Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 4. szám

Szabó Pál: Minden olyan, mintha ezüst volna

Ahogy ugrott, pillanatra lobogva villant meg alatta az árok feneke. A megfeküdt csöndbe kicsit belekalimpált két lába, de aztán nagy huppanással süllyedt a parti homokba bokáig a túlsó oldalon.

- Megvan, - dobogott ujjongva a szíve, - megvan az ezüst dózni!

Leventeverseny volt és csattogó rohanással indultak a cél felé a fiúk: átugrani az erre a célra készített árkot. Volt olyan, aki megtorpant már az innenső oldalon, némelyik mégis nekipróbálkozott, de elvágódott az árok fenekén.

Két combjában egy kis remegés vibrált végig, ahogy ragyogó szemekkel szétnézett a roppant legelőn.

- Kész! - vezényelt felemelt kézzel a versenyt vezető hadnagy.

Odament a fiúhoz, megveregette a vállát.

- Szép volt, kis öcskös, megnyerted a járási levente-díjat, - s kézen fogta, megindult vele keresztül a pályán egy asztalnál ülésező bíráló bizottság felé.

Az őszi nap csöndes melódiát pengetett a gyepre vont millió pókhálóhúron, a kövesútról bámészkodó közönség közt táncolt egy nagy ünnep színében a fény. Itt volt a falusi intelligencia, de mégis több volt a paraszti gesznye-gusznya. Éljent kiáltoztak, kendőket lobogtattak felé, minden úgy volt, hogy leterítik ezt a vasárnapot ünnepnek a lába elé.

Az asztalnál az őrnagy szemüvege apró fénykarikákkal ölelte át.

- Brávó, bátor levente, brávó! Tökéletes, klasszikus ugrás volt. Hogy hívnak, fiam? Bele foglak írni ebbe a nagy könyvbe.

A fiú megzavarodva nyelt kettőt-hármat.

- Sanyinak. Nagy Sanyi...

- Nagyon helyes, - bólogatott az őrnagy mosolyogva. - Szóval Nagy Sándornak hívnak, úgy-e? Hát az édesapádat hogy hívják?

- Ű a Sándor.

- Ű? - utánozta önkéntelen a fiút.

- Ű hát. Juhász Nagy Sándor. Mert hát a nagyapám az uraságnál juhász vót...

- Igen. És az édesapád segített neki a nyájat itatni, őrizni...

Kíváncsian nézett szét a legelőn, mintha odalent a gémeskútra boruló horizont alatt a vezérürü kolompja szólna.

- Nem a, - rázta fejét a fiú, - nem segített, mert ű meg kospásztor vót.

- Ühm, - döbbent meg az őrnagy e megsántult romantikára, - hát így ragadt rátok az előnév. Na, nem baj, hát nézzed csak, fiam, szoktál te cigarettázni?

- Szoktam, - válaszolt mohón, de elpirult, mert bizony még nem igen szokott eddig. Mert a multkor az édesapja azt ígérte vót, hogy ha még egyszer rajta csípi, hát leüti a derekát...

- Úgy is illik, fiam, úgy is illik. Az ilyen derék fiú megérdemli mán... Hát íme, a leventeparancsnokság megajándékoz téged egy értékes cigarettatárcával. Látod, hogy mi mindannyian szeretünk téged, igyekezz a jövőben is bátor, kitartó levente lenni.

Az urak, akik körülte álltak, gyönyörködve nézték izmos, bronzkemény combjait, melyek átröpítették a széles árkon. Az öreg gyógyszerészné külön felé hajolt, keveset a szája is félrehúzódott.

Az őrnagy kezet fogott a gyerekkel és komoly szemei szerető, meleg sugárzással kísérték tova a gyepen, amint az a tárcát szorongatva sietett a társai felé.

Az őrnagy bosszankodva fordult az urakhoz:

- Aljasság, hogy ennek a gyereknek ilyen pléhdobozzal szúrjuk ki a szemét.

- Tán ezüst, - vélekedett tétován a hadnagy.

- Ezüst a fenét. Egy darab fényes pléh. Így szokták vakítani a bennszülött szemét...

- De Sztambullal van tele, - röhögött kedveskedve a jegyző, - úgy se látott még a paraszt ilyet soha.

A szolgabíró nem szólt, csak mélyebben markolt a nadrágzsebbe.

A jegyző tovább karatyolt:

- Hát ha semmit se adnánk? Szegény az ország, szegények vagyunk mi magunk...

Az őrnagy ránézett, becsapta a könyvet, felállt és szótlanul elindult az autója felé.

A fiúk nagy riadalommal vették körül Sanyit, lázas, csillogó szemekkel ünnepelték. Volt ugyan, aki hencegve magyarázgatta, hogy ő is átugorhatta volna az árkot, de hát éppen ott csúszott meg a lába az árok előtt... másként úgy keresztülugrott volna ő is, mint a pinty.

- Mutasd mán, milyen, Sanyi! - kiabálták mindenfelől.

- Mit?

- Hát a izét, az ezüst dóznit.

Sanyi tempós mozdulattal vette elő ingederekából a tárcát, felpattintotta a födelét, amint naponta sokszor a gyógyszerésztől látta volt, aki ott lakott szemben velök. Illatos, úri cigaretták sorakozták tele a belsejét, hogy örömében parányi könnyet szült az egyik szeme. Ahogy megilletődve vájkálták, babrálták sorba a fiúk, egymásután göngyölödtek le róluk a betűk:

- Sztambul... Sztambul...

- Tambul, - mondotta Sanyi is magyarázólag, béna nyelvvel.

Kivett egy cigarettát, belefujt és a szájába vette, alsó ajakával megbillentette a túlsó végét.

- Ezüst, - mondotta az egyik fiú a dóznira pislogva.

- Ezüst hát, ez meg itt arany, la.

- Mék?

- Ezek la, ezek a betűk. Arany tambul...

Valamelyik gyufát gyujtott neki. Jó mélyen leszítta tüdejére a füstöt, hogy kesernyés kódorgással lett a gyomra tele, néha pedig ott kalamolt fent a torkán... Egy pillanatra a nap mintha kormos üveglapra billent volna át, hogy egy roppant üszög lett bele a legelő. A hazafelé induló nép apró, fekete árnyakká imbolyodtak, de összeszorította a fogát és szeme dacos akarattal villant társaira.

Nagy szipákolással elszítta körmehegyéig.

Mire hazaindultak, a dózniba beledézsmáltak barátai.

Nagy csalódással vágta mellbe az udvar, ahogy belépett a kiskapun. Kint még az előbb zsebkendők lobogtak, tenyerek tapsoltak felé és az őrnagy azt mondta, hogy ilyen derék fiúnak már cigarettázni kell... Megtapogatta zsebében a tárcát és szomorkodva nézett szét az udvaron. Kint bátran, szabadon szítta a Sztambult, de bent, ha meglátja az édesapja, leüti a derekát, azt mondta... Keserű volt szájában a nyál és testét fűtötte egy névtelen izgalom. Tán a nikotin, tán valami más, tán az ünnep és a szürke otthon összeházasodása, ki tudja?

Már készen várta az ebéd. Édesanyja kisebbik öccsével ott ült a pitvarküszöbön, az apja az asztalfőn könyökölt s ahogy belépett, menten megzörrent kezében a kanál.

- Na, csakhogy egyszer mán hazajössz.

- Mit bolondoznak vajjon mindig az urak, - nyujtotta ki anyja az egyik lábát és ráhelyezte a tányért a térde iránt.

Sanyi növekedő daccal ült le az asztal mellé, kevés bódulatot akkor is érzett, ahogy kanalazni kezdte a levest. Fakó is volt az elszívott cigarettáktól az arca, mindannyiszor behúnyta a szemét, valahányszor a tányérja fölé hajolt. Mert saját képmását összegyűrte a leves kevés zsírú fodra. Szaporán pislogott a gyerekkel bajlódó édesanyja felé, olyan jó lenne neki megmutatni az ajándékot, a dóznit. Megmondani: hogy ez pedig, édesanyám, ezüstből van! Kimenni ide a ház elibe és ugrani még egy olyat, mint odakünt. Azt is megmondani, hogy az őrnagy pedig kezetfogott vele. De nem lehet, mert kisül a cigaretta-ügy és az apja pedig... Hogy csak neki van ilyen szigorú apja...

Szinte gyülölte most az apját, hogy itt ült szemben vele.

Mire bevégezte az evést, annyira megmozdult tizennégy esztendejének minden kakaskodó mérge, hogy elvigyorodott és pirosra lobbant arccal csapta ki maga előtt a tárcát.

- Ezt pedig az őrnagy úrtól kaptam. Azt mondta, megtiszteltek az urak engem evvel...

Az apja szúrós szemekkel pislogott rá szemöldöke alól.

- Azt mondta?

- Azt.

Az anyja riadozva nézett fel hozzájok.

- Bolondoznak azok veled, fiam. Tudod, hogy mindig úgy szokták az urak...

Sanyi gyorsan, hadarva tovább beszélt:

- Meg azt is mondta az őrnagy úr, hogy nekem mán cigarettázni illenék.

Az öreg olyat kondított ököllel az asztalra, hogy az egyik kanál a spór alá repült és a macska ijedtében keresztülugrotta az asszonyt.

- Mondd meg az őrnagy uradnak, hogy az ő portáján parancsolhat, de a Juhász Nagy Sándorén bajosan. Az én órrom előtt pedig nem szipákolsz, amíg ki nem vágod előttem a rendet. Nézze meg az ember!

Sanyi elsápadt, mint a halál. Pillanatig kimeredt szemekkel bámulta a tárcát, aztán megvakarta itt, az egyik lapockáját, mert igen viszketett.

- Na jó, - nézett rá békülékenyen az apja, - ezt, amit kaptál, azt elszíhatod, de többre aztán pénzt nem adok. És nekem ne ugrálj többet ilyen marhaságokért össze-vissza...

- Jobb lett volna, ha vettek volna az urak egy kiló szalonnát, - állott fel anyja a küszöbről, - mert a zsírt máma mind felfőztem...

Sanyi felszabadult lélegzettel állt fel az asztaltól, odament a szalmából font masinatartóhoz, szájába fogott egy cigarettát és végighúzott egy gyufát a falon. A szájaszéle egy kicsit reszketett, de azért jó mélyen lehúzta a füstöt és kilépett a küszöbön.

A vasárnap nagy békességben akadt fel a szénaboglyákon.

*

Estig tartott a cigaretta és barátjával, a Pistával jókedvvel csatangolták keresztül-kasul a falut. De az alkonyatot már a hátán cipelte a házak fölött az ősz és a tárcát hiába nyitogatta Sanyi, csak a fém sárga bélése ásított gúnyosan szembe vele.

- Ha ugrasz egyet, oszt mindig vóna egy csomó cigaretta, - röhögött Pista, - úgy csak jó vóna...

- Így is jó.

- Hogy? Mert üres?

- De veszek, - nézett a Pista szemébe elszántan.

A nagykocsma előtt jártak ekkor és a gyógyszerész jött szembe velök. Bent, a kocsmában szólott a zene, a bőgő meg-megriszálta az ablaküveget és a gyógyszerész égő cigarettával lógó karja furcsa fonalakkal írta tele az utat.

- Ha veszel, hát úgy lehet, - vélekedett Pista.

Megálltak ott, a kerítés tövén és lassú, suttogó hangon beszélgettek. Pista elmondta az ő titkos pénzforrásait, amely igen kényelmes és biztos kereset. Tojás, vagy egy csirke úgy néha napján...

Sanyi hallgatta némán, szótlanul, mintha megfagyott volna benne a vér. Az apja szavai püfölték tele a fülét, de mégis a Pista szavai mögött az udvar hátulján jércék tollászkodtak, mit is jelent az, ha eggyel több van, vagy kevesebb? Elviheti a görény úgy is, vagy valami, esetleg szétszórni a tyúkólnál néhány tollat... hogy reggel azt higgyjék... Vagy tán a szomszédból. De mégis jobb lesz hazulról előbb...

- Azt mondod, hogy megvenné Vargáné?

- Meg a. Az éjjel úgy is megyen Pestre, visz az többet is ilyeneket...

- Te is...?

- Hát. Vagy háromat. Az oszt sokáig elég. Vagy hat pakli nyócas...

Sanyi nem is emlékezett, hogy mikor vált el Pistától, csak akkor eszmélt fel, mikor a zsebében zörgött a dóznihoz verődve a pénz, amelyet Vargáné adott három jércéért. A hold már megszentelt ezüsttel vonta be a falut, az akácfákon ezüst levelek himbálóztak, csak a lehunyt szemű ablaküvegekből lett ekkora vert arany.

- Most minden olyan, mintha ezüst volna, - állott meg kapujokban kényszeredetten és belekalamolt a zsebébe.

- Persze, a dóznim is ezüst, - jutott eszébe jó később és a kezét úgy érezte, mintha a jércék meleg tolla közé bujna.

A kapott pénzek ezüst muzsikával kerülgették egymást ujjai között és szeme kilobbanásig meredt a gyógyszertárablakon. Valaki nagy hirtelen felhúzta a redőnyt, kihajolt rajta Béby, a lány. Vastagon zuhogott keresztül hátán az Aladdin-lámpa izzó fénye, majd a segédjegyző illatos árnya hajolt felé és cigarettás félkezét lecsüngette az utcára. Másik kezével átölelte a lányt és Sanyi látta, hogy megcsókolta a nyakát...

Szája egy kicsit tátva maradt, de féllába a küszöb felé billent, hogy tán lefeküdni kék... bemenni kék. De az udvar az apja szigorú szemével volt tele és azzá váltak a holdfényben ólálkodó csillagok is.

Egy forró vágy nógatta visszafelé, Vargáék felé. Hogy menjen, szaladjon, vigye vissza Vargánénak a pénzt. Vigye vissza vagy dobja be az ablakon. A dóznit pedig hajítsa utána be. De szemével látta, mikor kicsavarta Vargáné a csirkék nyakát és most jaj és reggel jaj, ha az anyja kiereszti a csirkéket... Körülte zúgott, zuhogott az eddig megálmodott tengernyi gyermekálom, amely ime örökre száműzve s fájó csattanással csapta be maga után a lelke ajtaját...

Házuknak arannyá álmodott ablakai csudálkozva bámultak rá.