Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám · / · Figyelő · / · Szellemtörténet

Szellemtörténet
Hozzászólások Babits Mihály tanulmányához [+]
II. Kardos László

Babits Mihály a Nyugat október 1-i számában tüzetes vizsgálat alá veszi a magyar szellemtörténeti irány filozófiai gyökereit. A vizsgálódás eredményei meglepőek: a szellemtörténet, mely az objektív idealizmus méltóságával állt a hitelétvesztett pozitivizmus helyére, mélyében és valójában relativisztikus irányzat. S nemcsak relativista, hanem veszedelmesen szubjektív is. Nemcsak koroktól független, változatlan Igazságokra nem tekint - konstatálja Babits -, hanem teret ád a tudományos kutatásban a tudós szubjektív, egyéni-művészi vélekedésének is. A Babits tanulmányát igen jelentősnek érzem. Mindenekelőtt: alkalmasnak arra, hogy a szellemtörténet egész problémakomplexumát alapjaiban megbolygassa s az egész mozgalmat újabb szigorú önelemzésre szorítsa. Alább néhány gondolat szikár vázát találja az olvasó, gondolatokét, amelyek jobbára a Babits tanulmánya nyomán keltek s így valójában Babits-gondolatok folytatásai. Még akkor is, ha itt-ott szembefordulnak forrásukkal.

1. A relativizmus vádja. A Babits-tanulmány tengelyében az új tudományos módszer filozófiai alapvetésének kérdése áll. Babits - mint szellemtudósaink is - úgy tartja, hogy méltánytalan és elhibázott dolog távoli történelmi korszakokat anakronisztikus, mai-modern szempontokból vizsgálnunk, és mégis: relativizmusban marasztalja és elítéli a szellemtörténetet, amely minden kort a maga szempontjából, a maga domináns eszméinek a szemszögéből, nem pedig az örökérvényű Eszmék abszolút világánál kíván szemügyre venni. Itt egy tragikusnak tetsző logikai bog támad: a változó nézőpont jogosultsága a história változó korainak vizsgálatában Babits számára is evidens, viszont végzetesnek és lehetetlennek érzi az abszolút, ideális szemléletről való lemondást.

E bogot a következőképen tartom feloldhatónak. Egy-egy zárt történelmi korszak tudományos megvizsgálása, filológiai feltárása és rekonstrukciója, röviden: megértése csak a kor speciális eszmevilágának, az aktuális «szellem»-nek a fényében remélhető. A kor eseményeinek igazi összefüggését, intézményeinek valódi jelentőségét senki a specifikus korszellem reflektora nélkül föl nem derítheti. Így minden kornak külön kulcsa van s új történelmi korszak éppen ott kezdődik, ahol a régi kulcs csikorogni és akadozni kezd a titkok záraiban. Ezt többé senki sem tagadhatja. De az az érzésem, ez még nem relativizmus. A terminológiában van valami zavaró kereszteződés, de azt hiszem, e módszer felől a szellemtörténet még a legobjektívebb idealizmus egében érezheti magát. A nagy probléma csak ott üti fel a fejét, ahol, a történelmi korok értékelésére, megítélésére kerül a sor. Arra a műveletre, amely a feltárt históriai tényeket rangsorba állítja, az emberi fejlődés szempontjából fölbecsüli, egyetemes világképpé rendezi és törvénnyé-tanulsággá szublimálja. Itt kell résen állnia a változatlan Igazság szerelmesének s harcolnia az örök Eszmék diadaláért!

Tehát: a történelmi rekonstrukció és megismerés csak változó, a történelmi értékelés csak állandó szempontokból lehetséges. Vagyis: a változó korszellem fényében megismerjük, a változatlan Szellem fényénél pedig megítéljük a történelem korszakait.

2. A pozitivizmus karikatúrája. A szellemtörténet a pozitivizmus reakciója. Aki a szellemtörténet érdekében emel szót, az rendszerint a pozitivizmus gyöngéin kezdi. Elmondja, hogy «a történettudomány a részletkutatás jegyében elvesztette a kontaktust a pezsgő élettel» (Hóman) s hogy a pozitivista irodalomtörténeti kutatás eredménye «kézzelfogható konkrétumok és ténymegállapítások tömege - szellem nélkül» (Thienemann). Babits, aki pedig mély megértést, sőt rokonszenvet mutat a pozitivizmus «heroikus» erőfeszítései iránt s végeredményben a szellemtörténet ellen fordul, mintegy dialektikus céllal - hogy t. i. a szellemtörténetet önön indulási pontjából kitámadva rendítse meg - átveszi a szellemtudósok antipozitivista érvelését, sőt a dialektikus lendületvétel nagy mozdulatával ez érvelést még el is mélyíti, ki is gazdagítja. Ilyformán tanulmánya - nyilván az író akarata ellenére is - erősen hozzájárul a pozitivizmus új portréjának kialakításához. Ez az új kép pedig lassankint már valóságos torzképpé ferdül. S inkább az ad absurdum vitt pozitivista teóriát ábrázolja, mint a tényleges pozitivista kutatás módját és eredményeit. Mintahogy némelyek a naturalista művészet nagy eredményeit is megtagadnák a naturalizmus végletes művészi elvének abszurditása miatt. Nem áll, hogy a pozitivisták a vak «téglahordás» munkáját végezték. Voltak persze ilyenek is, a filológia kis napszámosai, de a pozitivizmus, mint minden mozgalom, elvárhatja, hogy csúcsai szerint ítéljék meg, ne vakondtúrásai után. A pozitivista adathordás minden pillanatában tágított egy vonalnyit a szellemi horizonton, s ha csak egy hajszálmagas emelettel, de mindig feljebb-feljebb hágott, hangyamunkával tágasítva és emelve a szellem várait. Ugyanoda iparkodott ez óvatos, lassú munka, ahova a szellemtörténet oly bátor és mohó lendülettel tört be: a dolgok legbelsőbb értelméhez. (Mint a szocialista-kommunista ellentétről szokták mondani: «tempó-differencia» volt köztük.)

S ha a pozitivista kutatást ellenszenvessé tehette a «napszámosok» horizonttalan aprómunkája, nem fenyegeti-e valami hasonló veszély a szellemtörténetet is? A pozitivizmus áramában a puszta szorgalom is tudósi rangra emelt egyeseket s a kvantumnak szinte rangsorozó ereje volt. De a szellemtörténet is melegágyává lehet a könnyelmű hipotéziseknek, zsurnalisztikus megoldásoknak. Ha a pozitivizmus megcsömörlött önmagától, mert «téglahordó» munkáját kezdte reménytelenül röghöztapadtnak sejteni, a szellemtörténettel megeshetik, hogy szapora «épületeit» fogja olcsó és könnyű légváraknak érezni és izmai téglák és anyaföld után vágyódnak.

3. Módszer - világnézet - tudomány? «A szellemtörténet... tiszta, metodikai fogalom, minden tartalmi vagy alaki értelem nélkül» - olvassuk Hómannál. Ha ezt elfogadjuk, könnyen végezhetünk a dologgal: a szellemtörténetet a két nagy módszertípus közül a szintétikus-deduktív típus körébe utaljuk. De Babits ezt írja: «A magyar tudománynak új célja, ideálja, vagy tán módszere van.» Később meg ezt: «Csak a közösség szellemében hisz, s a «szellemtörténet» elsősorban ennek a szellemnek a tudománya. Korszerű tudomány...» Tehát: cél, ideál, módszer, tudomány. A nyelvhasználatnak e bizonyára nem szándéktalan tétovasága termékenyen tapogatja az új irány homályba vesző kontúrjait. Tényleg: puszta tudományos módszerről van itt csak szó, «tiszta metodikai fogalomról»? A jelek azt mutatják, többről és másról. Bizonyára minden metódusnak megvan a maga rejtve is határozott világszemléleti beágyazottsága, de ez a «módszer» szinte nyiltan vállalja a világszemlélet felelősebb szerepét is. Sőt - módjával - e világszemlélettel parallelnek gondolt politikai állásfoglalást is. Ha az új történetírók fejükre olvassák a régieknek, hogy valósággal szolgálatába szegődtek az egykori függetlenségi pártnak, vajjon túlságosan nehéz volna-e megtalálnunk azokat a mai politikai formációkat, amelyeknek célja és szelleme észrevehetően kvadrál új történetíróink céljaival és szellemével? Hogy munkája politikai relációi felől az új tudósgeneráció egyáltalában nincs kétségben, azt hadd igazoljam Hómannak egy helyével, amely önkéntelenül elárulja, mennyivel többről van itt szó, mint tiszta metodikai elvcseréről. Ezt mondja: «A régi tudósgárda egyik kíválósága intézett vehemens támadást az új nemzedék... történetírása ellen. Másrészről - s ez valóban kuriózus jelenség - a liberalizmus... gyakorlati politikájának történeti igazolására szolgáló, tehát politikai, sőt világnézeti értékű szemlélet legutóbb... a liberális állam politikai, gazdasági és társadalmi rendszerével nyilt harcban álló szélsőjobboldal lapjaiban bukkant fel...» Tehát: az eszmék «kuriózus» zűrzavarában még az is megesik, hogy szellemtörténetellenes nézetek - jobboldali lapokban látnak napvilágot. Babits, bizonyára azért, hogy bírálatában a tudományosság magas síkjában maradhasson, nem érinti a szellemtörténet politikai kapcsolatait. E tartózkodás teljesen jogosult, amellett fínoman célszerű is, hiszen ma már semminő kritikát sem ráz le magáról könnyebb szívvel az ember, mint éppen a politikait - lévén minden rendű politikai érvelés már eleve gyanús, sőt diszkreditált. Másfelől azonban meggondolandó, hogy nem éppen a tiszta tudományosságnak tesz-e szolgálatot, aki rámutat az új módszer politikai jegyeire. Mert ha a szellemtörténet valóban tiszta metodikai elv vagy pártatlan tudományos szemlélet, akkor sürgős tudós-érdek megtisztítani a rátapadt napi-politikai foltoktól. Ha pedig nem így állna, ugyancsak a tudomány érdeke volna az egész mozgalmat a gyakorlati politika álcás módszerei közé utasítani.

De talán akkor ér e körben Babits a lényeghez legközelebb, mikor új «tudomány»-ról beszél. Talán nem is világszemléletről, még kevésbé módszerről, hanem valósággal egy új tudományról van itten szó. Új tudományról, amelynek vizsgálati objektuma éppen az a bizonyos «szellem», amelyhez az eddigi kutatás nem tudott utat törni, amelyet eddig nem is láttunk tiszta körvonalakban. A szellemtörténet - mondják - azonos a művelődéstörténettel. Ha így van, akkor a régi művelődéstörténet újhodott meg velejében. S ha a szellemtörténet tényleg új tudomány, zsarnokian előkelő helyet foglal el a tudományok hierarchiájában. Hagyján, hogy segédtudományává igázza például az irodalom-, egyház- és politikai történetet, de mindezeket gyökeresen reformálja is, nem csak irányukban, - ahogy a politikai történetet új vágásba szorította régi nacionalista-szabadelvű medréből -, hanem struktúrájukban is, ahogyan például az irodalom történetének faktorai közül a legdöntőbbet, az esztétikait, valósággal megfosztotta jelentőségétől. (Farkas Gyula a magyar romantikáról írt, egyébként becses könyvében egyetlen lapot sem áldoz esztétikai kérdéseknek, magukkal a költői alkotásokkal aránylag alig törődik.)

4. Elv és gyakorlat. Babits kételyei és kifogásai inkább a szellemtörténet elméletét illetik, mint szellemtudósaink alkotásait. Valóban, a gyakorlattal - s itt elsőrendűen irodalomtörténeti munkákra gondolok - hamarabb összebékül az ember, mint a teóriákkal. Kivált az olyan nagyvonalú és lenyügöző könyvek nyugtatnak meg, mint a Horváth Jánosé középkori irodalmunkról, amelyben dúsan gyümölcsözik mindaz, ami a régi pozitivista s az új szellemtörténeti iskolából testvéri harmóniába fogható.

 

[+] L. a Nyugat október elsején megjelent füzetét. Babits Mihály cikkéhez még több hozzászólás is érkezett a szerkesztőségbe, melyeket következő számunkban közlünk.