Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 4. szám

Erdélyi József: Dér

Unom a zárt, meleg szobát,
szabad levegőt akarok,
járnom kell egyet odakünn,
a tél akárhogy csikorog.
Legjobb mégis az a meleg,
mit lüktető szívünk terem.
Mint egy kényeztetett kutya,
úgy elpuhúlok idebenn.

Kislányom, öltözz fel hamar,
egy kis pirosítót veszünk,
Tél apótól, érte csupán
egy kis fáradságot teszünk.
Ki tudja: mi vár még reád?
Jó lesz magadat edzeni,
meg kell szokni a szenvedést,
jó lesz korán elkezdeni...

Nem és nem fú, nem csikorog,
vékony köd leng és hull a dér,
deres a föld, a fű, deres
a rég lehullt barna levél.
Nincs sár, se hó, járni gyalog
nem is kell ennél jobb idő.
Üdít ez a körmét-fogát
éreztető, vad levegő.

A hegyoldal szőlői közt
bokrospartu mélyút vezet,
ilyen szép úton menni még
sivár télen is élvezet.
Nincs lomb, virág, dal, dísztelen
a sok szőlőkaró mered,
ha nap süt is, olyan a táj,
mint egy üres arany keret.

Télen tudjuk meg: mi a ház,
mi a ruha, milyen kötél
köt minden embert együvé. -
Mogorva tanitó a tél,
vesszősuhogtató öreg,
őszhaju vándortanitó,
de amit mond, olyan igaz,
olyan szép, mint a tiszta hó...

Tetőn vagyunk, nézzünk körül...
A nap korán, jócskán lement,
nehéz köd ül köröskörül
a zúzmarás erdők felett.
Nyugat felé vörös az ég, -
kemény fagy lesz az éjszaka,
fénylik a hold, ragyog az éj
első-utolsó csillaga.

Menjünk haza... Most lehajol
s a keréknyomról, Bözsike,
feltör egy kis jégcserepet,
el is hajítja izibe.
- Nyomot akarok hagyni, - szól, -
hogy itt voltam... Én hallgatok,
nézem az alvó bokrokon
a sűrüdő hóharmatot.