómegválasztásában, általában bizonyos dacos lefelészállásban s egy-két oly versben mutatkoznak meg, amelyben a ritmust vagy rímet szemérmesen elrejti (Gálás vasárnapi nép, - Az ítélet előtt), Babitsnál a tárgy- és szóhasználat merészségén kívül főkép abban, hogy oly szemléletet vezet be a költészetbe, mely a tudomány kritikáját is megállja. De már teremnek olykor érdekes amalgám versek, amelyek époly hű lélektani leírást nyujtanak, mint egy regényrészlet. Ilyenek Tóth Árpád első korszakának legszebb versei, Gellért Oszkár, Kaffka Margit költeményei, Karinthy Frigyes «Nihil»-je, - sajnos, nincs itt terem rá, hogy a fejlődésben való szerepüket részletesebben elemezzem. Még mindannyian kompromisszumot kötnek a versszerűséggel. Ragaszkodnak ritmushoz, rímhez, a felépítés különböző konvencionális elemeihez: a vers határain belül igyekeznek maradni. Füst Milán szabadversében is van valami kardalszerű zengés. Kassák Lajos «Vásár és én» című verse már teljes naturalizmus. Ennek a versnek azonban még legalább a vásár annyi-amennyi egységet ad. Később Kassák még a legtágabb értelemben vett téma egységét is elveti. S még ez sem a végső határ. Az a költőcsoport, amely Kassákkal s az ő nyomában lép fel, mindinkább semmibe veszi a versszerűség külső és belső parancsait; csak véletlenül és szinte akaratuk ellenére ha besurran hozzájuk valamely ősi konvenció. Soha annyi minden versszerűségből kivetkezett verset nem írtak, mint 1918-1930 között. A konvenciók ellen való lázadást, amely előbb csak a valóság: az egyéni élmény nevében történt, most a forradalmi szellem (amely minden hagyományt bizalmatlanul nézett s minden idétlen újításban messiási cselekedetet látott) öncéllá tette s a lázadást önmagáért is élvezte.

Nem lehet tagadni: a szubjektivizmus kora felfrissíti a lírát: új anyagokkal táplálja s költőibbé teszi. Üdvös is, hogy időnként visszatér: nélküle a költészet könnyen fajul gépies virtuozitássá. De van egy nagy veszedelme: ha sokáig tart s hatása alatt a vers a maga szükségszerű formái helyett egyedül az élményt követi, elsorvad a költemény versszerűsége. Lassan elmosódik mindaz, ami a prózát a verstől megkülönbözteti. Valóban, a naturalista szubjektivizmus ösztönösen erre törekedett: a prózaírót akkor becsülte legtöbbre, ha a líra stílusához közeledett, a versírót pedig akkor tekintette «érdekes»-nek, ha egy porció prózaiságot kevert soraiba. Míg a régi költő csöppet sem titkolta, hogy verset ír, sőt ezt gyakran magában a versben is büszkén hangoztatta, a naturalista lírikusnak egyik főtörekvése olyan természetes pozitúrába helyezkedni, mintha eszeágában sem volna verset írni, mintha csak őszintén beszélgetne valamiről. A naturalista színjátszás egyik találmánya volt, hogy a színész a természetesség kedvéért hátat fordított a közönségnek. Kassák Lajos versei is gyakran fordulnak háttal a néző felé. E kor költőinek az őszinteség annyit jelent, mint mindent elmondani, ami véletlenül eszükbe jut; nincs többé őszinteség az időbeli szabad asszociáció véletlenei nélkül, ami viszont annyit jelent, hogy a vers feladja a pillanattá tömörülést; tehát a belső versszerűséget is. A naturalizmus téves váltóállítása miatt két idegen sínre siklik át itt a vers: a napló és a hírlapi tárca síneire. Arra a legbüszkébb, ha véletlen asszociativ egymásutánokból alakul. Az a költő, akinek tudatában a szubjektivizmus kizárólagos kultusza teljesen elöntötte a vers formai törvényeit, nem is képes már felfogni, miért ne lehetne a versben éppen úgy diskurálni, elmélkedni és elmélkedni az érzés felől, mint egy tárcacikkben, egy levélben, vagy a fekete mellett.

Egyes primitív népek ítélete szerint a fehér ember éneke nem ének, hanem egyszerű beszéd. De soha a fehér ember az énekszerűségtől annyira el nem távolodott, mint a naturalizmus és a forradalmi formakísérletek e korszakában, a háború utáni évtizedben. Első pillantásra talán paradoxnak tetszik, mégis úgy van, hogy ép a szubjektivizmus, amely első beáradásakor megtermékenyítette a lírai költészetet, juttatott el idővel a legszikkadtabb prózaiságig. Onnan van ez, hogy e szubjektivizmus a lírai vers különböző tényezői közül csak az érzelmi hűséget követelte meg. Ez a követelés igen üdvös és teljesen elegendő is volt addig, míg a versszerűség a mult hagyományaképpen még amúgyis elevenen élt a költőben, de mihelyt a vers törvényei iránti érzék meglazult, a költeménynek szükségképpen puszta pszichológiai érdekű közléssé kellett omolnia. E változásnak érdekes tünete az enjambement szerepcseréje e korszak folyamán. Eleinte, mikor Tóth Árpád és Babits alkalmazni kezdte, az volt a rendeltetése, hogy a vers túlságos csengés-bongását mérsékelje, a teljes versszerűséget a prózai természetesség felé közelítse. Később viszont, mikor a költeményből a versszerűség minden eleme kiveszett, a költő a már-már teljesen prózává lett versbe ép az enjambement segítségével lopta be a hétköznapfölöttiség illuzióját, valami érthetetlen s magasabbrendű szertartás alkalmazásának látszatát. A naturalizmus kidobta a versszerűséget az ajtón, de ez visszalopódzott az ablakon. Szerencsétlenségre azonban, amit kidobott, nemes harmóniák és szimmetriák voltak; és helyettük - szégyenszemre - keresett és torz modorosságokat csempészett vissza, amelyeket aránylag még akkor használhatott leginkább, ha azok eléggé természetellenesek és indokolatlanok voltak. Egy haszna mégis volt e fejlődésnek: az, hogy a vers helyére csempészett idegen formák kontrasztja révén akaratlanul ráeszméltetett a vers saját, igazi arcára.

 

[+] E tanulmány - mely itt, helyszűke miatt, megrövidített alakban jelenik meg - felolvastatott a Magyar Kereskedelmi Csarnok vitaestéjén. Hozzászólt: Erdélyi József, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső, Rédey Tivadar, Szabó Lőrinc, Szegi Pál.