Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám · / · Figyelő · / · Illés Endre:
Tátongó mélység szélén futni, - s nem riadni fel, merre is visz az út, - eszméletlenül és szörnyű kábulatban tántorogva rohanni vakon a sötétbe, - a kerekedő vihar elől nem keresni semerre biztosabb menedéket, - tétova pillanatokban már-már beleszédülni a lappangó mélység halálos ölelésébe, - azután eszelősen s az elmaradhatatlan tragédia lejtőjén mégis zihálni tovább, - megcsúszni és újra lábrakapaszkodni, - s elveszteni, elszórni, leszaggatni, mint únt terheket, ezen a félelmetes úton a világító, a vak szakadékokba is bevilágító igazgyémántokat, - de úton-útfélen felszedni minden csináltvirágot, - megbotlani a hamis s olcsó üveggyöngyök felaggatott, hosszú füzéreiben, - eltávolodni a biztos ösvényektől, - reménytelen messze kerülni minden igaz úttól, - tátongó mélység szélén, kialudt lámpával, mitsem bánva futni, - s végül is lezuhanni a mélybe, beledermedni az összezúzott élet bevérezett mozdulatlanságába: a századeleji magyar életnek ez a halál elé ziháló futása, igen, a legteljesebben ez Móricz Zsigmond kora.
Ő ennek a halálos futásnak az írója. Ott volt, amikor a magyar sors vakon tántorgott a szakadék szélén, csillapíthatatlanul az idegeiben reszket azóta a mélység örvényes vonzása. Szemtanú s történetíró. Aki megpróbált feljegyezni, megfigyelni, emlékezetébe vésni mindent, amit csak látott. S most ennek az emlékezésnek a megszállottja. Járt azóta másfelé is. Megélte a zuhanást, ébren volt a dermedt mozdulatlanságban, kis jegyzetekben méregeti a zsibbadt, lassú eszmélést. De a régi emlék átüt az új rétegeken. S az író újra meg újra visszatér a szédülősemlékű korhoz, mintha a felrémlő mélység sötét örvényei, amelyek mellett a magyar sors rohant, őt is vonzanák. Atlasként vállalta valamikor ennek az életnek a megmutatását, s a mitológiai végzet most beteljesedik rajta is: ő sem tudja letenni félelmetes terhét.
Ennek a visszarémlő időnek minden bozótja, embere, emléke, eseménye Móricz Zsigmond legigazibb írói vadászterülete.
A társadalmi rétegeződés legalján kezdte ez a történetírói utat.
A magyar parasztnál... Mint egy lávába süllyedt Herkuláneumot, valósággal felásta s kiemelte a falut az uralkodó életszemléletet legkevésbé zavaró kényelmes és kellemes hazugságokból, hogy azután újra
A falusi kisintelligencia... Azon a térképen s itineráriumon, amely a magyar glóbusz tájain a móriczi regény útjait mutatja, ez az állomás vastagkarikás hely s feltünően megjelölt, - az író gyakran tért ide vissza, sokat és hosszan időzött itt. Mint egy legyezőt teríti szét a tanító, a jegyző, a pap, az asszonyok életét. Sivár és fülledt, megrekedt élet ez, szinte vegetatív élet már, s mégis mindegyik külön titok, külön tragédia, külön letörés, külön kicsinyesség vagy külön fájás. Ezen a talajon talán még mélyebbre fúrt le Móricz, - a földalatti és tudatalatti áramlásoknak, feszítő erőknek s kialvó energiáknak ebből a talajból fakadó, forró s magyar sorstragédiáit írta meg. Vergődnek ezek az emberek itt. S vergődésük semmire sem jó. Meddők, százszorosan meddők: minden harcukban, minden akarásukban, minden gondolatukban.
S a kisvárosok... Más változat. A magyar kisvárosok - horizonttalan szürkeségben, fuldokló levegőtlenségben. Emberek sárban, kicsinyességben, érzékek vergődésében, alacsony bűnökben. S a legtöbben lélek, lélek, lélek nélkül. A magyar kisvárosok valami külön nehézkedési erejének ólmával, amely a földre kényszerít itt mindenkit.
És végül a magyar úri- és birtokososztály... A dzsentri és magasabb hivatalnokok. Egy külön kasztszellem igézetében, önmaguk szükség és végzetszerűségének teljességében, társasági együvétartozásukban. Ahogyan a magyar élet javait adták s vették egymás között, ahogyan egymás kezére játszottak mindent, ahogyan bekötött szemmel mentek a holnap elé. Egy struccmozdulatú kor reprezentánsai, akik nem tudtak s nem is akartak a valóság arcába nézni. Ezerfelé ágazó érdekek szövevényes hálójával, kivirradtig tartó mulatozások keserű hajnalodásaival, egyes elhibázott életek váratlan lőporfüstös krescsendóival, s szakadéknak hajtó vakságukkal: Magyarország vezetői.
Végzetes kor hatalmas freskója.
S ez a nagy, történelmi freskó most új figurával gazdagabb: Móricz ráfestette a képre a szakadékok felé rohanó kor forrongó, társadalmi osztálya, szerepe és jövője sokféle irányában már széttagozódó ifjúság - a mai napokból oly kísértetiesen ismerős - arcát s alakját.