Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 4. szám

Tersánszky J. Jenő: Irodalmi destrukció?

Néhány éve csak, hogy ez a destruktívok-elnevezés még fenyegetőleg, vádolólag hangzott bizonyos irodalmi körök felé. Felénk. Most már, hála istennek, múlóban, kimúlóban van az a gyüjtőnéven kurzusszellemnek nevezett hatalom, dehát én úgy érzem, hogy ennek a vádjai és fenyegetései sokkal maradandóbb valamik és sokkal letárgyalatlanabbul maradtak azalatt, míg éles volt az ellentét a konstrukció és destrukció között.

Az az érzésem, hogy annakidején is már tulajdonképpen mind a két ellenfél csak agyonordítozta ezt a témát. A lényeget, a dolog kényesebb, tehát tárgyilagosabb pontjait mellőzték egyáltalán vita tárgyává tenni.

Például csekélységemnek is van egy meglepő kis emlékem arról, hogy ebben az irodalmi destrukció-ügyben szívesen elfelejtettek hozzászólni bármely részről, ha az ember a kérdés elevenje körül piszkált.

A kurzus-szellem akkor még javában igazoltatott az utcán és a könyvpiacon, mikor a Nyugatban egy elég terjedelmes figyelőben olyan vakmerőségeket írtam ki, hogy nem lehet most irodalmi destrukcióról beszélni, akkor, mikor Jókai Mór regényeiben himnuszokat zeng perverzitásokról. (Pl. «Aki a szívét a homlokán hordja».) Dicsőíti a bigámiát, anarchiát stb. Éppen a legjobb regényeiben. És Herczegnek a legkedveltebb regényalakjai: a Gyurkovics-család, egyszerű szélhámosok. Dehát természetesen ez nem von le se Jókai, se Herczeg írói nagyságából. Ezt írtam akkor. És ilyen merész figyelőre akkoriban a Markót várhatta az ember a hatalmaktól. Dehát nem jelentkeztek.

Egyszóval, kegyes engedelmükkel, én itten mostan azokat a bennem rekedt megállapításokat szeretném a nyakukba sózni, az irodalmi destrukció mumusáról, úgy, ahogyan azokat általános, mindenkorra való érvényűnek látom. Nagyon fontos és érdekes kérdésnek tartom ezt.

Hogy ezt a mumust, ezt a kérdést visszaemlékezésekkel a mult vásznára vázolom föl, az csak módszer. A jelen, a közelmult mindig zürzavar a szemléletnek, pláne a mai idő, a háború előtt való kristálytiszta, kategórikus életszemléleti formákhoz képest.

*

Először természetesen színt kell vallanom, hogy: mit tartok magam irodalmi destrukciónak? Higyjék meg, nagyon szigorú nálam az elv, amivel ezt a kérdést kezelem. Hogy mondják Pesten? A volt kurzusszellem is kacaghatna rajta, mert még az ő lehetetlen elveinél is szigorúbb az, amit én vezérelvül szánok magamnak ebben a kérdésben. Csak persze kissé eltérnek az irányaink.

Én az írót, a költőt legfőképpen az egészség, az életöröm, a remény papjának tartom. Bármi mást tesz, bárhová máshová szegődik, az már kilengés és destrukció a szememben.

Hozok példákat rá, mit értek ez alatt a kijelentés alatt.

Diákkoromban például elolvastam egy novelláskötetet. Az egész kötet hangja valami kultúrfájdalom gyászindulója. Más nevet nem tudok rá. Vegyük például: egyik novellában egy diákot fölcsíp szeretőül és aztán eldob a tanárja felesége. Erre a fiú alul kiesik az élet, alkoholista lesz, elzüllik, a haja kihullik, a foga kihullik, egy félliter könnyé olvad szét a derék jogászgyerek.

Noshát, például ez az az irodalmi hang, ami szememben a legsúlyosabb destrukció esete.

Én tudom, hogy akkoriban ez a hang, ez az irodalmi modor, életlátás divatos, epidemikus volt. Kóbor Tamás, Bródy Sándor, egy kissé Krúdy Gyula és még néhányan a képviselői. Molnár Ferencnek pláne sokak által legreprezentánsabbnak tartott műve, az «Andor», ennek az irodalmi műfajnak, valami neowertherianizmusnak az iskolapéldája.

Nem szabad félreérteniök engemet azzal, hogy talán savonaroláskodni akarnék. Elismerésem mindig friss és kész minden irodalmi produktummal szemben. Más az, hogy a helyeslésem másirányú. Szóval, tulajdonképpen egy destruktív remeket többnek tartok okvetlen egy konstruktív marhaságnál. Érvem is van rá, hogy miért. Az író, a költő függvénye a sorsának. A társadalma a hibás, ha nem vígasztaló, serkentő, egészséges életnézetű; és nem a művész. Mert a művész csak akkor lehet nagy, ha érzései irányában működik. Ha hazudik, ha csal, akkor ezt művészete sínyli meg.

Tehát biztos, hogy jobb a jó destruktív művészet, mint a rossz konstruktív. Ámde azzal nem adhatom föl magamban az egészség szavát. Vagyis azt, hogy a helytelen irányt, a romboló, az esendő tendenciát sajnálni, rosszalni kell az építő, az élet irányában való tendenciával szembehelyezve.

*

Hát persze, beszélhet állításommal szemben valaki arról, hogy hát: barátom, hiszen az írásművészet anyagának nyolcvan százaléka a lélek sírása megtiprottságok, összeütközések, kényszerek miatt és az érzelem, a szenvedelem Himfy dalaiban mutatja legjobban, hogy az emberi szív sokkal jobban tud remekbe sírni és nyavalyogni, mint örvendezni a boldogságnak. Azonkívül a legnagyobb nagyok dolgai, a hellén és shakespearei tragédiák és a swifti tragikomikum, szintén nem egészen az életbiztatás művei. Sőt, minden nagy próza és színdarab voltakép egy elgyötört lélek üvöltése az üres, értelmetlen egekbe.

Csakhogy az irodalomban legtöbbször nem a kifejezettség, a kategoricus imperativusok a hatófaktorok, hanem az, amit a sorok közt való szuggesztiónak mondanék. Itt van valami nagyon leheletfinom pszichikai tény, amit én nem merek csak megpedzeni, a taglalására tudományosan hiányzik a készültségem. Ellenben triviáliter így beszélhetnék róla.

Mikor én az említett kötetből diákkoromban egy novellát olvastam, hát arra jött kedvem, hogy a hajam kihulljon és a fogam meglazuljon és eleresszem a kezem, lábam és a kávéház egy sötét zugában, abszint- és cigarettagőzben pácolódva kéjelegjek a tulajdon nyavalyásságomban. A tevéketlenség, a lesujtottság, a minden-mindegynek kényelmes eszméje lett úrrá rajtam és lett rokonszenvessé nekem.

Míg amikor Swift és Shakespeare és Victor Hugo sír nekem az emberi nyomorúságról, ellenkezőleg, fölhangolódom, tettre, harcra, kitartásra jön erőm és kedvem és hitem, azzal, hogy agyam megszínesedett az élet zürzavarának a látványán, ha mégoly gyalázatos és reménytelen is az. Élni akarok, mert tragédiában is érdemes élni.

Noshát, minek nevezzem ezt a hatást, két egészen azonos ténynek a következményét?

Én csak úgy tudom megérzékeltetni ezt a kérdést, hogy, eltekintve irodalmi becsüktől, vannak írások, amik akcióra késztetően, életre bátorítóan hatnak és vannak, amik ernyesztenek. Az élénkítő írások a konstruktívok, az ernyesztőek a destruktívok. A tárgy úgyszólván mellékes ebben.

Dehát persze az irodalmi és általános érték szempontjából ezért egy neowertherianus kötet is jobb lehet egy szivárványos, jóerkölcsű kurzusremeknél, amely aztán igazán megútáltatja az olvasójával az irodalmat az élettel együtt és még az édes méreg élvezetét sem adja érette.

*

Csak úgy odavetőleg szeretnék még pár szót a kérdés teljes megvilágítására annak a szellemnek az irányáról, amely majdnem a leányintézeteknek akar átrostálni minden irodalmi ténykedést.

Érdekes, hogy az a szellem mennyire türelmes és békülékeny az élet bizonyosfajta bűneinek és ártalmasságainak az irodalmi pertraktálásával, sőt megkedveltetésével.

Meg kell figyelni, hogy az úgynevezett bevett, lenyelt, tisztesség foltját viselő irodalmi művek elnéznek, kimagyaráznak, megnevetnek gonosztetteket, egész a rablógyilkosságig, szélhámosságot, kártya-, alkoholszenvedélyt, butaságot, fösvénységet, poltronságot. Egyetlenegy terep, amin könyörtelenek ezek a művek. Ez az erotika.

Ez a dolog előttem szinte ordít az értelmetlenségtől. Hiszen igaz, az oka a legsúlyosabb és legsötétebb emberi lelki gátlás, a nemi. Dehát mégis kacagtatóan túlzottnak kell látnom azt a rémült, dühös türelmetlenséget és irgalmatlan elzárkozást minden kiegyezés ellen, ami Erosnak irodalmilag igazán akceptálható ténykedéseit illeti.

Vessünk föl ebben a kérdésben egy nem irodalmi, egy társadalmi szempontot. Miért legyen több pertraktálási joga az iszákosságnak, játéknak, javak halmozása szenvedélyének és gonosztetteknek, amikor ezek az ügyek kimutathatóan pozitívabb destrukciót jelentenek magában a társadalomban is. Kór, munkaképtelenség, fájdalom, őrültség, züllés sokkal inkább kísérője ezeknek a dolgoknak.

Mert hiszen az annyira perhorreszkált erotika, önmagában értve és látva a tényét, egész biztos, hogy a legkonstruktívabb tünete az életmegnyilvánulásoknak. Az egészséges nemiesség keretein belül a médiumoknak tevékenyeknek, önmagukból minden szépet, jót kibányászóaknak kell lenniök a dolog sikerének érdekében. A siker, a kielégültség pedig ebben az ügyben az élet igenlését, a munka szeretetét jelenti. Sőt, a kicsapongás sem jelent vészt, romlást az egyénre, csak külső gátaknál fogva. A nemi fáradtsággal nem vész el abszolúte más dolgok felé való aktív érdeklődés. Míg például az alkohol, a játék terepein való leromlás okvetlen teljes kedveszegettséget jelent az élet más ügyeivel szemben.

Eros isten mégis szertelenül mostoha gyermek, a legmostohább az irodalmi erkölcsiség kontrolljában.

*

Még visszatérek erre. Most inkább az a pont következett el, amikor ezt a németes értekező hangot szeretném átváltani a példázatok elevenebb nyelvére.

Húsz évvel ezelőtt, mikor innen Pestről, mint már a Nyugat munkatársa mentem haza, kisvárosomba, Nagybányára, hát természetesen el kellett viselnem sok korábbi ismerősömnek véleményét arról a kétes értékű karrierről, amit egy húsz éves embernek elfogadott irodalmi munkássága jelent.

Többek közt volt egy idősebb barátom, egy rendes hivatalnokember. Öt vagy hat derék, szép gyermek apja volt, tisztességes polgár.

Hát ez az ember szörnyen csóválta a fejét, hogy hogyan lehet nekem egy olyan lapnak a munkatársa lenni, amit az Akadémia, az egyház indexen tart és ami tele van sötét erkölcstelenséggel. Különösen az a gyalázatosság nem ment az én barátom fejébe, hogy a Nyugat hasábjain Móricz Zsigmond és Ady Endre és Babits Mihály arról mernek írni, hogy a nők a nyaktól lefelé és a bokától fölfelé is folytatódnak a ruha alatt.

Az én ötgyermekes barátom rémesen föl volt háborodva ezen! És hát én, úgy magamban, ha nem vagyok egyáltalán aggályos semmi kilengésekkel szemben, mihelyt másokról van szó, rögtön tétova leszek. Mondhatom, nem nagyon mertem ugrálni nagycsaládú barátom előtt, mikor ilyet kérdett tőlem:

- Na és hát mondd, fiam, például te a kezébe adnád a Nyugatokat egy olyan kislánynak, mint az enyém, ez a nagyobbik? Való-e egyáltalán tisztességes népeknek olyan dolgokat olvasni, amiket ti írtok?

Nos, el van intézve, az én családapám kizavart engem Nyugatostól a tisztességes polgári társadalomból.

Erre bizonyos idő mulva, egy éjjel, mint legényember benézek egyik helybeli mulatóhelybe. Kit találok ottan, mint az én sokgyermekű, szigorú erkölcsű barátomat. Képzelhető, milyen ledér beszédek és lenge hölgyek és nóták képezték a társaságát ennek a konstruktív szellemű embernek.

Dehát meg se rebbent a szemünk. Összeültünk, jöttek még mások is és nagyon jól mulattunk egészen reggelig.

Most erre azt következhetnék, nemde, hogy attól fogva az én családapám csak rámkacsintott, ha a Nyugat erkölcsbontó lapjáról jött szó és nevetett: hogy ő csak ugratott engem az ő korábbi szigorával. Nem! Az ő véleménye továbbra is fönnállt, hogy destruktív, nyugatos, erkölcstelen írás a szemétre való. Mert az más a rómaiak szerint is, mit tesz és hogyan vélekedik az ember és más az különösen, amit az ember suba alatt cselekszik. És az embernek kell egy kis kilengés a jóerkölcsök alól, a munkakedve, életkedve, egészsége miatt.

Hiszen egyáltalán kényes kis ügy ez az egész és nem is kívánom tovább bogozni itten sem. Csak éppen jellemzőnek akartam elmondani ezt a kis esetet, ahhoz a sok furcsasághoz és ellentmondáshoz, ami körülkavarogja az irodalom destrukciójáról való vádakat.

*

Amikor Pesten, mint kezdő író, elkezdtem összejárni itt-ott a destruktív irodalmi körökkel, hát legelső és legerősebb benyomáson az volt, hogy egy csomó szent ember közé keveredtem. Ez nem tréfa és nem túlzás.

Mert hiszen, ha mondjuk, annak a kis körnek a tagjait, amely Osvát Ernő köré gyülekezett a New-York karzatán, elnéztem és elhallgattam, hát csak azt az egyetlen megállapítást tehettem magamban, hogy ezeknél az embereknél az összes más emberi társaságok, amikben megfordultam, százszor és ezerszer többet hágják át a jóerkölcsöknek, a mértékletességnek a határait.

Itt egyebet nem láttam, mint hogy ezek a destruktív emberek szerény feketék mellett üldögélnek, szépért, jóért lelkesednek, esetleg a maguk ártalmatlan fantazmagóriáival viaskodnak csak úgy a levegőbe és aztán otthonukban is könyvek búvárlata foglalja le java idejüket. Ezek az emberek felében aszkéták, felében félelmekkel, aggályokkal teli lelkű emberek, moralisták, szigorú moralisták. Ezek az emberek egyáltalán olyanok, akik nemhogy a destrukcióban, a rontásban elől tudnának járni példákkal, hanem őket kellene egy kissé destruálni, hogy elérjék csak a legtisztességesebb polgári társaságok nívóját abban a tekintetben, ahogy azok együtt és külön gázolnak átal a jóerkölcsök vétóin.

Hogy írásaikkal terjesztenek mételyt? De mivel, jó istenem? Egy pár obszcénebb életmegnyilvánulás kimondásával, vagy inkább azokra való félénk utalással? Hiszen az élet maga és ahogyan az irodalom sorakoztatja elénk tényeit, olyan így is, mintha egy vérszegény, szelíd szűz magyarázna egy démonnak a szerelemről. Polgári iskolás lánykák szabadosabb hangon beszéltek dolgokról mindig egymásközt, mint egy destruktív folyóirat.

Ez így volt mindig és így van most is. De persze, ha az ember egyik légkörből a másikba megy, csak akkor fog föl különbségeket, máskép kérdéssé sem válnak előtte dolgok.

Én magam is így hökkentem rá arra, hogy micsoda komikus, érthetetlen, abnormis jelenség az a düh és az az idegenkedés, amivel emberek valami irodalmi, művészeti mozgalmat fogadnak és szórják be útját még ostobább vádakkal.

No jó, értem, hogy az emberek életük megszépített mását akarják a művészettől és dühösek, ha a tükörkép a valót mutatja. Dehát a tény mégis csak az, hogy kell történnie valami kísérletnek arra nézve, hogy a művészet szépítő procedurája se menjen teljesen a valószerűtlenség, a tudva-tudott hazugság rossz pacsuli-illataiba átal, mert hiszen akkor aztán éppenséggel az ellenkező véglet áll elő, az élet szépítése, az irodalom csupa nevetséget és útálatot terjeszt magával.

Dehát nem rekedek el itten megint elméletbe, inkább akarok élményeket elmondani. Az élményeim pedig azok voltak, hogy abban a körben, a New-York karzatán vagy egyebütt, amit a jóerkölcsök fölforgatóinak vádolt meg egy másik emberi társaság, amely magát viszont tisztességesnek, helyes erkölcsűnek jelölte, szemembe kellett tűnni egy igen komikus kontrasztnak.

Mert hiszen, kénytelen voltam látni, hogy a szegény destruktívok társaságában a tónus, ha akár fenkölt és lázas, de mindenesetre nem rúgja föl az elemi illedelem és jóízlés szabályait, épígy a viselkedés benne marad a mértékletességnek keretében. Míg ugyanezt bizony abszolúte nem mondhattam arról a másik emberi körről, amelyik megvetette és lepocskondiázta a destruktívságot.

Ha polgári, régi, vagy új barátok, cimborák fogadtak keblükbe bármikor, az effajta együttlétek aztán igazán nem hasonlítottak a katekizmus és illemtanok előírta helyzetekre.

Részegeskedés, öblítetlen modor, léha, csirkefogós életszemlélet, egészséges, vagy vak önzés indulatai szőtték át ezek közt a konstruktív emberek közt az életemet, szegény destruktívokhoz viszonyítva.

A szerelemről, a nőügyekről ne is beszéljünk. Mert ebben aztán úgy az elmélet, mint a gyakorlat az én destruktív kortársaimnak a képzeletét is meghaladta, ahogy én azt a konstruktív ismerőseim által láttam űzni és űztem velük együtt.

Az volt a legrendesebb dolog egy-egy ilyen konstruktív cimborámnál, hogy ha volt egy ideálja, akit szerelemből, vagy érdekből többé-kevésbbé illedelmesen környékezett, hát ezen kívül okvetlen volt egy-két felelőtlen csábítás mögötte, vagy előtte. Némelyik három nőt is tartott evidenciában, hogy ki ne fogyjék az anyagból és kézről kézre adtak nőket, hogy külön bajuk ne legyen és hát még elmondhatatlanabb dolgok voltak azok, amik igazán feddhetetlen és szigorú polgári körülmények égisze alatt történtek és jól megfértek abban.

Természetes, hogy én ezt sem elítélőleg, sem helyeslőleg nem említem itten, csak abból a szempontból vagyok kénytelen beszélni róla, hogy akárcsak sokgyermekes családapa barátom, ezeknek a konstruktív ismerőseimnek és barátaimnak bármelyike egészen nyugodtan ejtette ki az új irodalmi mozgalomra akkoriban és még most is, hogy gyalázatos, erkölcsbontó.

Mentségükre azt sem hozhatom, hogy talán ezek a konstruktív szellemű emberek annyira tisztelték a betűkben kifejezett élet tisztaságát, hogy azért voltak türelmetlenek a destruktív irodalom iránt. De nem! Mert azt aztán ezerszer láttam, hogy valóban mocskos és alantas szellemű pornográf írásokat egymás kezéből kapkodtak ki.

*

Végezetül inkább egy szerénységem által nagyon átfogónak és nagyon jellegzetesnek vélt megállapítást akarok tenni még, amely a kérdést egészen általános érvényű emberi ügyek közé dobja.

Az az érzésem, hogy mi mostan egy olyan kor haldoklásában élünk, amely magát nemcsak a rádió, repülő, mozi korának nevezheti, hanem a beteges prüdéria, az álszemérem betegsége korának is, testben és lélekben.

Gondoljanak csak arra, hogy ahogy Swift és Rabelais, Goethe, vagy akár a mi Csokonaink írt le gasztrikus és erotikus elmésségeket és ezért őket senki meg nem rótta korában, a mi korunk, körülbelül a biedermeiertől a háborúig, sőt még ma is, túlságosan illedelmes és jólfésült. Egészen a betegességig.

Gondoljanak arra, hogy itt a budai fürdőkben, az elmúlt század elején, vagy korábban, nők, férfiak gyermekek együtt fürödtek meztelen a bazénekben, nézőközönség előtt és ezen senki meg nem botránkozott. Míg a biedermeier óta, szegény nők, ha szabadban fürödtek, tíz kiló vizes ruhát kellett magukon tűrniök.

Éppígy volt lelkiekben is. Az álszemérem, a finnyásság epidémiájává lett az egész életnek. Az irodalom érzésem szerint nagyon sok fölösleges energiát pocsékolt el arra, hogy hogyan kerülgessen el szemérmetlennek deklarált dolgokat, sőt, ami több ennél, egész biztos, hogy sok kivételesen tehetséges író lett lapos, élvezhetetlen, naiv azzal az igyekezettel, hogy holdvilágfénybe és rózsavízbe akarta mártani tollát, ahol pedig nem is olyan gusztustalan, egyszerű hálószobaügyekről volt szó.

Ott van például Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Mikszáth és még mások, akiknél direkte kínos az, hogy míg az élet egyéb jelenségeiről zsenik éleslátásával írnak, mihelyt a szerelemről van szó, olyan hangba csapnak, mint az apácanöveldék.

Szóval szeretném befejezni most már mondanivalómat azzal, hogy ha nem is kívánom, hogy az irodalom a disznólkodás és ízléstelenség gyüjtőmedencéjévé váljék, mindenesetre csak örülni lehet rajta és helyeselni lehet, hogyha az álerkölcs, álszemérem csősze mindjobban, vagy végleg félreáll vétóival a valódi művészet utjából.