Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám

Földi Mihály: Kiáltás a válságból

Ebben a sulyos helyzetben, amelyben élünk, e bonyolult kórkép előtt, amelynek megvilágítására egy reflektorsugárral vállalkozunk, korunk betegágya előtt szinte egy jajkiáltásnyi időre megállva, egy régi barátomra, az orsvostudománynak egy névtelen hősi halottjára kell emlékeznem. A világháború második évének vége felé a levert Szerbia déli és keleti határaira rendelt a parancs. Montenegró határán, Mitrovicában gyűjtöttük a betegeket és sebesülteket, míg munkánkat hamarosan meg nem bénította egy fertőző betegség: a typhus exanthematicus, a küteges hagymáz, vagy ahogy Mering nevezi: a febris exanthematica. A szörnyű kórral szemben majdnem teljesen tehetetlenek vagyunk s a helyes profilakszis úgyszólván kimeríti minden érdemleges tevékenységünket. A német hadsereg egy bakteriológust, egy fiatal, harmincnégy-harmincötéves magántanárt küldött a fertőzött fészekbe, aki hideg szívóssággal megkezdte a küzdelmet a piszok, az éhezés, a tetű ellen. A nap huszonnégy órájából huszonegyen át rendíthetetlen nyugalommal dolgozott és harcolt a haldoklók, a halottak és veszélyeztetett élők közt, míg végül a harmadik hét elején azt közölte velem, hogy pontos megfigyelései és feljegyzései szerint ő maga is áldozatul esik a ragálynak. Lefeküdt s figyelte a lappangási idő tüneteit, rázóhidegét, magas hőmérsékletét, roseoláját, kis noteszébe feljegyezte érlökéseinek számát s fokozódó rosszullétének bonyolódó tüneteit, lerajzolta lázgörbéjét, míg az ideges zavarok, kábultságok és deliriumok ki nem lökték kezéből ceruzáját és át nem adták testét, életét az enyészetnek. A sztoikus nyugalmat, a szerzetesi lemondást, a modern mártiromságot és az igaz hősiességet én addig csak elképzelésből és olvasmányokból ismertem; azóta tudom, hogy ezek a kiváló képességek megvannak az emberben s a jó orvosnak, jó embernek a mai és holnapi léleknek számítania kell rájuk.

Különösen ma, amikor egészen rendkívüli kép tárul elénk, olyan bonyolult és súlyos válság képe, amelyhez teljesen hasonlót sehol az emberi történelemben nem találunk. Kisebb-nagyobb válságok mindig voltak, sőt egyes közgazdászok és szociológusok szerint az emberi történelem a válságok története, amelyben a depressziós fejezet mindig hosszabb a nyugalmi állapotnál, úgyhogy mialatt az ember egyik válságtól a másikhoz vonul, a depressziós helyzet látszik a természetesebbnek. A világháborút megelőző nagyobb európai háboru, a német-francia összecsapás s az azt követő rövid fellendülés után, 1873-ban olyan nyolc-tíz évig tartó közgazdasági válság rázta meg Európát és Amerikát, hogy vagyonok, munkák, életek megsemmisülése közben sokan a kultúra összeomlását jósolták és a világ végét várták. Ma már látjuk, hogy ez a válság tisztára közgazdasági volt, ami a mairól nem mondható s látjuk azt is, hogy Európán és Amerikán kívül a világ többi részét akkor megkímélte a válság s többek közt éppen az érintetlen területekre kivándorló embertömegek könnyítettek a válságos részek lélegzésén. A mai válságról tudjuk, hogy nem ilyen szükkörű, tudjuk, hogy ellepte az egész földet, amelynek minden népét és országát a betegség váratlan egységbe fogja össze. Az 1914-es világháború a történelem első háborúja, amelyben az egész világ résztvesz s ez a válság, amelyet most élünk át, az első, amely egyetemesnek nevezhető s amely egész kultúránkat fenyegeti.

Ne higyjük el első hallásra ezt a megállapítást, még akkor sem, hogyha napról-napra halljuk s száz és száz könyvben és ujságcikkben olvassuk. Ha megvizsgáljuk ennek a kijelentésnek s a mélyén rejtőző érzésnek a múltját, azt találjuk, hogy számtalanszor felbukkan az emberi történelem folyamán, sőt a mi kultúránk életében is. Már a XIX. században lépten-nyomon találkozunk az öntudat elsötétedésével. Goethe így szólt: «Bölcsebb és belátóbb lesz az emberiség, de jobb, boldogabb és cselekvőbb nem lesz. Látom azt az időt, amikor Istennek nem lesz már öröme ebben a világban s ismét összezúzza egy újabb teremtés számára». Niebuhr, a nagy német államférfi és történetíró, a római kultúra kiváló feltárója, 1830-ban a juliusi forradalom hatása alatt ezt írja: «Ha most Isten csodája nem segít, olyan szörnyű rombolást fogunk látni, aminőt a római világ élt át a harmadik században; látni fogjuk a jólét, a szabadság, a műveltség, a tudomány megsemmisítését». Emlékezzünk itt Talleyrandra, aki azt mondta, hogy csak az ismeri az élet édességét, aki 1789 előtt élt.

Aki a válságérzés szempontjából vizsgálja meg kultúránkat, arra a következtetésre jut, hogy majdnem minden új nemzedék előlről kezdi a válságot, mindegyik újból és újból érzi a hanyatlást, majdnem mindegyik várja és jósolja az összeomlást. Amikor pedig saját korát összehasonlítja az elmult korral, ezt az utóbbit ragyogónak látja s nem veszi észre, hogy saját gyermekei pusztulónak minősítették azt is. A demokrácia felvonulása például a kultúra halálának legfeketébb zászlaját lobogtatta meg a legkitünőbb gondolkodók előtt. A barbárság közeledését látták benne és Tocqueville, az amerikai demokrácia klasszikus művének írója, azon elmélkedik, hogy pusztító erejét hogyan lehetne a minimumra csökkenteni. Burckhardtot szenvedélyes és borzasztó jóslatokra ragadta el a kibontakozó látvány, az objektív és hűvös Stendhal pedig eltemeti a művészetet. 1829-ben így ír a nagy francia író, aki megteremtette a XIX-ik század regényírásának formáját, tartalmát, stílusát: «Száz esztendő alatt a szabadság megöli a művészi érzést... A két kamarás rendszer meghódítja majd a világot és szíven szúrja a művészeteket. Szép templomok építése helyett arra fognak gondolni az uralkodók, hogy elhelyezzék tőkéiket Amerikában s bukásuk esetén gazdag magánemberek lehessenek. A két kamara urai sohasem fognak húsz esztendőn át ötven milliót arra költeni, hogy létrehozzanak egy olyan épületet, amilyen a Szent Péter-bazilika, ellenben megtöltik majd a szalónokat olyan tiszteletreméltó, gazdag emberekkel, akikből hiányzik az a finom érzék, amely nélkül nem lehet csodálni a művészeteket». «Menjetek cukorültetvényeseknek és porcellángyárosoknak, - tanácsolja a művészeknek - akkor hamarabb lehettek milliomosok és képviselők.» A hanyatlást látja Ranke is, Cavour is, megtaláljuk a válság érzését Schillerben és Grundtvigben, a híres dán hittudósban és költőben, a nevéről elnevezett «magasabb népiskolák» megalapítójában, a pesszimista filozófusokban, Schopenhauerban és Hartmannban, a tizenkilencedik század regényirodalmában és lírai költészetében, a múlt század két nagy prófétájában, Nietzscheben és Kierkegaardban, a fekete Renanban... s így hatolhatunk előre ennek a válság-érzésnek a kutatása nyomán a múltból napjainkig, míg eljutunk Rathenauig, aki 1912-ben már az élet mechanizálódását elemezte, eljutunk Meier-Graefeig, aki 1913-ban a művészet és kultúra haláláról beszélt és eljutunk Spenglerig, aki 1918-ban iszonyú mennyiségű adatgyüjteménnyel megírja a kultúrhalál naturalisztikus történetfilozófiáját s azt állítja, hogy a kultúra maga is élő szervezet, amelynek születése, élete, hanyatlása és halála van s kultúrmorfológiai törvénye szerint törvényszerű a halál, a kultúrhalál is, s most itt állunk a nyugati kultúra gyors hanyatlása előtt.

Ha elmúlt évtizedekben és századokban egyes kiváló gondolkodók és költők adtak kifejezést ennek az állandó válság-érzésnek, ha egyes csoportok látták olyan zűrzavarosnak a jelent, hogy a halál közeledését érezték a holnapban, ma nem kell különlegesen finom műszerekkel felszerelt expediciót kiküldenünk abból a célból, hogy felfedezzük a válság érzőit és hirdetőit. Ma mindenki róla beszél. Könyvek és ujságok hirdetik, beszédek napirenden tartják, az egész világ, az egész kor egyetlen egy pozitívumot ismer: azt, hogy válságban van. Ez a beteg, akit mi most vizsgálunk, kész diagnózissal vonul a láthatatlan orvoshoz s ő maga mondja, állítja, sírja, kiáltja: válságban vagyok, katasztrófa előtt állok. S hirdeti ezt immár olyan meggyőződéssel s olyan szenvedéllyel, hogy aki a jó orvos sztoikus nyugalmával és minden körülmények közt segíteni akaró szándékával figyeli, önkéntelenül visszaretten és gyanakodva kérdi: azonkívül, hogy szervi betegsége is van ennek a betegnek, nem szenved-e egy külön válság-pszichózisban is, tehetetlenségében és neuraszténiájában nem rejlik-e a hisztériának az az ismert alakja, amelyet menekülésnek a betegségbe hívunk s nem állunk-e egy olyan külön kórképpel szemben, amelynél a kórt ugyan organikus okok hozták létre, de a képet olyan körülmények is bonyolítják, amelyek az alkotó ösztönök eltompulására, a romboló ösztönök megerősödésére engednek következtetni, s igazat látszanak adni annak a pszichológusnak, aki halálösztön név alatt a lélek olyan erőiről ír, amelyek az élettel szemben a halált áhítozzák s a rombolás lehetőségét belül és kívül megteremtik. Mivel azonban tudjuk, hogy a betegség kívánása, fitogtatása, a betegség hirdetése, szervi elváltozás nélkül is betegség, ha konzervatív felfogás szerint funkcionális is, nem húnyhatunk szemet a beteg szubjektív panaszai, öndiagnózisa előtt sem, s ezért rendes klinikai módszer szerint állapítsuk meg a kórisméjét anamnezisével és status praesensével együtt, hogy végül talán a therápiáján is gondolkodhassunk.

A beteg nevében hamar megegyezhetünk. A neve: kor, kultúra, mai ember, - mindegy. De ha e kornak korát firtatjuk, ha megkérdezzük, hány éves a beteg, már ellentmondásokba ütközünk és vitába kell bocsátkoznunk. Mikor és hol született a beteg? A válságnak egyes legkiválóbb szakemberei azt állítják, hogy nem részleges válságba kerültünk, hanem az emberi történelemnek egy teljesen új fejezete előtt állunk. Ilyen változás az embert csak az antik világ összeomlása idején érte. A kép szerintük hasonlít a görög államok bukásához, vagy a Krisztus utáni harmadik század korához, amelyben az antik kultúra teljesen összeomlott. Bizonyos, hogy válság volt akkor is s tény, hogy az emberi történelemnek egy fejezete akkor lezárult. De a mai ember rendkívül sok tulajdonságban különbözik az akkoritól s a mai kultúra az akkor széthullott kultúrától. Akkor egy olyan világról volt szó, amely a föld felületének csak egy kis részét foglalta magában és sorsában nem hordozta az emberi jövőt. A mai kultúra beborítja az egész földet, a mai kultúra az akkori részlegességgel szemben egyetemesnek, sőt planetárisnak nevezhető. Akkor hanyatlott a népesség, ma állandóan, soha nem látott méretekben növekszik. A veszély akkor minden belső bomlás és morzsolódás mellett is inkább kívülről fenyegetett, ma a külső veszély az egyetemesség szempontjából partikulárisnak nevezhető s az összeomlás csak belső erők következtében képzelhető el. A leglényegesebb különbség azonban a technikai. Akkor stagnált, sőt hanyatlani kezdett a technika, míg ma valóban szédületes arányokban napról napra feltartózhatatlanul fejlődik.

Keressünk tehát közelebbi adatokat, még akkor is, ha később vissza kell térnünk a nagy távolságokhoz és perspektívákhoz. Őrizzük még meg azt az optimista reményt, hogy csak korunk és nem kultúránk válságáról van szó.

Akkor talán így folytathatnók az anamnézist:

Kora: Körülbelül 150 éves.

Anyja neve: Kereszténység.

Apja neve: Francia forradalom.

1798-ban, kilenc esztendővel a francia forradalom kitörése után, Kant, akinek az okosságában még akkor is megbizhatunk, ha bölcseletének több pillérét ma szintén széthullni is látjuk, a francia forradalomról ezt írta: «Az emberi történelemnek ilyen jelensége soha többé nem felejthető el: felfedezett az emberi természetben olyan gazdagságot és olyan erős hajlamot a jobbra, amilyenre az események addigi folyásából egyetlen politikus sem gondolt volna».

Az antik világot a keresztény kultúra váltotta fel, természetfölötti nyugalmával, amelyet Isten és a Megváltó biztosít. Megvolt mindennek a helye, rendeltetése és értelme. Isteni eredetű volt a világ, isteni volt a beosztása és célja, Isten jelölte ki a népek és emberek helyét a földön, melynek útja az ég, a túlvilág felé vezetett. Javítani lehetett a helyzeteken, de változtatni értelmetlen, sőt bűnös lett volna. A világ állandónak és véglegesnek látszott. A XVI. században azonban újból felbukkant az antik szellem, új tudományos, művészeti és technikai tervek kezdtek csírázni, az isteni világban felfedezték a földet tengereivel és kontinenseivel, felfedezték az asztronómia világát, a természetet és tudományát, a technikát, az államot és tanulmányozni kezdték szerkezetét, vizsgálni kezdték magát az embert. Az ember égi útjai visszavezettek a földre s az ember a lelki tökéletesedés, az Istenhez való hasonulás helyett a földi berendezkedések, a civilizáció tökéletesítésén kezdett gondolkodni. Kérdésessé vált, hogy Isten jelölte-e ki az ember helyét a földön és ő rendezte-e be a világát. A XVII. és XVIII. században már egyre erősebb nemmel válaszolt erre a lappangó, majd egyre hangosabb kérdésre az ember. Nem, ez nem Isten, ez az ember világa. És ezt a világot nem kell úgy elfogadnunk, ahogy ránk hagyják, ezen a világon semmi sem örök, ezen a világon változtatni lehet, ezt a földet okos emberi tervek szerint lehet berendezni, sőt... be is kell rendezni, át is kell alakítani, meg is kell változtatni ezt a földet az ember esze és céljai szerint.

Ez az elhatározás, amelyre a XVIII. században jutott az ember, rendkívüli jelentőségű. Az az értelmi felfedezés, hogy övé a föld és szabadon rendelkezhetik vele, olyan rendkívüli, hogy ma már fontosabbnak látszik minden ezt követő tudományos, technikai és földrajzi felfedezésnél. Soha addig nem merült fel ez a gondolat és a jelentősége soha olyan messzire kihatónak nem látszott, mint éppen napjainkban. Descartes még csak gondolkodni akart, de csak a szellem reformjaira merészkedett s azt mondta: «nincs értelme annak a tervnek, amely az állam megváltoztatására törekszik, amely meg akarja változtatni és dönteni az alapelveket, hogy újból felépítse». Az angol forradalom a XVII. században még a vallásban gyökerezik. A protestantizmus maga az ősi kereszténységhez kívánt visszatérni s szigorúbbá és abszolutabbá akarta tenni az egyházat, hogy őrizze isteniségét és megvédje az elvilágiasodástól. Cromwell Isten dicsősége nevében harcolt a forradalomért. A döntő változás a francia forradalomban robban ki. Ekkor tépi szét az ember Isten világát és nyújtja ki kezét a föld korlátlan uralma felé. Enyém a föld! Enyém az élet! Enyém az én életem, én rendelkezem vele, én tudom, hogy mit kell vele tenni. Az értelem az én tanácsadóm, az ész törvényei alapján rendezem be az életemet. Isten a vallás birodalmában uralkodik és a hívők magánügye.

Több-kevesebb harc után megkezdődött az emberi ész hódító hadjárata a földön. Az ember levette a felelősséget Isten válláról és a saját vállára rakta. Megkezdődött a föld, a társadalom, a kultúra átalakulása az ész tervei szerint. 1789-ben elindult a nyugati kultúra legújabb gyermeke, aki napjainkban érte el az öregkor utolsó éveit. Ezt az embert kísérte még a kereszténység, kísérte még Isten emléke, talán mint a jó anya áldása, egyébként azonban apjának, az észnek, az értelemnek, az öntudatnak, az erőnek, a forrongásnak a gyermeke volt. A nyugtalanság 150 éven át végigkísérte, míg végül napjainkban az egész földet megrázó detonációban robbant ki. E 150 év alatt valóban birtokába vette az ember a földet. Hihetetlenül elszaporodott: 800 milliónyi embercsoportból 1800 milliós emberiséggé növekedett. Utat nyitott a tudósoknak, akik a törvények alapján új és új technikai felfedezésekkel gazdagították a hódító embert. A szabadság és önállóság százada így alakult át a technika századává, amelyben a történelem folyamán először kezdődött meg a természet igazi birtoklása. Gondoljuk el, hogy ebben a pillanatban megsemmisül ez a világ... de gondoljuk el azt is, hogy mi már annak az utánunk következett kultúrának a kutatói vagyunk, akik a romok alól ennek az elmúlt világnak az emlékeit ássák ki. Mit találunk? Vasat, betont, villamosságot. Mindenütt vasat, betont, villamosságot. Vas, beton és villamosság hálózza be szinte egységes szerkezettel és majdnem tervszerű céltudatossággal ezt a földet s a kutatót már-már az a sejtelem foglalkoztatja, hogy ennek a hálózatnak, ennek a vas, beton és elektromos szerkezetnek nincs-e valahol a földön egy olyan központi állomása, amelyből működésbe hozták, irányították az egységes emberiség javára, boldogságára. Villany, rádió szalad végig a földön s a kutató megállapítja, hogy ezekben az esztendőkben olyan hatalmas lépést tett az ember, mint akkor, amikor a kezét eszközök készítésére, használatára fejlesztette, amikor az első eszközt megteremtette: itt valóban megtörtént minden előkészület ahhoz, hogy egyetlen egy gyárrá alakítsák át a földet, amelynek célja a föld energiáinak kihasználása az ember számára. Az előkészületek megtörténtek, a munka meg is kezdődött, az ember versenyre lépett a meghódított természettel, megsokszorozta a föld energiáit s maga is energiákat teremtett, de... hasztalan keresi, fürkészi a kutató az egységes tervet, a nagy művet irányító központot: valahol valami zavar történt, valahol valami összekuszálta az óriási tervet, a gondolkodó agyvelőnek nincs nyoma, a központ hiányzik, s végeredményben olyan látvány tárul a kutató elé, mintha egy új Bábelt szemlélne: együtt van minden, épül, épült a torony, de a építők egyszerre megzavarodtak, szanaszét dolgoztak, eltévesztették az irányt s a torony félig felépülve, félig romba dőlve, ott hever a nagyrahivatott huszadik század ifjúságában.

Mi történt itt?

Mi magunk is halljuk a szörnyű, bábeli zavart. A gépkorszak alkotásai még mindenfelé zakatolnak, de hangjukat már túlharsogja a testben, lélekben, munkában megsebesült tömegek panaszos kiáltása. A munkanélküliek milliós tömegei körülállják a gépeket, melyeket az ember teremtett s munkát és életet követelnek az élettelen gépektől. A gépek dolgoznak, az emberek tétlenségre kényszerülnek. A gépnek van még munkája, az embernek nincs már kenyere. A demokrácia, az emberi jog érzése, az emberi öntudat parancsa az emberi élet első soraiba emelte a tömegeket. 1800 millió ember tömegekbe sorakozva felvonul, hogy önmagát kormányozza. Tömegélet a gépkorszakban. De a tömeg nem tudja megtalálni egységes irányát és szinte pillanatonként rabjává válik a legellentétesebb jelszavaknak, úgy, ahogy pszichológiáját és biológiáját La Bon megállapította. A tömeg birtokába veszi az emberi vívmányokat, de nem tudja fejleszteni, de nem tudja a saját javára sem felhasználni. Mindenfelé csökken a nívó, elvész az érték fogalma, s a helyét győzelmesen foglalja el az utcai siker. A színház szórakozássá válik, a könyv iparcikké, a nagy kulturális találmányok, a mozgókép, a rádió ügyes emberek üzletévé, amelynek működése a tömegek szórakoztatása és a belépti-díjak fokozása. Az a gondolkodó ember, akinek szempontjai az értékben gyökereznek, büszke lehet-e még, például a mozgóképnek nevezett technikai találmányra, amely ahelyett, hogy mélyítené a gondolkodást, csiszolná a kultúrát, finomítaná az érzést s kivívná helyét a művészetek közt, gyárosok zsákmánya lett, akik könyörtelen és vad üzleti számításaikban a tömegek legalacsonyabbrendű ösztöneinek kielégítésére törnek, hogy hasznukat gyarapítsák? A vita és meggyőzés helyét elfoglalta a reklám és a szuggesztívitás. Az erőfeszítések helyét a sport, a törvények kutatójának helyét a technikus, a statisztikus, a részletvizsgálat. Mi történt itt? Az orvostudomány fejlődése meghosszabbította az ember életét, de ugyanakkor csökkent az egyén életének értéke. Módunkban volna uralkodni a földön, de nem tudunk tanácsot és segítséget adni magunknak, hozzátartozóinknak és embertársainknak. Az öngyilkosság egyszerű megoldássá vált, a méreghez és golyóhoz olyan egyszerű gesztussal nyúlnak mindenfelé, mint utoljára a római birodalom szétzüllése idején, amikor az elfogyó rabszolga abban a nyugodt tudatban készítette el urának a forró fürdőt, hogy az fel fogja vágni benne az ereit. Szaporodjunk tovább? Vagy állítsuk meg az életet? Az élethez nyúlni bűn, feleli a hívő s az államnak szüksége van új emberekre. De nem paráznaság-e a hit ősi értelmében minden szerelem s minek az államnak új ember, ha nem tud vele mit kezdeni? Egész nemzedékek szorulnak ki az életből; az ifjúság nem tud belépni a sorba s az úgynevezett öregek kilökődnek életkedvük és munkaképességük teljében; de hogyan tartsa el mind a kettőt a középső generáció, amely maga is roskad a terhek alatt a reménytelenség, a bizonytalanság gyötrelmes súlya alatt? Ki ad megnyugvást, ki mutatja az irányt? Forduljunk a tudományhoz, amely leghívebb, legerősebb segítőtársa volt a hódító embernek? Soha még tudományban, gondolkodásban ilyen zürzavar nem volt, mint a mostaniban. Régi alapelvek sorra meginognak, százados pillérek összetörnek. Mi az anyag? Mi az erő? Mi az ember? Mi az élet? Napjainkban látjuk a klasszikus fizika átalakulását egy olyan új fizikai tudománnyá, amelynek horizontját még köd borítja. Atom helyett proton és elektron, anyag helyett erő, három dimenzió helyett négy, kauzalitás helyett irracionalitás. Mindarra, amire a klasszikus keresztény kultúra és a tizenkilencedik század pozitív, vagy negatív, de határozott választ adott, a mai tudomány és a mai ember határozatlan töprengéssel válaszol. Minden forr, minden átalakul. Minden kibillen a helyéből és kísértetiesen kóvályog új célok felé, amelyeket senki sem lát. És mialatt hatalmas kísérletek történnek a zürzavar csökkentésére, a köd elűzésére, mialatt itt-ott újból feltámad a filozófiai gondolkodás, hogy megkísérelje az egység megteremtését, mialatt a hatalmas csillagászati intézetek teleszkópjai a világűr sötétségébe merednek és szomszédos és távoli csillagokkal keresnek érintkezést, mialatt az orvostudomány új harcot hirdet a legkonokabb kórok ellen, mialatt a technika még mindig új és új eszközöket gyárt, az élet legprimitívebb kérdései és harcai betörnek a tudós szobájába, az író csöndjébe, a laboratóriumok falai közé s a kenyérharc szennyes árjai elöntik az eddig megkímélt területeket is.

Hát ez megalázó!

Mi történt itt?

Hogyan jutottunk erre a becstelen sorsra?

Hogyan lehetséges, hogy a hódító ember nem tud egy falat kenyeret hódítani mindenkinek? Hogyan lehetséges, hogy közelben és távolban milliók és milliók az éhezés legkegyetlenebb kínjait szenvedik? Hogyan lehetséges, hogy milliók és milliók a legprimitívebb munkák elvégzésére sem találnak alkalmat? Hogyan lehetséges, hogy mialatt ez a tömeg- és gépkultúra, amelyben élünk, minden értéket megrendített, minden magasabbrendű erőt, gondolkodó agyat és teremtő lelket a saját szolgálatába gyömöszölt, most önmagát, a saját tömegeit sem tudja ellátni s gépet és tömeget egyaránt a rémült tehetetlenség örvényébe vág? Most itt állunk az örvény szélén s a tömegnek csak a hörgését halljuk. Hol vannak a régi örömök? A régi szépségek? Ki gyönyörködik még egy képben, egy versben, hol figyelnek még egy összefoglaló gondolat értékére, ki hallja még a zenét? Hol vannak a szerelem lelki problémái, a család szent hangulatai, a barátság régi ideáljai? A bizonytalanság, a bizalmatlanság, a féltékenység, az aggodalom, a halálfélelem, a tehetetlenség, az ájult rettegés hörög mindenfelől.

Mi történt velünk?

Hiszen ha visszatérünk oda, ahonnét elindultunk: az észhez, az értelemhez, a francia forradalom gondolkodásához, melyet a kereszténység és a régi politikai hatalom szervezete még enyhített is, nem látszik-e megoldhatónak a mai válság zöme? Nem lehet-e ésszel, belátással rendet teremteni, s az értelem maga nem érzi-e, hogy a saját hasznára is meg kellene találnia a rendezés módját? Ez nem is kétséges. Belátó emberek, okos vezérek és észszerű tömegek el tudnák oszlatni a mai káoszt. Érzik ezt az emberek is, akik napról-napra ezer és ezer megoldást, javaslatot gyártanak és juttatnak embertársaik elé. Történnek is kísérletek. Látjuk a tárgyalásokat, a hirhedt konferenciákat, amelyeket a tömegek gépvezérei folytatnak és amelyek korunk szégyenbélyegei lesznek. Mindig összegyűlnek, mindig tanácskoznak s a konferenciák mindig szétbomlanak olyan okok miatt, amelyekért pirulna a tizenkilencedik század esze és amelyeket röstelleni fog a történelem. Mért nem tudnak megegyezni?

Mert ezen az úton nincs megegyezés. Ha volna, megtalálták volna. S ha lehetne, hinnők, hogy megtalálják. De nem is hisszük.

Nézzünk a szemébe annak az embernek, aki itt beszél, annak az embernek, aki e szavakat hallgatja. Nézzünk a szemébe a megegyezést keresőknek és nem találóknak, a megegyezést sürgetőknek és minden megegyezést meghiusítóknak. Nézzünk a szemébe a tömegnek, amely ma üvölt és szűköl, vagy meglapulva hallgat, mint a végső veszedelembe zúdult vadállat.

Vadállat.

Ne féljünk ettől a szótól.

Én megismétlem: ragadozó állat.

Nézzünk az ember szemébe és vegyük észre szűkülő, táguló pupillája mögött a ragadozó állatot. A zseniális ragadozót. Aki hajdan elindult a tengerekből, majd az őserdőkből, aki kezet és szemet fejlesztett magának, aki kegyetlenebb volt minden testvérénél és rokonánál, aki legyilkolta minden valóságos és képzelt ellenségét, aki száz és százezer évvel ezelőtt a létezésnek egyelőre kikutathatatlan engedelméből elindult, hogy birtokába vegye a világmindenségnek ezt az egyik legérdekesebb csillagát. Részben már birtokába is vette, minden tulajdonság megvan benne ahhoz, hogy teljesen birtokolja s történelme folyamán számos kísérletet tett arra, hogy akaratát valóra is váltsa. Eddig nem sikerült. Elitcsapatait számos ponton küldte előre, hol Asszíriában, hol Babiloniában, hol Mexikóban, hol a Csendes Óceán szigetbirodalmában, hol Egyiptomban. A csúcs felé mindig összeomlott. Mert ragadozó állat. Mert a cél előtt felforr a vére, elhomályosul a látása, mert a saját testvérébe harap, mert az eszközöket, amelyeket hódításra teremtett, önmaga ellen fordítja. Mert mohó, mert haszonleső, mert kapzsi és telhetetlen és féltékeny.

A nyugati kultúra a hódító ember, a zseniális ragadozó minden eddiginél hatalmasabb hadjárata. Alapjait megvetette a görög kultúrában, megvédte a perzsák megsemmisítésével, megerősítette a római birodalomban Karthagó kipusztításával és megnemesítette a keresztény hittel. A történelem felületén az erők dialektikája harcol. A renaissanceban, a reformációban, a felvilágosodás bölcseleti és szellemi mozgalmában, a francia forradalomban a kereszténység által háttérbe szorított antik kultúra egyéni ereje tört felszínre, mert a halálban nem hal meg az ember és a legyőzőjében, a gyilkosában tovább él, s amikor azt mondtuk, hogy korunk a kereszténység és a francia forradalom gyermeke, tudtuk, hogy kényszerházasságról szólunk, de olyan kényszerházasságról, amelyet történelmi erők hoznak létre. A keresztény hit nyugalmából felszabadított ember előre rohant apjának erőszakos útján. Hajrá, előre! A lélek végtelenségének börtönéből ki a test, a fizikai élet, a hatalom bábeli szabadságába. Szabadság, egyenlőség, testvériség! Minden szabad, mindnyájan egyenlők vagyunk és testvérek vagyunk... miben? Ez már kissé ködös volt és itt következett be a katasztrófa. Testvérek vagyunk, mondjuk az életben. Az élet javaiban. Az élet birtoklásában és élvezésében. Az élet meghódításában. Előre! Szaporodunk, tömegeket teremtünk s mert még így is kevesen vagyunk, gépekkel segítünk magunkon.

És a XIX. század kultúrájába öltözött ragadozó kirohant a keresztény lélek isteni rabságából. A föld úgy meghódolt előtte, mint még sohasem. Megnyitotta méhét, feltárta kincseit, átadta energiáit. A csillagból gyár lett, amely termel az embernek. Az egész föld egy műhely, egy bánya, egy gyár, amelyet sínek, hajók, villamos drótok, megszólaló és világító éterhullámok kötöznek össze. De mi elég ennek a legragadozóbb ragadozónak? Mikor tudja kimondani a fausti szót, hogy: elég, mikor teremt rendet, rendet, rendet a felhalmozott kincsekben, mikor jut ideje arra, hogy szétnézzen a belső világában is, mikor lakik jól a zsákmánnyal, a hódítással, mikor vágyik nyugalomra a rohanásban, mikor nem lassú neki a gyors, mikor nem vágyik új ízekre az ínye, új falatokra a gyomra, új vérre a gyilkoló ösztöne? A ragadozók közt vannak még ragadozóbbak, a tehetségesek közt zseniálisok, a mohók közt kegyetlenek, a kapzsik közt telhetetlenek. Aztán meg a ragadozó állat nyugtalan is és sohasem érzi biztonságban a zsákmányát. Az őserdő és az ősi tenger katasztrofás emlékei még mindig kísértenek a lélek erdejében: mit hoz a holnap, milyen meglepetéseket és veszedelmeket? Tehetségtelenebb és elmaradottabb testvéreit, a gyarmati sors díszes jelzőjével kitüntetve, a rabszolgák állapotában kellett tartani, hogy jól jövedelmezzen a tőke és a gép. De a gép kultúrát és öntudatot terjeszt, a gyarmati tömegek megmozdulnak, s ha egyszer valóban megindulnak, mi lesz a hatalommal? Magunk közt kellene meggyengíteni néhány testvért. Ó, szent testvériség! A ragadozók egymás ellen fordultak és 1914-ben egymás torkába haraptak. Azóta folyik a vér, azóta hörög a ragadozó.

A nagy hódító hadjárat megtorpant. Az eredmények, amelyeket ez a legújabb kultúra kivívott, illuzóriusakká váltak. A technika felfedezésével összefont világ részeire hasadozik, a mesterséges molekula atomjaira hull. Bomlunk, szegényedünk, rettegünk. Kisebb-nagyobb ellenséges csoportokra oszlunk és vicsorgunk egymásra. Megvannak még a nagy sikerek, melyeket a technika, a tömeg, az erőfeszítés teremtett, de nem tudjuk használni. Minek a rádió, ha nincs mit közölniök egymással távoli világrészeknek? Hiszen csak nem az a rendeltetése, amit ma még betölt, hogy gépzenét szolgáltasson fáradt, rettegő és ellenséges embereknek? Van szenünk, de már kevesebbet bányászunk, mert a kontinensek közt üresen közlekednek a hajók. Egy-egy vonat mindenfelé leáll. Van papírosunk és betűnk, de az ipari termelésben már akadozva jut szóhoz a teremtő gondolat, s vannak országok, ahová az értékes könyv már nem juthat el, mert nincs rá pénz. A nagy gép, amelyet a XIX. és XX. század teremtett, akadozik és egy-egy nap megállással fenyeget. A gép javítására, fejlesztésére, sőt fentartására már senkisem gondol. A ragadozó vért szagol s a megnőtt tömeg megint megoldásnak érzi a gyilkosságot, a háborút. A perifériákon kattog a gépfegyver, a municiógyártás, a hadi készülődés elszívja a pénzt, a pénzt önmagát falja, a győzelemre vergődött ragadozó csordák készek újabb tömeghalálok árán védeni a zsákmányukat s a leigázottakat újabb iszonyú kísérletek felé hajszolja a győzők könyörtelensége és vaksága, a váratlan állati sors. A tegnapi nívót nem lehet tartani, szálljunk lejjebb.

A közeli prognózis: a lejjebbszállás. A szegényedés. Az önkéntes lemondás. A gyík módszere. Az is, ha veszedelembe jut, áldozatul dobja testének egy részét. Az emberi ragadozó is inkább hajlandó első percekben ezekre az áldozatokra, mint a magasabbrendű bölcseségekre. A történelem leépít. Messzire előre rohantunk egy úton, amelyen elég erőseknek éreztük magunkat. Most megállunk és visszatérünk. Egyre nagyobb távolságokat fogunk megtenni visszafelé. Palotából polgári lakásba, polgári lakásból kispolgáriba költözünk s hamarosan úgy fogunk emlékezni e század első évtizedeinek magas civilizációjára, mint egy előkelő nyári utazásra, amely csodálatos vidékek luxuséletét mutatta meg az európai utasnak, de amelynek költségeit most jó ideig nem tudja előteremteni. A nagy forgalom, amely a világ országutain tolongott, megritkul; a bizalmatlanság vámfalai, pénz- és útlevél-barrikádjai tornyosulnak az iparcikkek, a munkák, az alkotások, az ember elé. Az íróasztalokon még gyülekeznek a betűkkel teleírt kéziratlapok, a nyomdai gépek még betűbe öntik a fehér ólmot, de több száz évvel a könyvnyomtatás feltalálása után hamarosan gondokat fog okozni a könyv előállítása, terjesztése és megvásárlása. Atomizálódunk s a világ részeire szakadozik. Mindaz, amit civilizációnak hívunk a kultúrából, ideértve az államalkotást, a társadalmi szerkezetet, a nemzetközi érintkezést is, bénul vagy lázas önkívületben hever a huszadik század nagyra hivatott, de megtorpant korában.

Ez a folyamat az egészséges és csak egyes szerveiben megbetegedett szervezet okos védekezésének is tekinthető. A túlerőltetett szív pihenésre szorul, a vagyoni viszonyain felül költekezett ember, a túladminisztrált vállalat összébb húzódik, hogy szűkebb viszonyok közt új erőforrásokra találjon. De hol vannak ezek az új erőforrások?

Mindnyájan érezzük, hogy nem egy új technikai felfedezésben, nem is egy embernek a bölcseségében, vagy valamely embercsoportnak az erejében. Mélyebb erők dolgoznak itt s nem hisszük, hogy tévedünk, amikor az új erőket a multban keressük. A halottak nem halnak meg s az áldozat tovább él a gyilkosban. Az antik világ lelkét tovább hatni, ne féljünk a szótól: feltámadni láttuk az új kor hajnalában, a renaissanceban, a reformációban, az emberi öntudatban és jogban, a francia forradalomban. A XIX. század háttérbe szorította, az öntudat küszöbe alá nyomta a lelket s a világ elistentelenedett. Káprázatos eredményeket ért el a munka, de öncélúvá lett. Felhalmozódott a pénz, a vagyon, de megfeledkezett az emberről és szolgálatáról s majdnem függetlenítette magát. Tőke s munka elvesztette igazi aranyfedezetét, az ember, az élet szolgálatát, lelki és erkölcsi tartalmát. A történelmi erők dialektikájában így támad fel, így kér egyre parancsolóbban szót a gép- és tömegkultúrában a keresztény középkori lélek. Szót kér, hogy egyesüljön a géppel és új szintézist teremtsen.

Az anyagi világ össze fog zsugorodni, hogy magába szálljon. A ragadozónak zsákmányra leső, kifelé meredt szeme befelé fordul és keresi a lelket. A bábeli tornyot építő kéz reszketni kezd és millió és millió lámpa kialvó fényében régi, de örök imára kulcsolódik. Nem ismerem ennek az imának a szövegét s lehet, hogy teljesen új szövege lesz. De a hangulata, a zenéje, a lelke ősi s ma is megtalálható minden vallásban, minden igaz művészetben, filozófusban, hívőben.

Nincs logikus gondolat, mely ne volna az életbe ültethető, nincs észszerű társadalmi és állami rendszer, amely életképes ne volna, ha nem feledkezik meg az ember szolgálatáról, ha tehát lelki tartalma van. De minden rend felborul, ha erkölcsi tartalmát meghamisítják, vagy megsemmisítik s eddig is azért bukott el minden igaz hit és megváltó gondolat, mert lényegét elferdítették, mert a ragadozó a céljaira használta fel, mert a saját képére átalakította. Az embert fogják szolgálni a gépek, ha benzinen és olajon kívül lelket is öntünk belé. Az emberiség hivatását fogják szolgálni a tömegek, ha az erkölcsi rend törvényei szerint sorakoznak fel a történelem országútján. Hiába vannak felhőkarcolóink, hiába zakatolnak még a gépcsodáink, hiába próbálkozunk ma kétféle termelési rendszerrel, kétféle pénzrendszerrel és százféle technikai megoldással: vegyük észre, hogy kint állunk a szabad ég alatt és életünket a már-már leigázott természet minden vihara, jeges esője és villámcsapása veri. Külső erők és okos gondolatok itt már nem segítenek rajtunk. Az egyszerű imák, az elkopott szertartások sem. Nagy belső erők felszabadítására van szükség. A lélek, az erkölcs kiáltozik a technikai világ romjai alól, hívja az embert, hogy segítségére legyen és megmentse.

A XIX. század félretolt útjából két nagy prófétát. Nietzsche az egyik, Kierkegaard a másik. Az egyik a hőst, a másik a modern mártírt hirdette. Hasonlatosak ők az ótestamentumi prófétákhoz, akik hasztalan hirdették Jeruzsálem pusztulását és hasonlatosak ők Krisztus első apostolaihoz, akik a Megváltó jelenlétét hirdették Pilátusék lelki pusztaságában, anyagi kultúrájában. Nem hasonlítom őket ezekhez a transzcendentális hatalmakhoz, de fényjelek ők, akiket a történelem végzete küldött, hogy egy-egy emberi agyvelő szikrázásában néhány pillanatra megmutassák az utat a sűrűsödő sötétségben. Katakombákba ma nem menekülünk s a szerzetesi magány szertartásos vállalása ma majdnem menekülésnek, a feladat könnyebb megoldásának látszik. De lássuk meg: ma az egész világ, az egész tömegélet, az egész roskadozó gépkultúra egyetlenegy nagy katakomba. Itt kint, ebben az óriási katakombában van szükség a hősi életre, a modern szerzetesekre, az új mártírokra. Az erkölcs, a lélek új szerzeteseire, akik hordozzák a mai élet keresztjét, akik cipelik saját bűneiket és a kor szörnyű bűneit s lemondásukkal, hitükkel, rendíthetetlenségükkel elősegítik a megváltó közeledését. Nem elég ma a templomban imádkozni, nem elég ma a kolostorok csöndjébe száműzni magunkat, ma minden embernek, aki él, minden foglalkozásnak, minden hatalmasnak és szegénynek a hősi és mártíros élet lelki reverendájába kell öltöznie. Ez a modern és mindenkire kiterjedő hősi szerzetesség vissza fogja vezetni az embert az élet alapelemeihez, a születéshez és halálhoz, a szerelemhez és titokhoz s új tartalommal tölti meg a kiürült formákat. Ez majd felelni tud arra a kérdésre, hogy szabad-e szaporodni, kinek és milyen mértékben. Ez majd felelhet arra a kérdésre, hogy ki legyen az úr és ki legyen a szolga, ki uralkodjék és ki dolgozzék. Ez majd megindítja a gépeket, megnyitja a határokat, kenyeret és munkát ad a nélkülözőknek, vígaszt a halálra rémülteknek, támaszt a roskadozóknak. Ez a hősi és mártíros élet meg fogja mutatni a mai vallásoknak és szervezeteiknek is a követendő utat, a tudományt is kiemeli szakkérdéseiből és válságos tapogatózásaiból, a művészeteket is ipari mocsarukból. Ez vezeti el az embert új korszakába a gépkorszak után: az univerzális ember korába. A lélek embere felé.

Lehetséges, hogy mindez alaptalan remény és optimista képzelődés. Bizonyítékaim nincsenek. Nem beszéltem Rockefellerrel s nem ígérte meg nekem, hogy mától kezdve lemond a kamatról s belátja azt, hogy tőkéit nem viheti a sírba. Nem beszéltem Stalinnal s nem győztem meg arról, hogy nem segít az emberiségen az, aki kiirtja a felét, hogy hatalomra segítse az elnyomottakat. Nem beszéltem a vagyongyűjtő írókkal, nem győztem meg őket arról, hogy a szellem árulója az, aki ma leír egy olyan szót is, amely nem az emberiség sorsáért küzd, de pénzt hajszol szórakoztatásáért. Nem beszéltem a híres tudósokkal, akik nem ismerik az ingyensegítés szentségét, a nagy feltalálókkal, akik nem tudják önzetlenül valóban közkinccsé tenni a találmányaikat. Nem beszéltem a bankokkal, a földbirtokokkal, a győzőkkel, az amerikai és francia bankok aranytól sárgálló páncéltermeivel, a kispolgárokkal, a makacsokkal, a félig vak, félig süket hatalmasokkal, a tömegkultúra gépvezéreivel, akik ma a részeire szakadt világ egyes országait vezetik, nem beszéltem s hiába is mondanám nekik: nincs több haszon, nincs több kamat, nincs többé győzelem! Le a porba, hogy az égben, a lélek egében találkozzunk!

Nincsenek bizonyítékaim. De kint állunk az országúton, egyre sötétebb a levegő, a vihar már arcunkat csapkodja. Ha sokáig habozik a gép és a tömeg... akkor igazuk lesz azoknak, akiket e sorok elején idéztünk, igazuk lesz a bölcseknek, akik minden időben, minden korban, minden kultúrában szenvedtek a válság-érzéstől s érezték a ragadozó állat jelenlétét, aki veszedelemmel fenyeget minden építő akaratot... akkor igazuk lesz azoknak, akik hirdetik a kultúra pusztulását, de akkor nem ez a legújabb pusztul el, amely a francia forradalomban született, hanem akkor valóban felrobbannak az összes municiók, kitörnek az összes gázok s a történelem átalakul egy olyan hullaterületté, amelyen talán megmarad még néhány életcsíra, hogy újból megkezdhesse az emberi élet legprimitívebb formáiból a nagy célok megközelítését. Akkor talán igazuk van azoknak a pesszimistáknak, akik szerint a nagy célok felé csak törekedni lehet, de eljutni nem.

Ez is lehetséges.

De bizonyítékaim erre sincsenek.

De bizonyítékokra ma már nincs szükség. Éppen ez az érzés jelzi az új világ közeledését. Bizonyítani a most halódó racionális, pozitív, tömegbe verődött gépalkotó szokott. A lélek nem bizonyít, a lélek megmutatkozik. Az erkölcsi parancs ott kopog a koponyák falán, a gépek vasgerincén. Kérdem ezzel a lélekkel a sötétben: éljünk-e ilyen bitangul tovább? Formája-e az emberi életnek ez az aljas forma, amelyben kenyér- és pénzgondokkal foglalkozik 1800 millió ember, amelyben éhes szájak falatokért sápítoznak, görcsös kezek összeharácsolt aranytömbökbe kapaszkodnak, amelyben az ügyvéd pört, az orvos beteget, az író sikert, a tudós hírnevet, mindenki kenyeret, bankjegyet, aranyat és hatalmat hajszol? Nem kell-e végül már láncra kötni a ragadozót és megnemesíteni a lélek útjaira? Hát fölöttünk már csak a csillagos ég van, de hiányzik szívünkből az isteni parancs? Akkor be fog teljesedni Goethe víziója, s nemcsak ez az újkor roskad össze, hanem szétrobban az egész 6000 éves kultúra, minden eddigi eredményével és erőfeszítésével, akkor jön a pusztulás, mert Isten új világot teremt.

A kultúra válsága ebben a perspektívában erkölcsi válsággá mélyül, ember-válsággá szélesedik. Nincs gazdasági és pénzügyi válság, nincs válságban sem kor, sem kultúra: maga az ember van válságban, mint 6000 esztendő óta állandóan, hol súlyosabb, hol enyhébb tünetek közt. Az optimizmus a mai emberválságban így szólhat: 6000 év a föld és csillagtársainak életében jelentéktelen idő; megnyugtató, hogy eddig már ilyen hatalmas utat járt be az ember, hogy felismeri helyzetét és tulajdonságait; ez az emberiség még csak a gyerekkorát éli és most a gyerekbetegségeit nyögi: övé a jövő! A pesszimizmus így szól: aki 6000 esztendő alatt csak külsőségeket tudott hódítani, de önmagának és hódításainak rabja maradt, nem remélhet önmagától semmit sem a következő 6000 évben. Mi jó orvosok igyekszünk lenni, sztoikus nyugalommal állunk a saját betegágyunk előtt, megállapítjuk a diagnózist és a prognózist: rendkívüli, nagyszerű, mert lehetőségekben és veszélyekben minden eddiginél gazdagabb helyzetbe kerültünk, amelyben megkezdődhetik az emberi lélek hőskora, ha az ember méltóvá válik feladataihoz, de amely a történelem legnyomorúságosabb korává válhatik, ha az emberiség elégtelennek bizonyul.

Az ember válságát megoldhatja az ember.