Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 4. szám

Harsányi Gréte: Szegény Anna

Akkoriban még állandóan vidéken laktunk, a vastagfalú, mély, hűvös kúriában, erdőszerű park közepén, apám családjának ősi házában.

Tíz-tizenkét éves lehettem. Az élet még nem ért túl előttem a megye határain. Rokonokon, vendégeken, szomszéd birtokosokon, tanítóikon kívül alig ismertem embert. Nem is nagyon érdekelt az a világ, amely kívül esett a láthatáron, talán nem is tudtam róla, hogy van. Bőségben, vidámságban éltünk; gyermekkorom hiánytalan boldogsága napsugaras derűvel ölelt körül, - nem ébredhettem még tudatára, hogy élek... Testvéreimmel együtt jóltáplált, egészséges kölyökkutyák gyanánt játszottuk, szaladgáltuk végig napjainkat, ösztönös önzéssel és lelkességgel hancúroztunk, védetten és elkülönítettem a magunk sértetlen és felhőtlen kis világában, paradicsomi biztonságban. Keserűség még nem ért bennünket, gyerekeket.

Kálmán bácsi hozta be közénk a felnőttek világának ízét.

Mi, gyerekek, Kálmán bácsit sosem szerettük. Annál jobban feleségét, Anna nénit, a szelíd, jóságos, vékony kis teremtést, aki nagyon szeretett velünk játszani és akivel, - ez a hír valahogyan közénk is eljutott, - Kálmán bácsi nagyon rosszul bánt. Mi is láttuk, mennyire fél Kálmán bácsitól, aki még meg is verte a szegény asszonyt, ha az sírt, amikor Kálmán bácsi sokat kártyázott és berúgott. Majdnem minden nyáron eljöttek hozzánk.

Egyszer aztán jött a levél, hogy Anna néni hirtelen meghalt.

- Szegény Anna, szegény jó Anna! Jaj, szegény Anna!...

Annyiszor hallottuk ezt a szegény Annát, hogy a mi fülünkben is megragadt.

Nem tudtuk még kellő értelmét adni, nem fogtuk még fel jelentőségét. Szemtelen és zavartalan boldogságunkban és jókedvünkben ezen is nevetnünk kellett. Később már elfelejtettük volna, de a Kálmán bácsi megérkezése előtti időben megint gyakran kihallottuk a váltakozó vendégek beszélgetéséből: szegény Anna! Különböző hangokon mondogatták s mi, gyerekek, utánozni próbáltuk őket. Szegény Annát játszottunk, ami roppant nagy mulatság volt.

Egyik bátyám összegyűrt papírcsomót tett a feje tetejére kontynak és úgy reszkettette szájaszélét, mint Karolin néni, apám vénkisasszony nagynénje: szeeegény Anna, jaj szeeegény jó Anna... Sikoltoztunk a kacagástól, aztán ijedten hallgattunk el, mert anyánk lépett be szobánkba és arckifejezését látva, mégis megérezhettük, hogy ezt a játékot ő nem fogja velünk játszani.

- Gyerekek - mondta szelíd komolysággal -, ha így viselitek magatokat, nem ülhettek az asztalhoz velünk, amíg Kálmán bácsi itt lesz. Ma este érkezik, hát előre figyelmeztetlek benneteket, hogy komolyan megharagszom arra, aki az Anna néni nevét megemlíti. Kálmán bácsi mostanában nagyon szomorú...

Este éhes kiváncsisággal lestük Kálmán bácsit.

Szomorúságát másfélének képzeltük.

Megbámultuk, hogy most is minden ételből háromszor eszik, hogy külön miatta hozzák vissza a tálakat, hiszen csak kétszer szoktak kinálni; hogy poharát nem győzik töltögetni s hogy vacsora után hirtelen változással bánatos arcot ölt; amíg evett, minden másról megfeledkezett, de vacsorautáni jóllakott megelégedettségében nagyot sóhajt és hamisan rezgő hangon nyögi a feléje nyujtott szivar láttára:

- Nem ízlik már nékem a szivarozás sem...

Hazudik! - ez a szó diadalmas határozottsággal dobbant elém és érthetetlen öröm szállott meg, ami kicsillanhatott szememből, mert anyám azonnal szobámba küldött. Sajnáltam elmenni onnan, majdnem sírtam.

Másnap reggel, mint mindig, az ágyból egyenesen az ablakhoz futottam kinézni, milyen az idő: mehetünk-e fürödni, lehet-e kint játszani, vagy eső rontja el napunkat.

Szép, harmatos reggel volt, haszontalan kis bárányfelhők úszkáltak az égen, a nap fiatalos szilajsággal sütött. Megörültem s dúdolni kezdtem volna, ha nem látom meg Kálmán bácsit, aki ott álldogált a ház előtt. Látszólag a frissen felásott, nagy, kerek virágágyat bámulta, de nemsokára észrevettem, hogy mélyen szemére húzott kalapja alól titkolt vigyorgással leselkedik a két lassan közeledő mezítlábas kis béreslány felé, akik nagy kosárban, meghúzott karral cipelték a virágágyba ültetendő palántákat.

Meglátták Kálmán bácsit. Buta kis parasztlány-mosoly zavarodott arcukra és megálltak. Letették a kosarat, hátra nézegettek, jön-e már a kertész, aki nélkül nem mertek közelebb jönni.

Kálmán bácsi előbb laposan pislantott a ház felé, aztán néhány lassú, véletlennek mímelt lépést tett a lányok felé. A vigyorgás nem tűnt el ajkáról, sőt fütyörészésre húzódott a szája, egészen halk, dugott kis sziszegésre.

A lányok vihogtak. Kálmán bácsi mind közelebb húzódott feléjük.

Hogyan történt, máig sem tudom: villámgyorsan suhant át agyamon az ötlet és ugyanabban a pillanatban, anélkül, hogy meggondoltam volna, - vékony, elváltoztatott hangon, olyanon, amelyet véghetetlenül hátborzongatónak és kísértetiesnek képzeltem, - elnyujtott, sikoltó sóhajtás gyanánt süvöltött ki torkomon a hang, mintha suttogva ordítottam volna:

- Jaj, szegény Anna!...

Kálmán bácsi összerezzent és hirtelen fordított hátat a lányoknak. Én azonnal leguggoltam az ablakpárkány alá, de pár pillanat mulva felálltam és dobogó szívvel lestem ki a függöny mögül.

Láttam, hogy Kálmán bácsi leül a padra, végigtörli zsebkendőjével homlokát s amikor észreveszi a ház felől közeledő anyámat, hamar szemére nyomja zsebkendőjét és úgy tesz, mintha sírna.

Anyám odaért hozzá, leült ő is a padra. De nem vette észre «könnyeit», inkább szíves hangon érdeklődött hogyléte felől.

Kálmán bácsi anyám felé fordította behunyt-szemű arcát, úgy felelt siránkozó hangon:

- Látod, kedves Antóniám, a könnyeimet? Nem tudok én már lelkem sohasem megnyugodni. Most is itt sírdogálok már régen. Arra gondoltam, arra az időre, amikor még szegény Annámmal üldögéltünk itt ezen a padon...

Anyám nem tudott, vagy nem akart felelni, hallgatott.

Kálmán bácsi kis szünet után folytatta a magáét:

- Úgy elmerültem az emlékezésbe, hogy az imént tisztán hallani véltem az én szegény Annám hangját... mintha ő szólt volna... valahonnan az égből... Jaj, - azt mondta, - jaj, szegény... Kálmán!... Így mondta, szinte sírva, nem is bírom én már sokáig ezt a kutya életet, nem, annyi bizonyos. Utána kell nekem menni, utána...

- Ugyan, ugyan Kálmán, ne beszélj bolondokat - felelte anyám -, az csak olyan hallucináló, mert mindig reá gondolsz... Olvass inkább, vagy sétálj egy nagyot, mindjárt jobban érzed majd magadat.

Kálmán bácsi fejét rázta és nagyot sóhajtott. Most már mérgelődni kezdtem; gyűlt bennem az izgalom, mert tisztán láttam, hogy minden szava, minden mozdulata komédia.

Anyámat akarja becsapni! Miért? És miért hisz neki anyám?!

Alig hallottam már, amit anyámnak mesél:

- Nem értheted meg te ezt, kedves Antóniám. Ha hallottad volna azt a sírós hangot, rögtön ráismertél volna az én szegény Annáméra...

Most már végkép felháborodtam hazudozásán. Eszembe sem jutott, mit zúdítok ezzel a saját fejemre, de meg kellett mondanom anyámnak az igazat! Lekiabáltam az ablakon:

- Mama! Nem igaz! Nem azt hallotta! Én kiabáltam az előbb, hogy: szegény Anna!...

Meglepetten és lángvörösen ugrottak fel a padról. Kálmán bácsi dühösen megfenyegetett:

- Te infámis kölyök, te!

Anyám pedig sietve indult a ház felé és bejött hozzám, aki akkorára már sápadt ijedtségben ültem az ágyam szélén.

- Mi volt ez? - kérdezte szigorúan.

Nem tudtam felelni.

- Miért tetted ezt? Nem szégyelled magad? Nem megtiltottam, hogy Anna nénit említsétek?

- De igen... mamám, de ne haragudj... én nem tudom... igazán nem tudom... Bocsáss meg, mama!

Sírni kezdtem, de anyám nem hatódott meg. Halkan beszélt a nyitott ablak miatt, de hangja rideg maradt:

- Ne sírj! Ezzel nem teszed jóvá a neveletlenségedet! Mi okod lehetett rá, hogy az Anna néni nevét ilyen buta módon kiabáld?

- Nem tudom, mama... nem tudom megmondani...

Elvesztette türelmét. Hangosabban kiáltott reám:

- Nem akarom többször kérdezni, azonnal felelj! Szégyenszemre az lesz a vége, hogy megverlek! Ekkora gyereknek már lehetne annyi esze, hogy ne akarjon fájdalmat okozni annak, aki már úgyis szenved!

- Nem igaz, mama! Nem szenved! Hazudik!

Anyám elbámult.

- Hát ezt meg honnan veszed? Micsoda illetlenség Kálmán bácsira azt mondani, hogy hazudik? Honnan veszed ehhez a bátorságot?

Ha nem éreztem volna igaztalannak anyámat, talán meg tudtam volna értetni magamat. De így csak magamat sajnáltam. Hogyan mondjam el, amit érzek? Hogyan magyarázzam meg, hogy Kálmán bácsi milyen aljasul becsapja őt is - hiszen mindezt csak érzem, szavakkal nem tudom kifejezni, csak kavarog bennem minden...

Pedig tudom, hogy anyám sem hisz neki!

Igen, most egyszerre világosan láttam megint átvonulni anyám arcán azt a kis rebbenést... amikor még nem tudta, hogy én is hallom beszélgetésüket... amikor azt mondta, hogy ugyan-ugyan Kálmán, akkor ő is tudta, hogy Kálmán bácsi csak komédiázik, igen, ez biztos!

Hiszen rendben van itt minden! Most már nem sírok annyira, most szépen felülök, mert közben leborultam a párnámra, - és megmondom mamának, hogy...

Felemelkedtem és túláradt érzékenységgel akartam anyám felé nyúlni. De karom meredten maradt a levegőben, mert anyám már nem volt ott. Nem is hallottam, mikor ment ki...

Elment. Szó nélkül itt hagyott!

Jobban fájt, mintha megvert volna.

Ott maradtam a szobámban és sírdogáltam. Ebéd előtt apám jött be hozzám. Nagyon komoly volt és így szólt:

- Gyere ide és ülj le. Beszélni akarok veled.

Félénken vártam, mi lesz. Apám nyugodtan beszélt:

- Csúnyaságot hallottam felőled. Hogyan hozhattad mamát olyan szégyenbe Kálmán bácsi előtt?

Erre nem voltam elkészülve. Elképpedten dadogtam:

- Szégyenbe?... Én?... Hát...

- Csudálom, hogy ezt nem érzed. Kálmán bácsit te megcsúfoltad, sőt még azt is ráfogtad, hogy hazudik. Pedig te hazudtál.

- Én? Én nem hazudtam semmit. Én megmondtam, amit tettem és megmondtam volna mindent, de mama itthagyott egyedül!...

- Dehogynem hazudtál - felelt nyugodtan apám -, lásd csak be szépen, hogy úgy kiabáltad az Anna néni nevét, mintha nem te kiabálnál. Ha Kálmán bácsi tudja, hogy te vagy, nem ijed meg a hangodtól.

Apámnak igaza volt, kelepcébe kerültem. De volt ellenérvem:

- Csakhogy én nem azt kiabáltam, hogy szegény Kálmán. Én szegény Annát kiabáltam. És csak azért, mert ő hazudik nektek!

Most apámnak kellett kivágni magát. Kedvetlenség vonult át arcán; vállat vont, úgy mondta:

- Te a nagyok dolgához még nem értesz. Nem értheted meg, hogy mi az, ha valakinek meghal a felesége. Kálmán bácsi azt hitte... azt hihette... de hiszen, mindegy az, hogy mit hitt. Az a lényeg, hogy te illetlenül viselted magadat. Már régen bocsánatot kellett volna kérned mamától is, tőle is. Miért nem tetted?

Megéreztem, hogy nem egészen biztos a dolgában. Összehúztam magam és dacosan feleltem:

- Ha Kálmán bácsi is bocsánatot kér mamától, amiért hazudott neki, akkor én is. Mamától mindenképpen, de tőle csak akkor!

Apám arcán csodálkozás tükröződött. Mintha tetszett volna neki, amit mondtam, de egy pillanat mulva már megváltozott tekintettel, szigorúan nézett rám:

- Szemtelen vagy! Mit képzelsz magadról! Talán te fogod megszabni, hogyan viselkedjék egy bácsi? Micsoda merészség ez?

Ahogyan szembenéztem vele, elöntött valami nagy meleg érzés iránta. Odaugrottam hozzá és szenvedélyesen átöleltem a nyakát:

- Apám! Apa, bocsáss meg, én nem tehetek semmiről! Hidd el, apa, én nem akartam rosszat! Én nem tudom miért... én igazán nem tudom! És hidd el, higyjétek el, hogy Kálmán bácsi hazudik!

- Megtiltom, hogy ezt mégegyszer kimondjad! Érted? Megtiltom! És most azonnal mégy és bocsánatot kérsz! Azonnal!

Elhidegült a szívem. Ürességet éreztem és már nem bántam, akármi lesz velem. Ellenségem volt mindenki. Apám is, anyám is. És közben tudtam, hogy érzik az én igazamat. Lehetetlen volt nem látnom.

Miért állnak hát annak az undok Kálmán bácsinak a pártjára? Miért énhozzám ilyen kegyetlenek? Miért nem kérdeznek úgy, hogy felelni tudjak, hogy megmondhassam azt az igazat, amit csak érzek, de nincs még rá világos szavam...

Apám sürgetve kérdezte:

- Nos? Mi lesz? Remélem, szót fogadsz?

Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy lehet nem-szótfogadni is. Igazságtalanságuk tudatában, megalázottan, mélységesen fájdalmas ürességgel szívemben, azon a helyen, ahol eddig irántuk való boldog imádatom lakott, - ránéztem apámra: merev volt, nem olvashattam le róla semmit.

Semmit, amit magaménak érezhettem volna. Rideg volt és idegen. Parancsot adott ki nekem, felelnem kellett, feleltem:

- Igen, apa, szótfogadok. Bocsánatot kérek tőlük... De azt megmondom neked, apa...

Apám kínosan nevetett, úgy kérdezte:

- Mit? Mit mondasz meg nekem?

Bömbölve, ordítva, fékevesztett elkeseredéssel tagoltam:

- Azt, apa... azt, hogy nagyon fáj nekem... hogy Kálmán bácsit jobban szeretitek... hogy vele tartotok... pedig ő hazudott!... Igenis, hazudott!... ezt megmondom!... Ő hazudott nem én!...

Apám zavartan, meghatódva felelt:

- Bolond vagy, te gyerek! Miket beszélsz össze-vissza? Gyere ide szépen hozzám, na gyere. Látom, már megbántad, hogy neveletlen voltál. Már nem haragszom, ne sírj! Ne légy ilyen ostobául érzelmes...

Átölelt, megcsókolt és magához szorított. Én nem öleltem vissza.

Nagyon egyedül éreztem magam a karjai között.