Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 23. szám · / · Figyelő · / · In memoriam

Joó Tibor: Hegel emlékezete

Csak a legújabb történelemírás kezdi figyelemben részesíteni azt a történeti hatalmat, mely pedig nem egyszer erőteljes hangon szólt bele az emberiség sorstragédiájába. A mors epidemica ez, amely végigvonult nem egyszer az emberiség felett és sok minden megváltozott nyomában. Az 1831. esztendőben is dús aratása volt. Sok kitünő szív dobogását elnémította az Ázsiából útrakelt járvány. Ugyanaz a kolera, mely a mi Kazinczynkat megölte, némította el a berlini egyetem nagy filozófia professzorát is. A szellem hősét a részvétlen természet ereje.

Bármelyik arcképét is nézzük, a szeme az, amely uralkodik az arcon. A szeme kék volt, de erről a kék szemről kortársai közül ki azt jegyezte fel, hogy keményen fürkészett, ki azt, hogy ábrándosan tekintgetett a világba. És kevés jellemzőbb van rá, mint ez a kettős, ellenmondó impresszió, melyet szemének tekintetéről szerezni lehetett. Nemcsak egyéniségének sok ellentmondására gondolok, melyek azonban mind feloldódnak személyiségében, nemcsak az antithézis tételére filozófiájában, hanem elsősorban arra a hatásra, melyet az utókorra tett. Nem sok merészség kellene azt mondani, hogy a halála óta eltelt száz év minden gondolatiránya tőle indult ki. Nem élt még tanító, aki életében olyan tekintélyt és hatást élvezett volna, mint ő. Németországot jelentette egy időben, s nem Németországba mentek az ifjak, hanem Hegelhez. Halála után pedig buján sarjadtak gyökerén az új hajtások. A legellentétesebb irányokban. Őt vallotta mesteréül az idealizmus, a reakció, Marx, a pozitivizmus, a spiritualizmus, misztikus theológusok, materialisták, Strauss és Emerson, s ki tudná hamarjában elsorolni mindet a mai újidealizmusig és a kommunizmusig. Amikor az ő emlékét ünnepeljük, mindnyájan, európaiak, családi ünnepet ülünk. A német idealizmus egyesítette magában mindazt, amit Európa alkotott: antik klasszicizmust, keresztyény mélységet, renaissance humanizmust és naturalizmust, a felvilágosodás racionalizmusát. S ennek a német idealizmusnak a csúcsa volt Hegel. Az ő szelleme volt a nagy szintézis és ezért lehetett forrása egy század sok divergáló gondolatirányának.

A mai emberiség pedig aligha tehet jobbat, mint ha odafordul hozzá. Ő az volt, amilyennek lennie kell a mai embernek, s azt tanította, amiben való bizodalom segíthet csak ma rajtunk. Tekintetéről fürkészést és ábrándosságot jegyeztek fel. Ez szimbólikus. Józan realizmussal tekintette a valóságot és nem táplált felőle illuziókat, ám szívében mélyen élt az ideál sóvárgása és szilárd hit a szellem magasabb valóságában. Ezt a dualizmust formulázta meg és oldotta fel a dialektikában, híres tételében az antithézisről, mely annak a harcnak a skémája, melyet az élet folytat az adott természeti valóságból küzködve a feladott szellemi lét eszményisége felé. Tanainak legmélye az, hogy az ember természettől nem az, ami lényege szerint, de az önmagával vívott hősi harc folytán azzá lehet, ami lényeg szerint. Az ember természeti lényként születik, de szellemi lénnyé kell válnia. Ma, amikor az anyag lázadozásának a korát éljük a szellem ellen, - mert ez az egész «világválság» lényege! - kire hallgassunk, ha nem őrá, aki oly mélyen meg volt győződve afelől, hogy a vak és részvétlen természet minden ereje ellenére is a nagyobb hatalom a szellem, az ész. De csak akkor, ha állítja önmagát, ha akar az a hatalom lenni. Mert az ő léte az akarat.